-- Olvasási idő kb.: 5 perc és 4 másodperc

Seres László: Négyszáz kiló radioaktív iszlamizmus

Tíz atomrakétára elegendő urán tűnt el bármiféle nyugati kontroll nélkül az amerikai légicsapások előtt Irán nukleáris létesítményeiből. Már önmagában ez is ok elősegíteni egy mihamarabbi rendszerváltást Iránban – már ha ott van rá igény.

Négyszáz kiló dúsított uránt kilopni a fordói vagy az iszfaháni nukleáris létesítményből szinte semmi, nem kell hozzá a Maxar műholdfelvételein látott kamionkonvoj: tizenhat hengerről van szó, ennyi hasadóanyag például simán elfér egy Superb csomagtartójában, ha előtte kivettük belőle az összekötözött ukrán szervkereskedőt.

Ettől függetlenül nagyon is fontos kérdés, miket szállítottak el azokban a nagy teherautókban, hiszen ez elvezet minket a közel-keleti problémahalmaz jelenlegi központi kérdéshez: mennyit tudtak valójában ártani az izraeli, majd az amerikai légicsapások Teherán urándúsítási képességének, tudja-e folytatni a rezsim a nukleáris robbanófejek gyártását, valamint a nemzetközi intézményeket és a közvéleményt megcélzó, húsz éve tartó hazudozását? Az ország a megengedett 3,67 százalék helyett a majdnem atombomba minőségű 60 százalékra dúsította az uránt – aki ilyet csinál, az nem békés célokban gondolkodik.

Kilenc nappal az izraeli légierő hosszú évek gondos munkájával előkészített és precízen végrehajtott légicsapásai után, Amerika június 22-én szintén célba vette a három kulcsfontosságú iráni nukleáris létesítményt (Fordó, Natanz, Iszfahán), ők viszont már hét B–2 bombázóval, százhuszonöt repülőgéppel, Tomahawk cirkálórakétákkal és bunkerromboló bombákkal jóval súlyosabb kárt tudtak okozni.

Hogy pontosan mekkorát, az viszont zavarba ejtően ellentmondásos: míg Donald Trump három nappal a légicsapások után, a NATO-csúcson még a kapacitások „teljes megsemmisüléséről” beszélt („Iránnak most nem lesz ereje uránt dúsítani, egyelőre lábadoznak”), a Pentagon elemzését ismertető védelmi szóvivő, Sean Parnell már aggasztóbb fejleményről számolt be: „Legalább egy-két évvel vetettük vissza a programjukat (…) Azt hiszem, valószínűleg közelebb vagyunk a két évhez”.

Herman János: kormányok, háborúk és a béke

„Moszkva sikerével könnyen megtörténhet, hogy Magyarország a világpolitika egyik legmélyebb szakadékának a peremére kerül.  Ez a legrosszabb forgatókönyv szerint orosz alávetettséget, jobb esetben pedig csak hosszan elnyúló hidegháborús állapotot jelentene. Még akkor is, ha a konfliktust egy orosz diktátumon alapuló béke zárná le, amit az orosz-európai kapcsolatok fokozatos konszolidációja követne. Az csak ideig-óráig tartana, hiszen éppen a győzelem az, ami az orosz vezetést biztosan nem bírja jobb belátásra. Putyin alig néhány hete mondta, hogy ahová egyszer orosz katona betette a lábát, az örökre orosz föld marad. E talpalatti perspektívában akad még orosz föld bőven, messze túl Ukrajna határain.  A putyini politika az Óperencián túl sem változna.  Győztes taktikán nem változtatunk. Moszkva nem az államhatároknál áll meg, hanem ott, ahol megállítják.  Látja ezt mindenki, akinek egyszerre van szeme, esze és emlékezete.”

Kenesei István: Különös házasság

Az MTA kutatóhálózatának újabb sorsfordulója

„Június 23-án összeült az ELTE szenátusa, de nem azért, hogy döntsön a befogadásról, hanem hogy első kézből kapjon tájékoztatást, mire számíthatnak. A hivatalban lévő rektor, Borhy László, aki mindig is ellenezte az ELTE feje fölött meghozott döntéseket, illetve elutasította az ELTE oldaláról kedvezőtlennek ítélt ajánlatokat, nem vett részt az ülésen, ami mutathatta hozzáállását az ügyhöz. Így Darázs Lénárd nem, mint kinevezett rektor, hanem mint általános rektorhelyettes joggal vezethette le az ülést, amelyen ismertette a korábban is bemutatott feltételeket (lásd fent). Annak ellenére, hogy a befogadásról akkor még nem született határozat, 24-én a Magyar Közlöny megjelentetett két kormányrendeletet, amely még az ELTE döntése előtt (!) kész tényként kezeli az átadást, de elrendeli, hogy a tavaly év végén a (teljes) Hunrennek szánt 18 Md Ft növekményt csak a maradó kutatóközpontok kapják. (Igaz, ezért cserébe jobban piacorientált, magyarán eladhatóbb kutatásokat kell produkálniuk az alapkutatások mellett – vagy helyett.) Más szóval a „négyek” nem kapják meg a főként a rég várt béremelésre fordítható többletfinanszírozás rájuk eső részét, csupán azt a 10 százaléknyi növekményt, ami valójában a tavalyi bérkeretcsökkentés előtti helyzet visszaállítása. Ez tehát nem hozomány, inkább büntetés.”

Kovács Zoltán: A megúszós kormányfő

„A műsor egy pillanatában előhozta Varga Juditot, akiben szerinte miniszterelnöki tehetség volt. Az a véleménye, a volt igazságügyi miniszter briliáns, és Magyar Péter nem bírja elviselni, hogy a volt felesége mindig lekörözte. (Most ez a körözés fordítva áll, de mindegy is.) Lassan egy hete folyik a közéleti vita, vajon Varga szóbahozása mit jelent? Vissza akarja hozni a politikába? Szimpatikussá lehet egy ilyen kijelentéstől, mondván, Orbán meglátja másban is a jót? A tehetséget? Persze, lehetőleg akkor, amikor már a fölemlített kilépett a politikából, és egyhamar biztosan nem keveredik a közélet környékére sem.

Megnevezte volna az utódját? Az lehetetlen, mert Orbánnak nincs visszavonulási terve – ez amúgy legalább annyira az ő előbb-utóbb bekövetkező drámája, mint amennyire az országé is. Olyan helyzetbe hozta magát, amit ép bőrrel nemigen lehet megúszni. Kinevezheti egyetemi hálótársait és a gyerekkori falubeli jópajtásait a végtelenségig, egyszer vége lesz, és az is könnyen lehet, hogy 2026-ban. Egy nyertes választás is legföljebb időben tolja ki a bukást. Hiszem, hogy Európa közepén csak ideig-óráig lehet Venezuelát fölépíteni, a bukás garantált.

Nem tudni, mi játszódik le ezügyben Orbán fejében, neki most valóban egyetlen esélye, hogy valamiképp hatalomban maradjon. Sajnos, bármilyen áron. Ehhez viszont kormányozni kellene, de ahhoz láthatóan se türelme, sem idegei nincsenek.”

Mélyi József: Nemzeti emlékek

„Lázár János mint építési és közlekedési miniszter 2025. július 3-án egy rendelettel „nemzeti emléknek minősülő műemlékké” nyilvánította az Istenhegyi út és a Böszörményi út kereszteződésében álló Turul-szobrot. Megadta a védetté nyilvánítás célját is, ami nem más, mint „a Turul-szobor képzőművészeti értékeinek megőrzése”. Pedig eredetileg nem is turul készült volna erre a helyre. Amikor a XII. kerületi önkormányzat 2004-ben határozatot hozott a II. világháború katonai és polgári áldozatai emlékére állítandó alkotásról, akkor Szmrecsányi Boldizsár első tervén még egy elesett katona figurája jelent meg. A kerület akkori polgármestere, a néhány éve a közéletből eltűnt Mitnyan György döntött a turul szimbóluma mellett, és 2005-ben ő is avatta fel az emlékművet.

Tulajdonképpen egy-egy rövid, csendesebb időszaktól eltekintve azóta folyamatosan zajlik az alkotás körül a vita, amely egyrészt abból a szándékos homálykeltésből vagy vétkes hanyagságból fakadt, amelyben a hősök és az áldozatok szimbolikusan és az emlékezésben is keverednek – az emlékeztetésnek ezt a tisztázatlanságát Reinhart Koselleck „áldozatkásának” nevezte. Másrészt fontos és megalapozott kritika érte a turul mint jelkép használatát.”

The post A megúszós kormányfő first appeared on 24.hu.

Forrás