-- Olvasási idő kb.: 6 perc és 23 másodperc

Az 1950-es évek második felében, az erőszakos téeszesítés idején rengeteg falusi fiatal kényszerült arra, hogy a földeket hátra hagyva gyári munkát vállaljon. A nehézipari központokba az ország egész területéről áramlottak a férfiak, de ott is történtek változások, ahol nehézipar nem volt jelen: Szombathelyen például a falusi nők kezdtek el a város könnyűiparában dolgozni.

A jelentős változás sok nehézséggel és rengeteg ingázással járt, miközben a Rákosi-rendszer is kipécézte magának a faluról városokba járó „kétlakiakat.” Kisőrsi-Farkas Zsófia társadalomtörténész idén megjelent, Bicikliút a hóviharban – Ingázó nők a szocialista iparban című könyvében egy nő, Szombat Jutka élettörténetén keresztül mutatja be, hogy hogyan kerültek hirtelen falusi nők a futószalagok mellé, milyen életkörülmények várták őket a városokban, és aztán hogyan alakult a sorsuk a kádári évtizedek alatt. Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Kisőrsi-Farkas Zsófiával.

Több mint tíz éven át kutattad a Szombathely környéki első generációs munkások történetét. Honnan jött az érdeklődés, és miért pont ezt a régiót választottad?

Még történelem alapszakra jártam, ott kaptam egy szemináriumon ezt a témát, aminek amúgy egyáltalán nem örültem. Akkoriban már a 60-as évek érdekelt, csak épp nem a gyári munkások, hanem sokkal inkább mondjuk a zene. Aztán megkaptam ezt a feladatot, és elkezdtem beszélgetni először a nagymamám egykori munkatársaival. Már az első beszélgetésekkor annyira megragadtak ezek az élettörténetek, hogy rabja lettem ennek a témának. Ezzel foglalkoztam az alapszakos és a mesterszakos szakdolgozatomban, és a disszertációmban is, ebből született aztán ez a könyv.

A családom Szombathelyről származik, és most megint ott élek, az ELTE ottani campuszán tanítok. Amikor elkezdtem a kutatást, hamar kiderült, hogy ez nagyon izgalmas terület, teljes más a története, mint mondjuk az észak-magyarországi részeké, amit a nehézipari munkásság miatt sokkal jobban kutattak. Szombathelyen könnyűipari munkásság volt a meghatározó, és Észak-Magyarországgal ellentétben itt a nők voltak azok, akik elkezdtek ingázni, a férfiak közül sokan már az ötvenes években elvándoroltak a nehézipari központokba.

Ma általában azt gondoljuk, hogy mivel ez itt Nyugat-Magyarország, közel Ausztria, jobb ott az életszínvonal, de ebben az időszakban Ausztria közelsége hátrány volt: az ötvenes években már csak azért sem lehetett Szombathelyen fejleszteni, mert ennyire közel volt az „imperialista országokhoz.” Másrészt mert kimondott ideológiai cél volt, hogy vas és acél országa legyünk, a szombathelyi régió pedig erre nem volt alkalmas, a megyében a bőripar és a textilipar volt minimálisan jelen, ezt kezdték el aztán az 1960-as évektől fejleszteni.

Az általad megírt történet vezérfonala, hogy az erőltetett téeszesítés következtében megjelent egy olyan munkaerőtömeg, amit aztán a városi könnyűipar tudott felszívni. Azaz igazából a mezőgazdasági termelésbe történt erőszakos beavatkozás kellett az ipari fejlesztések elindításához?

A téeszesítés több hullámban zajlott, az utolsó időszak 1958 decemberétől 1961-ig tartott, Vas megyében is. Innentől számíthatjuk a termelőszövetkezeteknek azt a működését, ami aztán a rendszerváltásig fennmaradt. A téeszekbe az erőszak különböző formáit alkalmazva próbálták belekényszeríteni az embereket, de leginkább azokat tudták, akiknek a nevén a föld volt, ők jellemzően idősebb férfiak voltak. A fiatalokat zsarolással akarták maradásra bírni. Ez a módszer azonban általában nem működött, a huszonéves korosztály városokban, például Szombathelyen kezdett el munkát keresni. A téeszesítés nyomán megemelkedett álláskeresői létszám előmozdította a könnyűipar fejlesztését.

A hatvanas évek elején minden hajnalban elözönlötték a város utcáit az álláskereső falusiak.A megyei végrehajtó bizottság tagjai ekkor kaptak a fejükhöz, hogy valamit akkor itt kéne csinálni. Váratlanul érte őket a tömeg.

Könyved hangsúlyos állítása, hogy az ország e régiójában a parasztságra eddig a pontig egyáltalán nem volt jellemző a mobilitás, ha valaki elhagyta a faluját, azt szinte mindig a kényszer szülte, és sosem életcél volt.

Igen, ez egy új tapasztalat volt, amit nem lehet összehasonlítani mondjuk a cselédséggel, ami régebben jellemző volt a szegényebb falusi családokra. Azok a férfiak, akik az ötvenes években elvándoroltak innen Észak-Magyarországra, a nehézipari központokba mentek. Akik itt maradtak a falvakban, azok közül többen, elsősorban nők, a 60-as évek elején kezdtek el ingázni, bejárni dolgozni Szombathelyre. A téeszesítés mindenkit érintett. A leggazdagabb parasztgazda lánya is arra kényszerült, hogy elmenjen a szövőgyárba dolgozni.

Milyen hatással volt ez az emberekre, hogy ennyire erőszakosan belenyúltak a mezőgazdaság működésébe?

A legtöbb család számára a téeszesítés óriási trauma volt. Több kutatás szerint ide vezethető vissza, hogy megemelkedett az öngyilkosságot elkövetők és az alkoholisták száma is.

A pártállam megpróbálta ezt úgy beállítani, mint modernizációt. Ami persze annyiban igaz, hogy az egy modernizációs folyamat, ahogy a falvakból a városokba áramlanak az emberek. Csak az nem mindegy, hogy muszáj-e nekik a túlélés érdekében, hogy erőszak, trauma miatt tesznek így, vagy mondjuk azért, mert másmilyen életkörülmények között szeretnének élni.

Azok az emberek, akikkel én beszéltem, jellemzően a húszas éveik elején voltak ekkor, ők nem azért kezdtek el mondjuk a szombathelyi gyárakba bejárni dolgozni, mert függetlenedni akartak vagy egzisztenciát építeni. A könyv főhőse, Szombat Jutka egy évet dolgozott a téeszben, és a végén nem kapott érte semmilyen fizetést. Be kellett mennie a városba.

Utána ezek az emberek már nem véletlenül nem mentek vissza a falvakba. Az interjúalanyaim sem, de ez volt az országos jelenség is. A város adott olyan modernizációs körülményeket, amit értékeltek ők is, például ahogy a döngöltföldes parasztházból eljutottak egy panelig. De nem az volt az indító ok, nem azért mentek el a falvakból, hogy járhassanak fodrászhoz vagy cukrászdába.

Ez a falusi múlt később is megmutatkozott az életvitelükben, és az államnak éppen ez volt sokáig az egyik baja az ingázókkal. Mert a rendszer nemcsak a munkaidőt, hanem a szabadidőt is ellenőrizni akarta, és ezek az emberek nem igazán voltak vevők arra, hogy megmondják nekik, mit csináljanak a szabadidejükkel, és hogy hogyan kéne a szocialista normák szerinti művelődéssel tölteni az idejüket.

A könyvedből az is kiderül, hogy nem is igazán volt szabadidejük. Amíg valaki naponta járt be dolgozni a városba, addig napi több órája is elment arra, hogy jellemzően biciklivel oda- és hazajusson, ha pedig el is költöztek egy szobába a városba, akkor is sokan az első adandó alkalommal rohantak azonnal vissza a faluba, segíteni a földeken.

Igen, általában ez történt, hogy pár évig ingáztak, és utána beköltöztek, előbb egy szobába, aztán ha mondjuk férjhez mentek és gyerekük lett, akkor tudtak egy közös albérlethez jutni. De legtöbbször ezek az emberek még ekkor sem kezdték el azt a városi életet élni, amit elvártak volna tőlük.

Mi volt ebben a pontosan a politikai szándék: a pártvezetés tényleg úgy gondolta, hogy majd beterelik a téeszekbe az embereket, és akkor ez majd működni fog? Mert közben az derül ki a könyvedből, hogy ez a terv már nagyon hamar befuccsolt, villámgyorsan menekülni kezdtek az emberek a városok felé.

A politikai szándék az volt, hogy ezek az emberek maradjanak otthon. A fiatal munkaerő nyilván jobban terhelhető, és az lett volna a cél, hogy a termelőszövetkezetek minél hatékonyabban működjenek. És ez nem valósult meg, ez egy állandó napirendi pont volt a végrehajtó bizottság ülésein, hogy mit csináljanak, mert ezek az emberek nem akarnak ott maradni.

De közben az ekkoriban létrejövő állami vállalatok, melyek aztán munkát biztosítottak ezeknek az embereknek, érdekeltek voltak abban, hogy ez a munkaerő rendelkezésükre álljon.

Igen, itt volt egy érdekkonfliktus. Mondjuk a Savaria Cipőgyár igazgatójának, ami Szombathelyen az egyik legtöbb embert foglalkoztató üzem volt, az volt az érdeke, hogy fel tudják venni ezeket az ingázó nőket, hiszen nekik kevesebbet kellett fizetni. Nyilván ez örök igazság, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő munkavállaló sokkal jobban fog dolgozni, mert fél, hogy elveszíti az állását, és nem talál mást. Ezért a gyáraknak kedvező volt, hogy ezek az emberek megjelentek, csak közben a falvakban az okozott gondot, hogy senki nem végzi el a munkákat.

És közben az volt az országos vezetés elvárása, hogy ebből a káoszból valamit csináljanak. Itt is voltak egyéni alkuk, amiről az interjúalanyaim beszámoltak: például elvileg csak úgy lehetett dolgozni a gyárakban, ha kaptak egy papírt a munkavállalók, hogy a falunak és a tsz-nek nincs szüksége az ő munkájukra. De ez persze nem lehetett igaz, hiszen a téeszeket rengetegen otthagyták munkaerőproblémákkal küzdöttek, és mégis, valahogy azért ezt a papírt be lehetett szerezni.

A faluról városokba ingázókkal szemben erőteljes állami lejáratókampány is zajlott, melynek az egyik első megnyilvánulása egy 1951-es Rákosi-beszéd, ahol úgy fogalmazott, hogy „az álbetegek zöme az ilyen ‘kétlaki’ munkásokból kerül ki, aki mondjuk aratás idején vagy szüret idején ‘megbetegszik’ (…) Nem tud a családjával rendesen foglalkozni, fáradt a munkára, a legtöbb baleset vele történik. (…) Az ilyen munkás elmarad a proletariátus általános fejlődésétől. Nem jár iskolába, nem hallgatja meg a gyűléseket, nem megy a szemináriumra. (…) maga sem fejlődik, és visszahúzza az egész munkásosztály fejlődését.” Miért lettek az ingázók a rendszer ellenségei ekkor?

Forrás