
-- Olvasási idő kb.: 3 perc és 45 másodperc
Nyilvánvaló, hogy a 2026-os parlamenti választások kampánya már folyik. Nyilvánvaló, hogy a Magyar Péter jelenség, ami képes volt becsatornázni és rabul ejteni a Reményt és a Reménykedőket Magyarországot a kétpártrendszer felé vezeti, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Egyesek szerint kormányváltás lesz, mások nincsenek meggyőződve arról, hogy egy esetleges kormányváltás egyben rendszerváltást is fog eredményezni. Magyar Péter kezdeményezéseivel a kezdeti időszakban és később is tűpontosan egyet tudtam érteni. Mára ez a tű kicsit meggörbült, de még lehet vele varrni.
Tetszik vagy sem, Orbán Viktor bizonyította, hogy fajsúlyos nemzetközi politikussá nőtte ki magát, kiállt az illegális bevándorlás szinte (szinte) minden formájával szemben.
Szerencsés vagyok, évtizedeket tölthettem el munkám és családom révén a világ számos fejlett és fejlődő országaiban, ismerhettem meg politikai rezsimeket és az azok alatt virágzó és sanyargó emberek életét egyaránt.
A demokrácia nem alapértelmezett, nem alapjog, azt ki kell vívni és meg kell védeni, leginkább pedig rendeltetése szerint kell működtetni. Én azt látom, ma ez Magyarországon veszélyben van és azt is látni vélem, de legalább az sejlik bennem, hogy Magyar Péter és pártja, támogatottsága, megkerülhetetlen szerepe, a választási eredménytől függetlenül velünk marad — és talán értünk– hosszútávú tényező lesz.
A kétpártrendszer nem garancia, csak alternatíva. Számomra nyilvánvaló, hogy az észszerű döntések, a fékek és ellensúlyok szerepe éppen az ilyen rendszerekben igényli a pártfegyelemtől, pártideológiáktól és pártfinanszírozási kötelékektől mentes, mind a két oldallal logikus és építő együttműködést biztosítani képes FÜGGETLEN politikusok jelenlétét a törvényhozásban, az országgyűlésben.
Nem volt régen, csupán két hete, hogy Magyar Péter azt mondta:
„Aki 26-ban elindul a Tiszával szemben az nem szereti a hazáját.”
Lehetne ezt a kijelentést egyszerűen figyelmen kívül hagyni, de nem. Nem, mert –szerintem– a Remény mozgalma mostanra olyan erőt képvisel, ami alapján eredményessége szinte borítékolható. Eredményessége, de nem feltétlenül az elsöprő győzelme! Egy ilyen helyzetben bennem az alapjaiban sértő, de érthető, kijelentés azt sugallja, hogy Magyar Péter nem győzni akar csupán, hanem éppen arra a 2/3-os, 3/4-es kormányzati erőre tőr, amiről már tudjuk, hogy a legnemesebb célok és elhatározások mellet és éppen azok ellenére, hová vezet vagy vezethet.
Én szeretem a hazámat, ezt életem során talán már bizonyítottam is. A politikusi, politikai ambíció pedig nem lehet bűn. A célokért és a közösségért való tenni akarásért pedig nem kell a hatalmon lévő vagy a mindenkori hatalomra törő politikai tömörülés vezetőjétől engedélyt kérni. A parlamenti választás egy meghívásos verseny, az országülés összetétele pedig annak eredménye. Oda kevés kivétellel minden szavazati joggal bíró magyar állampolgár benevezhet.
Én ott leszek, a nevezésemet leadom, a rajtvonalra felállok még akkor is, ha tudom, hogy függetlenként keserves idők és aránytalan esélyek várnak rám.
Az elmúlt napokban hosszasan beszélgettem egy számomra fontos, engem tanácsokkal és kritikákkal támogató , talán mondhatom, barátommal.
„Kezdj el kimenni az emberek közé, mutasd meg magad!” – mondta.
Igaza van. Hiszen, ahogyan felütésemben kezdtem, a kampány már folyik. Napról napra egyre többet fogjuk látni, ahogyan a jelenleg politikai funkciók terén birtokon belüli, és az aspiráns jelöltek miként fognak egyre többször facsemetét ültetni, gyerekekkel, rászorulókkal jótékonykodni, járókeretes nénikkel idősotthonokban táncra perdülni, szemetet szedni és így tovább.
A politikai választások egy szimpátia verseny. Sajnos az az átverős fajta. Önkormányzati képviselőként már megkaptam, hogy többet kell az emberek között lenni, részt kell venni a „kocsonyafesztiválon”. Igaz. Sajnos a mai, és nemcsak a magyar közbeszéd megosztó és felszínes formája ezt (is) követeli meg.
Tapasztalom, hogy nem számít, hogy például helyi kis politikusként hány családnak, embernek segítesz effektíven problémájának megoldásában, mekkora erőfeszítést teszel –eredményesen– egy helyi beruházás megszületéséért. Az számít, mit mondanak rólad. Orbán nemrég azt mondta:
„Az igazság nem attól függ, hogy azt hányan hiszik el.”
Kevesebb az, amiben teljességgel egyet tudok vele érteni mint az, amiben nem: Hát ez pont olyan, amiben igaza lehetett.
Említett tanácsadóm és kritikusom figyelmeztet:
„Komoly érvekkel, logikus magyarázatokkal nem lehet eredményt elérni. Választásokon nem.”
Mégis, a sajnos néha arra utaló jelek ellenére, hinni akarom, hogy a Magyar egy bölcs nép.
Nem vagyok naiv, mégis bízom abban, hogy leszünk annyian FÜGGETLEN képviselőjelöltek, hogy a kétpártrendszerben nélkülözhetetlen parlamenti jelenlétet kellő számban sikerül elérni.
Minden tisztességes eszközzel azon leszek, hogy köztük legyek.
Az ellenzék (ó és új) harsogja, hogy vissza kell venni a „lopott vagyont”. Valóban!
Azonban van még valami (legalább kettő), amit vissza kell venni és nem kevésbé fontos: A közhatalomba vetett bizalmat és az önmagunknak kijáró tiszteletet. A mindenkinek kijáró tiszteletet .
Már rég nem az a kérdés mi és miért veszett oda, az a feladat, hogy a rend, a mindenki számára értelmezhető rend vissza tudjon állni.
Elgondolkodtató, hogy a ’26-os választásokra éppen kilencven évessé válnak József Attila dunaparti szavai:
„…Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
József Attila (A Dunánál) 1936. jún.