Az urbanizáció terjeszkedésével az elmúlt években, évtizedekben egyre több nem háziasított állat kezdett emberközelben élni. A városi vadvilág alkalmazkodott a forgalomhoz, a zajhoz és az emberek életmódjához.

Ennek legújabb magyarországi példái a budai hegyvidéken veszélyhelyzetet kiváltó vaddisznók (Sus scrofa). A Pilisi Parkerdő november 27-i Facebook-bejegyzése szerint a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) Vadvilág Megőrzési Intézetével közös vizsgálatuk alapján a vadállatok „életvitelszerűen tartózkodnak a városi környezetben, nem átmenetileg jelennek meg, hanem itt találnak élőhelyet”. A kutatás során városi és erdei állományból is genetikai mintát vettek, ezek elemzése pedig kimutatta, hogy a városban élő vaddisznók 18-as kromoszómája eltér az erdei egyedekétől. A korábbi évtizedekben végzett morfológiai összehasonlító vizsgálatokkal egybevágó eredményeket alátámasztó genomikai analízis szerint ez

„a kromoszóma többek között a stressztűrésért, és az alvási ritmusért felel. Vagyis éppen azokért a tulajdonságokért, amelyek segítik a vadállatot abban, hogy alkalmazkodjon a zajos, ingergazdag, emberközeli városi környezethez. A vaddisznó tehát nem betéved, hanem alkalmazkodott és megtelepedett ott, ahol számára táplálék és búvóhely bőséggel rendelkezésre áll”.

Háziasodás vagy alkalmazkodás?

Egy amerikai, francia, izraeli és az Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetét igazgató evolúcióbiológus-ökológus, Garamszegi László Zsolt révén magyar részvétellel zajló korábbi nemzetközi vizsgálat 102 tartósabban emberközelbe került állatfaj ragadozókkal szembeni túlélési reakcióit elemezte. Kiderült, hogy a csökkenés erősebb volt a betelepült, urbanizált fajok esetében, leginkább a legtöbbször vizsgált madaraknál. Az is egyértelművé vált, hogy az antropocén evolúció hatására a tulajdonságokban bekövetkező változások az akaratlan emberi beavatkozások, vagyis az urbanizáció során is gyorsan, pár generáció alatt bekövetkeznek. A kutatók szerint nyilvánvalók a háziasítás és az urbanizáció által gyakorolt szelekciós nyomások közötti hasonlóságok.

„Az állatok a városok megjelenésének hatására a megváltozott helyzetre kétféleképpen reagálnak. A környezeti adottságokhoz való alkalmazkodás különböző tényezők révén valósulhat meg. Az egyes fajok élettani rugalmassága az örökletes sajátosságok közé tartozik” – a MATE Vadvilág Megőrzési Intézetének munkatársai által jegyzett korábbi tanulmányban.

Heltai Miklós és Szőcs Emese szerint ugyan „némelyik állatfaj még akkor is elhagyja, vagy elkerüli a megzavart élőhelyet és az emberi települést, ha bőségesen talál ott táplálékot. Ezek a szűktűrésű fajok elvándorolnak, kiszorulnak a beszűkült életterükbe és így próbálnak stabil populációt fenntartani, vagy egyszerűen csak csökken az egyedszámuk, mint a vadmacskáknak. A tágtűrésű fajok viszont könnyen alkalmazkodnak a civilizált körülményekhez és még különböző gépek zúgása, a kutyaugatás, a folyamatos emberi zavarás, illetve jelenlét ellenére is jól érzik magukat, szaporodnak, és sokszor okoznak bosszúságot kártételükkel”.

Rókakutya, kutyaróka

A jelenség, mint megírtuk, az európai vörös rókák (Vulpes vulpes) esetében is ismert. A Glasgow-i Egyetem Biodiverzitás Intézetének munkatársai öt évvel ezelőtti tanulmányukban számoltak be arról, hogy a városiasodás domesztikációs folyamatokat indított be a ragadozóknál. A kutatók szerint a városi rókák kutyaszerűbbek, mint vidéki fajtársaik.

A vizsgálat során több ezer, az elmúlt évtizedekben levadászott állat maradványai közül 57 nőstény és 54 hím róka koponyáját hasonlították össze, és azt találták, hogy az egyed élőhelye nagymértékben befolyásolta a koponya alakját. A városi példányok rövidebb és szélesebb orrúak voltak, agykoponyájuk pedig kisebb, mint a vidékieknek, ráadásul a szexuális dimorfizmus is kevésbé érvényesült az urbánus környezetben élőknél, vagyis csekély különbség volt a nőstények és a hímek koponyája között, nem úgy, mint a faj máshol élő példányainál.

A Glasgow-i Egyetem kutatóinak eredményei egy az egyben megfelelnek a már Charles Darwin által megfigyelt domesztikációs jelenségnek. Ráadásul rímelnek arra a híres, Dmitrij Konsztantyinovics Beljajev szovjet genetikus által 1954-ben kezdett és máig tartó szibériai kísérletre, ahol a legszelídebb róka egyedek továbbtenyésztésével a domesztikáció küllembeli és genetikai változásait vizsgálták, illetve vizsgálják. A Beljajev-kísérletben ugyanolyan morfológiai változásokat figyeltek meg, mint amilyenről a skóciai kutatók is beszámoltak.

A „szelídség”, vagyis az ember közelségét nem kerülő, sőt inkább kereső magatartás mellett a városi rókák arckoponyájának lerövidülésének további oka lehet, így a kutatók, hogy az ilyen felépítésű állkapocs erősebb harapást tesz lehetővé, amire azért van szükség mert az urbanizált környezetben gyakran kukázó ragadozók könnyebben megbirkóznak a csontos maradékokkal.

Elmosómedvésedés

Az európai vörös rókák srófjára jár az észak-amerikai mosódmedvék (Procyon lotor) öndomesztikációja. A Scientific American november közepén megjelent cikke szerint egyértelműen ezt jelzi, hogy az urbanizált környezetben élő populációkban uralkodó morfológiai jellegzetességgé vált a rövidebb orr. A Frontiers in Zoology folyóiratban megjelent tanulmány szerzőgárdája szintén úgy véli, hogy a kommunális hulladék kimeríthetetlen táplálékforrást kínál, de ahhoz, hogy a vadállatok hozzáférjenek ehhez a bőségtálhoz, elég bátraknak kell lenniük, ugyanakkor kellően óvatosnak is, hogy elkerüljék az ember jelentette veszélyt.

Ezt a szelídséget régóta olyan tulajdonságokkal is összefüggésbe hozzák, mint a rövidebb arckoponya, a kisebb fej, a lógó fülek és a fehér foltok a szőrzeten – ezt a mintázatot Charles Darwin már az 1800-as években megfigyelte. E jellemzők előfordulását háziasítási szindrómának nevezik, de a kutatóknak bő tíz évvel ezelőttig nem volt átfogó elméletük a tulajdonságok közötti kapcsolat magyarázatára. Ekkor egy evolúcióbiológusokból álló csapat észrevette, hogy a háziasítással együtt előforduló fizikai tulajdonságok közül sok az embrionális fejlődésben kulcsszerepet betöltő, úgynevezett velőcső sejtekre (neural crest cells) vezethető vissza. Ez a kizárólagosan a gerinceseknél található sejtcsoport az embrionális legkülső csíralemezből (ektoderma) származik, és többek közt a koponya és arcporcok, illetve csontok fejlődnek ki belőle — a simaizmok és egyes idegsejtek mellett. A feltételezések szerint a velőcső sejtek termelődését és fejlődését gátló mutációk eredménye a menekülő viselkedés háttérbe szorulása is, páhuzamosan a rövidebb orral, a fülek porcos állományának hiátusával, illetve a szőrzet, a vadonban hátrányos feltűnő pigmentációjával.

A Scientific American által idézett tanulmány szerzői egyébiránt 20 ezer vadon és emberközelben élő mosómedvéről készített fotót elemezve arra jutottak, hogy a városi egyedek orra kicsivel ugyan, de átlagosan 3,5 százalékkal rövidebb, ami megegyezik az angliai rókáknál és korábban az észak-amerikai fehérlábú egerek (Peromyscus leucopus) városi populációinál tapasztalt jelenséggel.

A kutatók ráadásul más városlakó fajnál is dokumentáltak ezeket a biológiai változásokat. A házi pirókok (Haemorhous mexicanus), a fehérszélű törpedenevérek (Pipistrellus kuhlii), valamint az Európából behurcolt fali gyíkok (Podarcis muralis) is hasonló morfológiai változáson estek át az urbanizált környezetben. A házasítási szindróma részeként az ilyen populációk viselkedése is alaposan megváltozott.

Utcai prérifarkasok

Szintén amerikai példa az amerikai prérifarkasok öndomesztikációja. A brit Geographical magazin három évvel ezelőtti beszámolója szerint Brian Hare, a Duke Egyetem evolúciós antropológusa és tanítványa, James Brooks kameracsapdákat használtak az Észak-Karolina államban élő prérifarkasok (Canis latrans) urbanizált környezethez való alkalmazkodásának vizsgálatára. A kutatók 636 egyed reakcióit elemezte 575 helyszínen 67 megyében 2017 júniusa és 2019 júniusa között. Ezen megfigyelések alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a prérifarkas kamerához közeledésének valószínűsége a népsűrűség függvényében nőtt, ami azt jelzi, hogy a városi prérifarkasok merészsége annál nagyobb, minél kevésbé tapasztalják a reaktív agressziót. Amikor a kutatók összehasonlították mintegy 36 különböző faj önkontroll szintjét, a prérifarkasok nemcsak jobbnak bizonyultak a kutyáknál, de elérték az emberszabású majmok szintjét.

Nem meglepő, hogy Hare és Brooks arra is bizonyítékokat találtak, hogy az urbanizáció megváltoztatta a prérifarkasok morfológiáját. Ezek főként az állatok szőrzetének színében bekövetkezett változások voltak. A megfigyelt 636 prérifarkas közül hétnek rendellenes volt a színezete, a feketétől a világoson át a csíkosig terjedő skálán. Más atipikus fizikai tulajdonságokat, mint például a kék szemek, a fehér mellkasfoltok, a kutyaszerű bőrszínek és a fehér lábak, más prérifarkas-tanulmányokból és a tudományos szakirodalomból is dokumentáltak.

Az önszelídítés jelei az Egyesült Államokban számos szarvasfajnál is megjelennek. A Florida Keys-szigeteken él egy fehérfarkú szarvas (Odocoileus virginianus clavium) állomány, amelynek egyedei a városi területek közelében élnek, kevésbé félénkek, nagyobbak, társaságkedvelőbbek és termékenyebbek lettek, mint azok, amelyek nem kerülnek rendszeres kapcsolatba az emberekkel. Az USA más városi területein is élnek olyan fehérfarkú szarvasok, amelyeknek a megszokottól eltérő a szőrzete, rövidebbek a lábaik és a koponyáik, és hosszabb a farkuk a megszokottnál, vagyis a háziasítási szindróma jegyeit viselik.

És nem csak az emlősök mennek keresztül ilyen jellegű változásokon. Jesko Partecke, a Max Planck Állatviselkedési Intézet munkatársa és kollégái által végzett vizsgálatok szerint az európai városlakó fekete rigók (Turdus merula) kevésbé agresszívek, mint vidéki rokonaik, nagyobb szaporodási sűrűséget és hosszabb szaporodási időszakot mutatnak. Emellett tovább élnek, és alacsonyabb a kortikoszteron nevű stresszhormon szintje a szervezetükben.

Vérvarjak és panelrécék

Az urbanizáció azonban nem feltétlenül szelídíti meg a beköltöző fajokat. „A természetben fontos a matek, az állatok kalkulálnak azzal, hogy egy adott környezetben mire számíthatnak” – mondta a Qubitnek öt éve, a covidjárvány alatt Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője. Bár kivétel nélkül minden vadfaj kerüli az emberekkel való találkozást, de ha csökken a kockázatos interakciók száma és ezt meg is tapasztalják, akkor még a félénkebbek is felbátorodnak, nemhogy az olyan kifejezetten vakmerő állatok, mint a vaddisznók, a rókák vagy a dolmányos varjak.

Azt is megírtuk, hogy a varjúfélék (Corvidae) a természetben is vehemensek. Orbán szerint a dolmányos varjak (Corvus cornix) még a rétisasokkal (Haliaeetus albicilla) is leállnak „böllénkédni” (magyarul kakaskodni, emberkedni, illetve madárkodni), ha pedig úgy kívánja a helyzet, a levegőben is megkergethetik a náluk jóval nagyobb sast. Fiókareptetés idején pedig a faj egyedeinek egyre megy, hogy ember, tigris vagy aranysakál közelíti-e meg a szárnyaikat próbálgató utódaikat: ahogy az alábbi fotón látható, védelmező gerjedelmükben bárminek és bárkinek nekimennek.

Az urbanizált környezethez felettébb jól alkalmazkodó szuperintelligens varjúfélék fiókavédő viselkedése az ornitológiai szakirodalom szerint aligha finomodik a közelebbi jövőben, így az embereknek kell kezdeni valamit a helyzettel, és megfelelő stratégiát választaniuk.

Arról is írtunk korábban, hogy a városi környezetben élő tőkés récék (Anas platyrhynchos) egyre gyakrabban és egyre nagyobb számban veszik birtokba a folyók és tavak közelében álló, jellemzően vasbeton elemekből épült házak erkélyeit, lapostetőit. A jelenség magyarázata, hogy a többnyire talajon fészkelő ludak, récék és bukók egyes fajai rendszeresen költenek vízközeli sziklafalak párkányain, erdők fáinak odvaiban is.

A fészekhagyó fiatalok vastag és tömött, levegővel teli tollazata az azonnali úszóképesség mellett a sok méter magasan lévő fészekből kiugró fiatalok testi épségét is biztosítja, nagy százalékban megóvva őket a becsapódás végzetes sokkjától. Az MME magyarázata a madaraknál is ismert a szupernormális viselkedés, amikor az erős motivációs (többnyire a fajfenntartáshoz kapcsolódó) hatás alatt álló élőlény bizonyos kulcsingerek hatására indokolatlannak tűnő módon cselekszik. Úgy tűnik, hogy a városok magas épületei ilyen szupernormális kulcsingert jelentenek a költési izgalomban lévő tőkésréce-tojók számára, melyek így a fészkeiket a majdan kikelő fiókák számára nem megfelelő helyekre építik.

Forrás