Áttért az állatfotózásra törökföldön, mert fegyveres őrök figyelték őt

-- Olvasási idő kb.: 3 perc és 34 másodperc

Kocsány Kornél szabadúszó fotográfus, a wonderzofphotography oldal kurátora és a wopcast műsorvezetője – korábban a Japánban és Gulyás Miklós fotográfussal karöltve Nepálban készült fotóiból már közöltünk képi anyagot.

Nem terveztem állatokat fotózni Törökországban. Ami azt illeti, egyáltalán nem is akartam Törökországba menni: a politikai helyzet bizonytalan, a társadalom feszült, az infláció magas, és több külföldi fotóriporter is börtönben csücsül ott éppen

– idézi fel Kornél az aggályait Törökországgal kapcsolatban.

„Eredetileg Hong Kongot szerettem volna felfedezni – ezt a varázslatos szigetet, amely azóta izgatja a fantáziámat, hogy elolvastam James Clavell csodálatos regényét, a Tajpant. Be kellett látnom azonban, hogy a pénzemet okosabban is elverhetem, ugyanis egy hét Hong Kongban annyiba kerülne, amennyiből a legtöbb ázsiai országban egy teljes hónapot eltölthetnék. Ezért a B tervet – a turisták által kevésbé látogatott Bangladest – választottam. Már kész volt az útiterv, amikor a beutazási feltételeket böngészve szembesültem a ténnyel, hogy most kifejezetten kockázatos az országba látogatni: amióta Haszina Vazed miniszterelnök helikopterrel Indiába menekült az elégedetlen tömegek haragja elől, állandók a zavargások.

Így kötöttem ki Törökországban (ez esett leginkább útba Magyarország felé, elfogadható repülőjegyár mellett). Isztambulból indulva egy háromhetes körtúrára vállalkoztam az ország észak-nyugati régióját bejárva. Sorrendben Ankara, Eskişehir, Bursa és Izmir városokban szálltam meg. Fotózni – mint kiderült – jóval több kihívással jár itt, mint gondoltam.

A helyzetemet egyéb tényezők is nehezítették. Minden országban hamar meg lehet érezni, hogy állnak az emberek a fotózáshoz, és tapasztalataim szerint a törökök többsége egyáltalán nem rajong azért, ha képeket készítenek róluk. Isztambul kivétel, itt a temérdek turista miatt hozzászoktak a jelenséghez. Máshol azonban – ahol látogatókból is jóval kevesebbet látni – már messziről észrevették a járókelők, hogy mit csinálok, és akcióba is léptek: nagy ívben elkerültek, szigorú szemmel méregettek, esetleg még rám is szóltak. A főváros, Ankara volt ebből a szempontból a legmostohább terep. Itt kezdtem el bánatomban állatokat és épületeket fotózni, ám ezt sem úsztam meg büntetlenül: naponta legalább egyszer fegyveres őröknek kellett magyarázkodnom, hiszen tudtomon kívül kormányépületeket örökítettem meg. Az sem segített, hogy nem egy streetfotózásnak kedvező, kicsi és visszafogott kamera volt nálam, hanem egy igazi csataló: a fotóriporterek által kedvelt nagy és megbízható váz, termetes zoomobjektívvel. Nem tudtam vele sehol észrevétlen maradni.

Mindehhez hozzájött a török politikai rendszer válsága, amelyet az elnök, Recep Tayyip Erdogan egyre diktatórikusabb eszközökkel igyekszik kordában tartani. Ebből a virtusból következik, hogy a tüntetéseket dokumentáló fotósokra is lecsapnak (rendszerellenes tevékenységükért gyakran börtön jár), így már alapból gyanús, ha valaki egy nagyobb fényképezőgéppel sétál az utcán, vélhetően nem turista szándékkal.

Tulajdonképpen örültem neki, hogy ilyen nehéz terepen járok. A kihívások és a komfortzónán kívüli helyzetek ugyanis a fejlődés elengedhetetlen feltételei. Régebben rettegtem tőlük, ma már szinte kívánom, hogy jöjjenek. Érzem, hogy a velük való megbirkózás eredménye egy tágabb komfortzóna lesz – szintlépéssel kísérve. Ezt persze könnyebb mondani, mint csinálni, de sokat segít a nézőpontváltás: a nehézségeket és kudarcokat pusztán információként és tanulásra serkentő tényként, nem pedig a személyiségünket meghatározó tényként kell kezelni. Ez a török utazás számomra ragyogó lehetőség volt erre, fel is idézek néhány példát.

Eldöntöttem, hogy 7 év után ismét fekete-fehér képeket készítek. A színes fotózás ugyanis kezdett kényelmessé válni, és éreztem, hogy a fejlődéshez váltanom kell. Nagyobb pofont adtam magamnak, mint gondoltam, de a közben ért folyamatos kudarcokra több megoldást is találtam. Ha több idő kellett a jó fotóhoz, hát többet maradtam kinn az utcán. Kitartó voltam, és meglett az eredménye. Abbahagytam továbbá az összehasonlítgatást a színes anyagaimmal, részben, mert csak lehangolt, részben pedig mert értelme sem volt, a kettő teljesen más világ. A folyamat során fotósként alázatosabbá, saját magammal szemben elfogadóbbá és megértőbbé váltam. A fókuszt tudatosan irányítottam a kaland egyéb előnyeire is, ez segített még több finomságot észrevenni azokon a helyeken, ahol jártam.

Az emberek fotózásánál felmerülő problémák emellett a csendesebb témák alaposabb feltérképezésére késztettek, így érzékenyebbé váltam olyan látványokra is, amelyeket korábban figyelmen kívül hagytam. Egyre többször váltak a fotóim főszereplőjévé az épületek, a növények és az állatok. Kitágult a világ.

Pontosan azt kaptam tehát ettől az úttól, amire szükségem volt. Megpróbáltatásokat, amelyeket kezelve túl kellett lépnem korábbi önmagamon. Biztos vagyok benne, hogy az itt szerzett élmények jótékony hatással lesznek a színes fotózásomra is.”