-- Olvasási idő kb.: 10 perc és 29 másodperc
Ha hirtelen meg kellene nevezni egy igazán hosszú kerítést, biztosan sokaknak eszébe jutna a Magyarország déli határán felhúzott, 175 kilométeres határzár, vagy a fiktív építmények között rekordgyanús, a Trónok harcából ismert Fal, ami 482,3 kilométeres. Ezeknél jóval hosszabb a Donald Trump amerikai elnök miatt állandóan a hírekben szereplő, Mexikó és az USA között felhúzott, 1750 kilométeres kerítés, bár az nem egybefüggő. Jóval kevesebben hallottak viszont arról a kerítésről, ami Ausztrália nyugati részén húzódik, ebben a pillanatban 5614 kilométeres, de fénykorában a 9659 kilométeres hosszt is elérte, és akkoriban joggal nevezték a világ leghosszabb kerítésének. Ez a kerítés azonban nem embereket véd emberektől, hanem birkákat kutyáktól: angolul Dingo Fence-nek vagy Dog Fence-nek nevezik, és arra hivatott, hogy gátat vessen a farkashoz hasonlóan a kutyafélék családjába tartozó, Ausztráliában honos dingók (Canis lupus dingo) pusztításának.
A nagy ausztrál kerítés fenntartása évente tízmillió dollárba kerül, és ha valaki figyelmetlenül nyitva hagy rajta egy kaput, akár három hónap börtönt is kaphat érte, a megrongálásáért pedig fél év is járhat. Állapotát rendszeresen ellenőrzik; ennek pontos menete tartományonként eltér, de az biztos, hogy nem maradhat felügyelet nélkül. Az építmény javarészt 170 centi magas dróthálóból áll, mindkét oldalán egy-egy öt méter széles biztonsági sáv található, ahonnan a fákat is kivágták, egyes szakaszain pedig elektromos áramot is vezettek bele, aminek energiaellátásáról napelemek gondoskodnak.
A többé-kevésbé dingómentes déli oldalon a helyi farmerek nyilvánvalóvá teszik, hogy nem látják szívesen dingókat: az úgynevezett dingófákon kilőtt állatok tetemei lógnak. Ezzel persze a gazdálkodók nem annyira a dingóknak akarnak üzenni, hanem inkább egymásnak: legyenek résen, mert dingók telepedtek meg a környéken – és persze azt is mutatni akarják, hogy ők a maguk részéről tettek is ellenük. Annak ellenére, hogy néhány állat átjut a kerítésen, a fellépés sikeresnek is tűnik, olyannyira, hogy a kerítés megépítése óta a két oldalán egymástól teljesen eltérő ökoszisztémák alakultak ki.
A nagy ötlet
A kerítés története a 19. és a 20. század fordulója táján kezdődött Nyugat-Ausztráliában: az 1901 és 1907 között épült szakaszok eredetileg a mezőgazdasági kártevők megfékezésére tervezték, de a terv csak félig-meddig vált be, mert a legtöbb kárt okozó invazív nyulakat nem sikerült vele megállítani. Ez sem volt kis vállalkozás: az 1833 kilométer hosszú egyes számú kerítés volt a világ leghosszabbja, a másik két szakasszal (a második és harmadik számú kerítéssel) együtt pedig hat év alatt összesen 3256 kilométernyi kerítést húztak fel.
Az építkezéssel persze nem ért véget a munka, a nyulak ellen nem kifejezetten hatékony, de a dingókkal szemben már valamivel jobban működő, szögesdróttal ellátott kerítéseket biciklis vagy teveháton közlekedő járőrök ellenőrizték.
Hiába sikerült páratlanul hosszú kerítést építeni, még ez sem volt elég, és a 20. század elején még ambiciózusabb tervek születtek az egész nyugati terület körbekerítéséről. A tervet leginkább a birkatartók támogatták, akiknek a nyájaiban a dingók komoly károkat okoztak. Az eredetileg a nyulak ellen felállított kerítéseket a harmincas években megerősítették, a második világháború után pedig a különálló szakaszokat összekapcsolták. Az eredmény 1960-ra egy 9656 kilométeres egybefüggő kerítés lett, és az ausztrálok azzal büszkélkedtek, hogy még a kínai nagy falat is sikerült maguk mögé utasítaniuk (ez akkoriban igaznak is tűnt, a későbbi kutatások szerint viszont a nagy fal összesen 21 196 kilométer hosszú volt).
A helyi Sunday Times leírása szerint az ausztrál kerítés olyan hosszú volt, hogy Londontól indulva a spanyol partok mentén végigvezetve elért volna egészen Törökországig, a kiépítésével pedig évente félmillió birka és szarvasmarha életét sikerült megóvni, a lap becslése szerint ugyanis a dingók ekkora veszteséget okoztak az állattartóknak. A természeti károk, a termeszek és a karbantartás hiánya miatt a kerítés egy hosszabb szakasza jóvátehetetlenül megrongálódott, ezért 1982-ben átépítették – ekkor érte el a mai, 5614 kilométeres hosszát.
De hogy lett ősellenség a dingóból? A kontinens csúcsragadozóját valószínűleg négyezer évvel ezelőtt hurcolta be magával az ember, de az eredetéről még mindig vitatkoznak a tudósok, a helyiek szerint pedig az elvadult házikutyák is dingónak számítanak, illetve képesek egymással párosodni is. Az állatok az őslakosok hitvilágában is fontos helyet kaptak, de a figyelem középpontjába igazából akkor kerültek, amikor az európaiak irtóhadjáratokat szerveztek ellenük (ezek némelyike a mai napig tart: a dingómentes zónában méreggel, csapdákkal és fegyverrel is pusztítják őket, Victoria államban pedig a mai napig 120 dolláros jutalom jár annak, aki elpusztít egy példányt – ezért az ottani dingófákon nem ritka látvány, hogy fej nélkül húzzák fel rájuk a tetemeket, ennek bemutatásáért jár ugyanis a pénz).
A dingó opportunista ragadozóként mindent megpróbál elejteni, amihez hozzájut, a birkák pedig különösen csábító zsákmányt jelentenek. A nagyobb állatokat is képes elejteni, ilyenkor falkában támad. Ha nem talál juhot, akármit megeszik, de fő zsákmányának a kenguru számít, így az sem véletlen, hogy a kerítés dingómentes oldalán ezek az állatok is elszaporodtak.
A birkák déli és a dingók északi birodalma között több jelentős eltérés is mutatkozik. Az igaz, hogy birkaországban a kenguruk is jól érzik magukat – egészen addig, amíg van mit legelniük. Úgy, hogy a ragadozók nem tartják kordában a populációt, a népességrobbanás után jön az éhezés ideje, az eső után a dingók földjén viszont tovább marad zöld a fű. Mike Letnic ökológus az elmúlt húsz évben a kerítés két oldala közötti különbségek (és a dingók) kutatásával foglalkozott, és szerinte még a dűnék alakja is más ott, ahonnan eltávolították az egykori csúcsragadozókat. A dingók kitiltásával az egész ökoszisztéma megváltozott.
A kenguruk elszaporodásával a délkeleti (dingómentes) vidék növényzete is átalakult: a birkák és a kenguruk mindent lelegelnek, amihez hozzájutnak, így a területen elszaporodtak a fás szárú növények. Északnyugaton a dingók kordában tartják a kengurupopulációt, és annak ellenére, hogy ott jelentősen kevesebben élnek, a populáció mérete stabilnak mondható. Növényből is több akad ott, ahol nem legelnek le mindent, és a műholdképeken is látszik, hogy a növénytakaró egységesebb is a dingók területén. A túllegelt területeken a klíma is megváltozik, erősebb az erózió, és nagyobb a hőingadozás, ezek pedig a rovaroktól a rágcsálókon át az ott élő növényevők életére is kihatnak. Rágcsálóból éppenséggel több akad ott, ahol dingók is élnek, annak ellenére, hogy olykor a ragadozók is elejtik őket – igaz, rájuk nagyobb veszélyt jelentenek a kistestű állatok vadászatában ügyesebb rókák és macskák.
A kerítés megépítése és az azóta eltelt 80 év a világ legnagyobb biodiverzitási kísérletét eredményezte. Mint kiderült, egy nem olyan régen, néhány ezer éve Ausztráliába érkezett faj, ami kiválóan tudott alkalmazkodni az ottani körülményekhez, nélkülözhetetlenné vált a helyi ökoszisztémában: csúcsragadozóként valószínűleg kiszorította ugyan a tasmán tigrist, de olyan sikerrel vette át a szerepét, hogy jelentősen csökken a diverzitás ott, ahonnan kipusztítják. Miközben az ember azt hinné, hogy ragadozó nélkül a zsákmányállatok sorsa is jobb lesz, ez nagyon nem így van – a kengurukat például így nem elejtik, hanem éheznek akkor is, amikor a dingók földjén még lenne mit enni. A dingómentes övezet viszont kiválóan alkalmas arra, hogy nyulak szaporodjanak rajta: ezen nem csak az első, kifejezetten a nyulak ellen tervezett kerítés nem tudott segíteni, hanem a dingókra optimalizált, elektromos, villogó, csapdákkal-mérgekkel-puskákkal védett határterület sem.
A dingók hiánya által okozott problémák nem olyan meglepők: hasonló jelenséggel szembesültek az amerikai Yellowstone Nemzeti Parkban is, amikor kipusztították a farkasokat, az ottani tanulságokat viszont talán Ausztráliában is érdemes figyelembe venni. A vadbiológusok abban bíztak, hogy a farkasok visszatelepítésével sikerül majd kordában tartani a vapitiket, és sikerül visszaállítani a terület természetes növénytársulásait, de a hosszú időn át tartó, ész nélküli legelés miatt sérült ökoszisztémát nem annyira egyszerű rehabilitálni. A farkasok visszatérése egyelőre inkább sikertörténet, mint kudarc, de az is kiderül belőle, hogy egy farkas nem csinál nyarat.
Nem biztos, hogy hasznos
Ami az ausztráliai dingókerítést illeti, bár fenntartása sokba kerül, az egyáltalán nem biztos, hogy környezetvédelmi szempontból hasznos is. Letnic szerint nemcsak a műholdképeken, hanem a terepen is látványos változásokat hozott a dingók csaknem teljes hiánya: ott, ahol a ragadozók nem voltak jelen, 61 őshonos emlősfajból 24 kipusztult, 17 pedig veszélyeztetett státuszba került. A korában egységes élőhely kettéosztása veszélyt jelent azokra az állatokra is, amelyekre a kerítés felállításakor nem is gondoltak: az erszényesek, a madarak, denevérek, a hüllők és a kenguruk is gyakran a kerítés áldozatául esnek, a dingókról persze már nem is beszélve. Aszály idején a kerítés elvágja a szárazföldi állatok útját a vízben gazdagabb vidékekhez, köztük az emukét is, amelyek fontos beporzónak számítanának – legalábbis akkor, ha nagyobb területet tudnának bejárni. Szárazság idején gyakori, hogy a kerítés melletti biztonsági zónákban inkább lelövik az állatokat, mint hogy hagyják őket éhen vagy szomjan halni, miközben megpróbálnak átjutni az ötezer kilométer hosszú akadályon. A most kevésbé diverz dingótlanított terület nyertesei a birkák, de jó kérdés, hogy vajon mekkora áldozatokat kell meghozni egy, az 1860-as években betelepített haszonállat kedvéért, amikor az üzleten a biodiverzitás veszít. Bár a kerítés kulcsfontosságú a birkák szempontjából, az állatok már anélkül is okoztak ökológiai károkat: a tömeges legeltetés megkezdése után nem sokkal, 1887-ben Kenric Harold Bennett több, korábban általa gyakran megfigyelt emlős és madár eltűnéséről számolt be azokon a területeken, ahol megjelentek a birkák. Nagyjából eddigre, 1891-re a nyugati területeken legeltetett birkák száma elérte a 13,6 milliót.
A kérdés a kerítés felállításakor nem is volt kérdés: Ausztrália gazdaságában a birkák fontos szerepet játszottak, és az sem véletlen, hogy a második világháború után, a gigantikus kerítés felállításakor a juhászok akkora lobbierőt képviseltek, hogy az állam ki is fizette a gigantikus beruházást. Ausztrália birkaháton került fel a világgazdaság térképére, szólt a mondás akkoriban, ezek az idők azonban már elmúltak, és nem valószínű, hogy visszatérnének. A gyapjú nem tudta felvenni a versenyt az olcsóbban előállítható műszálas anyagokkal és a pamuttal, a birkahús iránti kereslet csökkent, ráadásul a birkalegelőkön már a korai túllegeltetés után is egyre gyakoribbá váltak a porviharok, az aszályos időszakok és a járványok. Ezek nem csak a birkákat, hanem az embereket is érintették: az ökoszisztéma összeomlása mindenkinek megnehezítette az életét. A kerítés ellen szól az az érv is, hogy tulajdonképpen koloniális örökség, és, legalábbis részben, az őslakosok ellen irányul, és hogy a jelenlegi állapotában a megváltozott klimatikus és vízügyi viszonyok miatt nem alkalmas már az eredeti céljára, mert túlzott szenvedést okoz, és ellehetetleníti az állatok életét, mivel nem tudnak a körülményeknek megfelelően vándorolni, hogy vizet és élelmet találjanak maguknak.
A megroppant birkahát
Az a birkahát is megroppant, amin Ausztrália felkapaszkodott: bár a dingók valóban okoznak károkat a háziállatok állományában, ennek a mértéke vitatott. Az ausztrál hatóságok pontos kimutatásokat vezetnek arról, hogy melyik tartományban hány birka esett a dingók áldozatául, egy 2024-es tanulmány szerint pedig, ami 2013/2014-től tekintette át a hivatalos adatokat, valószínűleg nem a kerítésen átszökő dingók jelentik a legnagyobb veszélyt az ausztrál birkabizniszre, ami amúgy is hanyatlóban van. Ezzel nem mindenki ért egyet: egy másik tanulmány szerint 30-40 éven belül a dingók felzabálnák az összes ausztrál birkát, ha nem létezne a kerítés, a csapdázás, a mérgezés és a vadászat. Ez viszont nem tűnik túl meggyőzőnek annak a tükrében, hogy bár dingók csak Ausztráliában és Új-Guineán élnek, a juhtartás az egész világon hanyatlóban van, legalábbis az egyedek számát tekintve. Csak Ausztráliáról szólva 1970-ben már 170 millió birkát tartottak az országban, 2011-re viszont a szám már 74 millióra csökkent. Hasonló a helyzet Dél-Afrikában, Argentinában és Új-Zélandon is, ahol viszont nincs is a dingóhoz hasonló ragadozó, a számok mégis megfelelnek a világtrendeknek. Az Australian Veterinary Journalban megjelent cikk szerint az ok nem az, hogy elejtik a birkákat, hanem az, hogy nem veszik őket, így nem csoda, hogy kevesebbet is tartanak belőlük.
Hiába volt fontos a kísérlet, és hiába nehéz az élet ott, ahol az ausztrálok megpróbáltak némi termékeny földet hasznosítani maguknak, egyre többen sürgetik a kerítés felszámolását. Az egyik legfőbb érv ellene az, hogy egy korábban virágzó területet vágott ketté, de ez adja az érdekességét is; a másik az, hogy a dróthálót az erre járó állatok nagy része észre sem veszi, ezért aztán gyakran előfordul, hogy a kirekeszteni kívánt dingók helyett emuk csapódnak bele 50 km/órás sebességgel, vagy épp kenguruk rohannak neki, az apróbb állatokról nem is beszélve.
És hogy mi lesz a sorsa a kerítésnek? Lehet, hogy kibővítik, de az is lehet, hogy lebontják: a két térfél eltérő ökoszisztémája miatt úgy tűnik, hogy mégis megéri megtűrni a dingókat, ezzel viszont a birkatartók nem értenek egyet, akik még a dingómentes övezetben is veszteségeket szenvednek. Az ENSZ természetes élőhelyeket visszaállító programjában hatalmas dobás lenne a kerítés lebontása, de a helyzet persze nem ilyen egyszerű, sőt, azok az államok, amelyek területén a Dingo Fence áthalad, azt tervezik, hogy teljes határzárat vezetnek be, és az eddig még hiányzó részeket is pótolják, ezzel pedig szinte teljesen kiszorítják a dingókat a termékeny délkeleti területekről. Mindeközben a dingók maguk is veszélybe kerültek: hiába jelentenek veszélyt, és hiába vannak annyian, mint nyű, a kutatók a csúcsragadozó genetikájának felhígulásától tartanak, bár az is igaz, hogy a vizsgált tetemek alapján úgy tűnik, hogy valóban külön fajról van szó, és nem elvadult kutyák tizedelik (vagy tizedelnék) az ausztrál birkákat.
Egyelőre úgy tűnik, hogy a kísérlet folytatódik, ami rossz hír lehet az ausztrál vidéknek, de további bizonyítékokat szolgáltathat a csúcsragadozók szerepének tisztázásához, illetve a trofikus kaszkád elméletének jobb megértéséhez. Az elmélet szerint a csúcsragadozók – jelen esetben a dingók – alapvető jelentőséggel bírnak egy-egy ökoszisztéma fenntartásában, ezért aztán a hiányuk is hamar érezhető lesz, akár a rovarok vagy növények szintjén is. Az ausztrál kerítés abból a szempontból egyedülálló, hogy mesterségesen hoztak létre egy olyan területet, ahol korábban a dingók számítottak csúcsragadozónak, majd szinte teljes egészében kiszorították őket onnan, 80 év tanulságait pedig már érdemes feldolgozni. Hogy ezek jók-e vagy rosszak, majd az ausztrálok eldöntik – egészen addig pedig megmaradnak a dingófák, amiket turisztikai szempontból borzalmasnak, etikai szempontból pedig sokan barbárnak tartanak, de az ausztrál birkatenyésztőknek a túlélést jelentik.
