-- Olvasási idő kb.: 5 perc és 15 másodperc
Mennyire elképzelhető, hogy a parlament megvonja a mentelmi jogát egy aktív miniszternek, aki egyben a miniszterelnök helyettese is? Pedig megtörtént! És nem is kellett, hozzá az Európai Ügyészség sem, főleg úgy, hogy végül Miniszter úr bűnösnek is vallotta magát(?). Nem kicsi az esélye annak, hogy október 18.án sok –tényleg sok– évre börtönbe küldi az bíróság.
Ebben a rövid összefoglalóban megnézzük mik a tények és azt is, hogy legalább részben mi volt a körülmények evolúciója, és azt is, hogy mi a viszonya mindennek Orbán Viktorhoz.
Bejárta a nyomtatott és az online sajtót, hogy hivatali visszaélés és más súlyos bűncselekmények miatt, köztük emberrablás miatt, 6 év börtönt kért az ügyészség a jelenlegi miniszterelnök-helyettesre. Álláspontja szerint Ö “csak” alkotmányos kötelezettségét teljesítette, de a patásördög Baloldal lobbija miatt került ilyen helyzetbe. Be kell vallanom a személyes véleményem szerint nehéz megítélni, hogy merre kalandozik az igazság. Valóban csak azt tette, és biztos, hogy jól, vagy biztos, hogy rosszul tette? Megérdemli a súlyos büntetést? Tényleg el fogják ítélni?
Utóbbi kérdésre lehet már októberben választ kapunk, persze az még nem lesz jogerős.
Matteo Salvini jelenleg is olasz Infrastruktúráért és Közlekedésért felelős miniszter és nem kevesebb, mint miniszterelnök-helyettes, tegnap videoüzenetben nyilatkozott és vallotta magát bűnösnek.
Persze nem jogi értelemben. Sőt, nyilatkozatát az olasz alkotmány 52.§-ra hivatkozva teszi.
Ennek értelmében:
La difesa della Patria è sacro dovere del cittadino
,azaz
A haza védelme a polgár szent kötelessége.
Igazából semmi többet nem ír az olasz alkotmány hivatkozott része, ami Salvini hazafias tettéhez köthető lehetne. Salvini a videóban így folytatja:
- Bűnösnek tartom magam mert védtem Olaszországot és az olasz polgárokat.
- Bűnösnek tartom magam mert betartottam adott szavamat.
Mi a vád alapja?
Salvini nem valami állampolgári kötelességből, hanem még 2019-ben, belügyminiszterként nem engedélyezte egy spanyol hajó kikötését, aminek a fedélzetén 147 bevándorló kísérelte meg elérni Lampedusát és így bejutni Olaszországba. A magukat menekültnek valló, de Olaszországot ténylegesen még el nem érő utasok, akkor még helyzetüknél fogva nem minősülhettek illegális bevándorlónak, hosszú időre a tengeren rekedtek hajójukon. Az eset úgy végződött, hogy a szicíliai Agrigento ügyészsége engedélyezte a partra szállást. Majd a parlament 2020-ban megvonta Matteo Salvini mentelmi jogát az eset miatt.
A vád túszejtés, hivatali hatalommal való visszaélés, a nemzetközi konvenciók megsértése lett. Ez az eljárás juthat el ítélet hirdetésig októberben.
Olaszországban az embercsempészek hajói elleni, akár katonai fellépés lehetősége már a 2000-es évek elején állandó eleme volt a szélső jobboldali politikai törekvéseknek, de a legagresszívebb elképzelések soha nem jutottak el a jogalkotókig.
Mi volt az, ami ennyire felkorbácsolta a politika és az átlag olasz polgár indulatait ?
Olaszországról tudjuk, hogy a XX. században, elsősorban a szegénység miatt, igencsak kivándorló országgá vált. Az 1990-es évekre szinte nem volt olyan olasz család, aminek ne lettek volna második generációs felmenői elsősorban az Egyesült Államokban, Németországban. Ez összességében az amúgy is befogadó és családcentrikus olasz, leginkább a dél-olasz közösségek gondolkodását és hozzáállását is befolyásolta. Közben az 1980-as, és ’90-es évekre, a megerősödött olasz gazdaság hatására is, az olasz életszínvonal és olasz életérzés az amerikai-álom európai árnyékává vált. Addigra ezt a tunéziai, szomália és leginkább a kommunista diktatúrából menekülő és egy éjszakás motorcsonakozásnyi távolságra élő albánok is felismerték. 1991-ben már sorra nyílnak a menekülttáborok az olasz délvidéken. Pugliában szívesen és viszonylag rendezett körülményekkel és felkészülten fogadták a többnyire albán menekülteket. Volt menekülttábor a tengerparti strandok szinte közvetlen közelében is. Rómától nem messze pedig, Latinán a város központjában, igencsak komoly infrastruktúrával fogadták a menekülteket. Az Olasz Állam, orvosi ellátást, rendszeres étkezést, iskolát, óvodát, munkalehetőséget biztosított a befogadottaknak. Látszólag egy egészséges szimbiózis alakult ki. Sokan dolgoztak a bevándorlók, menedékkérők közül az építőiparban és rengetegen dolgoztak az otthoni idősgondozásban, családokban. Emlékszem az 1990-es években csodálattal figyeltem meg, hogy délen, a leginkább vallásos keresztény családok, néha alázattal, de mindenképpen toleranciával fogadták és tisztelték a hozzájuk érkező –sokszor egy menekülttáborból befogadott– alkalmazottjaik kulturális szokásait és vallási gyakorlatát. Még a kétezres években is normális dolognak számított, hogy egy olyan menekült, aki még hazájában több feleséggel kötött házasságot –,ahol az volt a normális, de legalább törvényes volt — az Olaszországban a feleségei számának megfelelően kapott havonta családi támogatást. Egyszerűen úgy, mintha a feleségek eltartott gyerekek lettek volna. Elismerték a kibocsátó ország állami és egyházi szokásait, tiszteletben tartották és még támogatták is. Véleményem az, hogy egy icipicit túllőttek a célon.
Kezdett mindez megváltozni, amikor 1991 márciusában megindult az albán exodus az olasz-amerikai álom irányába. Végül, még abban az évben, augusztus 7.én Durazzoból (Régen mi Duránc-nak hívtuk, Albánia) megérkezett a Vlora nevű kereskedelmi hajó, amely eredetileg Kubából szállított cukrott egy dél-olasz kikötőbe. Pechére Durazzoban is ki kellett kötni, ahol aztán egy csapásra 20 000(!) albán rohamozta meg a hajót, amely végül el is vitte őket a pugliai kikötőbe. Így egyetlen éjszaka 20 000 menekült érkezett. (Borítóképem eredeti felvétel! Nem fotómontázs!, Bari, 33 éve)
Bár az olasz hatóságok nem toloncolták ki őket, de feltört a népharag és a “Nem tudunk mindenkit befogadni” álláspont. Az vesse rájuk az első követ, aki azt gondolja nem volt igazuk. Innentől kezdve indult el az olasz közvélemény pálfordulása, de a migrációs nyomás nemhogy enyhült volna, nőtt. Ezzel együtt a különböző, leginkább jobboldali pártok migrációellenes hangvétele és sorozatos fellépése is. Nem volt akkoriban könnyű, még európai útlevéllel sem, munkát vállalni, vagy letelepedni Olaszországban. Azonban, akinek sikerült azt befogadta a társadalom. Akkor még nem létezett a mai formában az Európai Unió, nemhogy a Schengeni térség. 2008-tól Silvio Berlusconi, még miniszterelnökként, folyamatosan sérelmezte, hogy az EU nem biztosít forrásokat a déli határok védelmére, pedig tényszerű volt, hogy az illegális és menedékkérő bevándorlók leginkább Németország felé kívánnak továbbmenni. 2011-ben aztán megelégelte, hogy Olaszország magára lett hagyva és kijelentette, hogy ideiglenes tartózkodási engedéllyel lát el minden ilyen bevándorlót, biztosítva ezzel, hogy azok legálisan útra keljenek Németország, Franciaország felé. Volt hatása! Nem kicsit van dezsavű érzésem! Orbán Viktor valószínűleg innen halászta elő a “Migráns buszos” elképzelését. Ha Berlusconinak bejött, bejöhet Orbánnak is.
Salvini és Orbán régóta szimpatizálnak egymással, ami persze nem feltétlen baj! Azért az mégis példaértékű, hogy Olaszországban lehet eljárni egy volt belügyminiszter ellen, aki jelenleg is miniszter és miniszterelnök-helyettes is. E tekintetben nem a bírósági ítélet a lényeg, hanem az, hogy el lehet járni. Nálunk a mentelmi jogot leginkább becsületsértési, rágalmazási ügyekben oldják fel. Kicsit azért ez a politikai nyomásgyakorlásra hajaz. Szerintem.
Mindenesetre az olasz sajtó egy fontos szegmense (La Republica) így összegezte Salvini perét:
“Nem szabad elfelejtenünk ezt a szeptember 14-i szombatot sem, amikor a tárgyalóteremben kristálytiszta világossággal kiderült, mi a tét egy olyan perben, amelynek vádlottja a köztársaság minisztere és miniszterelnök-helyettese. Mert ami a tét, az megkérdőjelezi és meghatározza a demokrácia minőségét”
2024.09.15, Jámbor Péter, Vélemény
Frissítés -2024.09.17:
Nem félek és nem kötök alkut!
Rosszabbul bánnak velem mint egy pedofillal!
Nyilatkozta Matteo Salvini és kijelentette, hogy küzdeni fog a maga és Itália igazságáért. További részletek.