Ez volt a pillanat, amikor Kádár könnyezni kezdett

-- Olvasási idő kb.: 10 perc és 3 másodperc

Az 1980-as években Kádár János személyisége megváltozott. Egyre jobban bezárkózott, morózussá, türelmetlenné vált, csupán egy szűk kör véleményére hallgatott, mind diktatórikusabban vezette a pártot, miközben a szellemi hanyatlás jelei mutatkoztak rajta. Felismerte, hogy Moszkva pénzügyi és katonai segítségére többé nem számíthat, mindinkább tartott egy újabb „ellenforradalom” kitörésétől. A hatalom nem mert adminisztratív eszközökkel fellépni az erősödő demokratikus ellenzékkel szemben, maga Kádár is a „kellemetlenkedés” taktikáját javasolta.

Korára és egészségi állapotára való tekintettel – no, meg némi rábeszélés hatására – Kádár hátrébb lépett: 1988 májusában lemondott a főtitkári tisztségről, és a külön neki létrehozott pártelnöki posztra távozott. Tekintélye megmaradt, gyakorlati hatalommal azonban többé már nem rendelkezett.

Itt engedtük el kronológiáját sorozatunknak, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét, külön cikkben kitérve a krumplileves legendájára, majd a „kultusz nélküli Kádár-kultuszra” , illetve elemeztük utolsó beszédét is. A folytatásban ismét visszatérünk az időrendhez,

Kádár életének utolsó, bő egy éve szimbolikus: az ember és a nevével fémjelzett rendszer párhuzamos agóniája a rendszerváltás történelmi forgatagában.

Ott és akkor rendkívül gyorsan pörögtek az események, a háttérben zajló játszmák, visszatekintve viszont mintha lelassulna az idő, annyi minden sűrűsödött ezekbe a hónapokba. Dr. Medgyesi Konstantin történésszel, a szegedi Móra Ferenc Múzeum főmuzeológusával, az Apagyilkosság – Kádár János és Grósz Károly küzdelme című könyv szerzőjével beszélgettünk Kádár lemondásáról és Grósz „árulásáról”.

Ez volt a pillanat, amikor Kádár könnyezni kezdett 1 — Horváth Júlia / 24.hu Dr. Medgyesi Konstantin történész

1990-ig akart maradni

Hatvanadik születésnapjára időzítve, 1972-ben Kádár János belengette lemondását, pontosabban nyugdíjazását kérte a Politikai Bizottságtól. Valójában csak potenciális ellenfeleit akarta ezzel kiugrasztani a bokorból, a végeredmény pedig vezető szerepének megerősítése lett, mire megállapította, hogy a kérdés ezzel örökre lekerült a napirendről – itt írtunk erről részletesen.

Kitűzött célja volt, hogy bármilyen egészségügyi, politikai nehézségtől függetlenül 1990-ig a posztján maradjon, Grósznak erről azt mondta, a süllyedő hajóról a kapitány távozik utoljára

– fogalmaz a 24.hu-nak Medgyesi Konstantin.

Hihetetlen politikai érzékkel megáldott ember volt éles szimattal, remekül érezve a politika dinamikáját. Nem kérdés, hogy 1987-től már egyre rosszabb szellemi állapotba került, ám ritkuló tiszta pillanataiban képes volt értékelni a világ folyamatait, és megértette, milyen komoly bajok vannak. Itt már nem mondhatjuk, hogy foggal-körömmel a hatalomhoz ragaszkodott volna még öreg, beteg emberként is, sokkal inkább arról lehet szó, hogy tényleg süllyedni látta a hajót, és a végjátszmát is végig akarta játszani.

1987 kora tavaszától kezdett személycseréken gondolkodni, látván, hogy az akkor már 12 éve miniszterelnök Lázár György kifáradt, nem alkalmas a növekvő gondok kezelésére. Kemény gazdasági döntések meghozatala kemény, politikai cselekvőképességgel rendelkező embert kívánt, Kádár Grósz Károlyt szemelte ki.

Ez volt a pillanat, amikor Kádár könnyezni kezdett 2 — Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény / Fortepan Kádár János és Grósz Károly 1986-ban.

Az utolsó egyszemélyi döntés

Véleményét megosztotta Aczél Györggyel – szokásuk szerint a Fehér Ház előtti Duna-parton sétálgatva, ilyenkor tudtak őszintén beszélgetni –, aki viszont nem értett egyet, túlzottan balos, keményvonalas figurának tartotta Grószt. Kádár úgy érvelt, ennél fontosabb a rátermettsége: érti a problémát és erőskezű, képes végigvinni a szükséges reformokat. Aczél még szovjet kapcsolatokat is bevetett, hogy lebeszélje, de Kádár hajthatatlan maradt.

Grósz Károly ekkor, ’87 elején a Politikai Bizottság (PB) tagja volt, budapesti első titkár, addigi karrierje a pártépítésről szólt. Rendszeresen találkozott Kádárral, nemcsak a hivatalos fórumokon, hanem négyszemközti beszélgetések alkalmával is kifejtette véleményét. Amikor a főtitkár valamikor áprilisban közölte vele, hogy őt szemelte ki miniszterelnöknek, Grósz meglepődött: neki csak a pártvezetésben volt tapasztalata, és bár maga is komoly változásokat sürgetett, ezek élére gazdasági szakembert képzelt el. Ő egyébként Medgyessy Pétert látta alkalmas személynek, végül azonban beadta a derekát.

Grósz Károly 1987. június 25-én miniszterelnök lett, ez volt Kádár életének utolsó, személyesen meghozott döntése. Az összes többi ezt követően már csak sodródás

– emeli ki Medgyesi Konstantin.

Ez volt a pillanat, amikor Kádár könnyezni kezdett 3 — Szalay Zoltán / Fortepan Grósz Károly miniszterelnök a dolgozószobájában 1988-ban.

A főtitkár egészségi állapota 1987 nyarától már egészen komolyan romlott, ezt a „laikus” politikusok mellett a PB-be ekkor beválasztott, orvos végzettségű Csehák Judit is megerősítette. Majd a közvélemény számára is nyilvánvalóvá vált, amikor az őszi parlamenti ülésszakon Kádár is felszólalt Grósz Károly reformpárti terveit megtámogatandó: olyan zagyva, se eleje, se vége beszédet mondott, hogy a tévé és a rádió munkatársai sem tudtak csodát tenni: mindenki számára világossá vált a szellemi állapota.

Lemondás: meg kellett beszélnie a feleségével

A Magyar Szocialista Munkáspárt 1988 májusában pártértekezletet tartott. Kádár régi szokása szerint – mint minden hasonló, fontosabb esemény előtt – kikérte a tucatnyi PB-tag véleményét, névtelen levélben kellett megírniuk, milyen változásokat szeretnének. Annyira komolyan vette, hogy saját biztonsági emberei hozták el az üzeneteket, és Kádár maga bontotta fel a borítékokat. Ezután mindenkivel személyesen elbeszélgetett, a legfontosabb megbeszéléseket természetesen Grósz Károllyal folytatta.

Márciusi találkozójukon a miniszterelnök nagyszabású személycserék mellett érvelt, öt PB-tag leváltását tartotta indokoltnak, míg Kádár legfeljebb 2-3 főben gondolkodott. Ment köztük a huzakodás, többször is leültek egyeztetni, mire hosszas hezitálás után egy áprilisi, négyszemközti találkozón Grósz előállt a farbával: a változásoknak nemcsak a Politikai Bizottságot, hanem Kádár személyét is érinteniük kell. Egy életútinterjúban úgy fogalmazott, a szíve majd’ kiugrott a helyéről.

Kádár nagyon megdöbbent, de nyugodtan fogadta, annyit mondott, hogy ezt meg kell beszélnie a feleségével.

Többen úgy vélik, Grósz magának akarta a pártfőtitkári posztot, ám – anélkül, hogy belemennénk a részletekbe – Medgyesi Konstantin szerint ez jóval árnyaltabb. Valóban nem pályázott miniszterelnöknek, mert pártvonalon kívánta folytatni a karrierjét, de miután elvállalta, végig is akarta vinni, magyarán továbbra is kormányfőként akart dolgozni.

Kádár könnyezni kezdett

Berecz Jánost javasolta főtitkárnak, ám Kádár nem fogadta el, ragaszkodott hozzá, hogy akkor már Grószra szálljon a tisztség, és a szovjet elvtársak szintén hasonló véleményt fogalmaztak meg. Mi baja volt Kádárnak Berecz-cel? Sokáig jóban voltak, majd miután első felesége elhunyt autóbalesetben, elvette a gyönyörű, szexi színésznőt, Sáfár Anikót, innen datálható a törés: az idős, merev, szigorú apparátusbéli fejekben megdöbbenést váltott ki ez a házasság. „Mariska néni”, azaz Kádár felesége, Tamáska Mária is kiborult: Mit képzel ez a Berecz?!

Egy szó, mint száz, Kádár győzködte Grószt, aki viszont azt hangoztatta, hogy a kormányfői ciklust szeretné végigcsinálni. Ekkor megdöbbentő jelenet játszódott le.

Kádár könnyezni kezdett. Grósz megijedt: «Rosszul van, Kádár elvtárs?» «Nem» – jött a válasz, hanem úgy érzi, teljesen magára maradt, még Grósz elvtárs sem áll mellé, pedig más megoldás nincs, csak ha elvállalja a párt vezetését

– idézi a történész.

Politikatörténeti könnyek voltak ezek, megdöbbentő megnyilvánulása egy diktátornak, aki élete végére egyre inkább esendő, kétségbeesett emberként jelenik meg előttünk. És lesz még hasonló eset, lesznek még könnyek, egyre „meztelenebb lesz a király” sorozatunk további részeiben.

Grósz árulása?

Ezek után Grósz elvállalta a főtitkárságot, majd a Politikai és a Központi Bizottság személycseréiről kezdtek tárgyalni. Azért fontos ezt kiemelni, mert a miniszterelnök nagyon komoly változásokat szorgalmazott a PB, és a jóval népesebb, több mint száz tagot számláló Központi Bizottságban (KB), míg Kádár intette ettől. Tartott tőle, hogy a nagyarányú változás instabilitást, a rendszer megingását üzeni a társadalomnak.

Úgy vélte, visszalépésével kompromisszumot kötött, ezért elvárta, hogy a személycserék kérdésében az ő akarata érvényesüljön. Nem így történt, a PB-ből mindenki kiesett, aki már 1985 előtt is tag volt, miközben a KB tagsága is dinamikusan átalakult. Kádár János akarata ellenében. Előzőleg nem állapodtak meg számokban és személyekben, a kormányfő nem ígért semmit, mégis

sokan ezt tartják Grósz árulásának. Magában Kádárban is lehetett ilyen érzés a csalódottság mellett.

Az MSZMP 1988 májusában megtartott pártértekezlete tehát történelmi változásokat hozott. Kádár János 32 év után távozott a hatalomból, elfogadta az MSZMP pártelnöki székét, a külön erre a célra létrehozott posztot, Grósz Károly főtitkár lett, a párt vezető testületeinek személyi állománya pedig alapjaiban változott meg – nyilvánvalóan az új vezető céljait támogató politikusok javára, a „kádáristák” kárára. Csak hogy érezzük a jelentőségét, olyan emberek estek ki, mint a korábbi KB-titkár, gazdasági szakember Havasi Ferenc, aki Reagan elnökkel tárgyalt, és akit a CIA Kádár utódjaként tartott számon. Havasi állítólag elsírta magát, amikor megtudta, hogy még a Központi Bizottságba sem került be.

Ez volt a pillanat, amikor Kádár könnyezni kezdett 6 — Glósz András / Fortepan Jobb szélen Havasi Ferenc 1986-ban.

Gyenge kifejezés, hogy Kádár csalódott volt, inkább megzavarodott, ahogy a pártértekezleten egymás után jöttek az eredmények. Harminckét évig vezette az országot, az MSZMP-t, sőt a párt az ő „gyermeke” volt. Azt hitte, megállapodott Grósszal a folytatásról, és most megtörtént a lehetetlen. Ő meg csak ült betegen, tehetetlenül.

A rendezvényt a Dózsa György úti „Építők” székházban tartották, ikonikus fotó készült az utolsó napon az épületből távozó, feleségére támaszkodó Kádárról. A képen nem látszik, de Grósz is ott volt, lekísérte őket. Amikor beszálltak az autóba, Kádár valami olyasmit motyogott: „Grósz elvtárs, sok sikert kívánok a munkájához”.

Grósz megdöntötte a kádárizmust

Kádár hátralépett, de nem vonult vissza, pártelnökként bejárt az Országházba – utoljára 1988 novemberében vett részt parlamenti ülésen –, a Fehér Házba, ahol megmaradt az irodája, titkárságot kapott, egyszóval végezte a munkáját. Emellett pedig heti rendszerességgel találkozott Grósz Károllyal, mondhatni mentorálta utódját, próbálta tapasztalatával segíteni. És azért ez felvet egy dilemmát.

Fájt neki, ami a pártértekezleten történt, Katona Istvánnak, mai fogalmakkal kabinetfőnökének szó szerint ezt mondta: „Katona elvtárs, a Brutusok megjelentek”. Nem tudjuk, pontosan mire gondolt, de erősen gyanítható módon Grósz Károlyra és Berecz Jánosra, mert ők ketten intézték a „puccsot”a pártértekezleten.

Azt mondhatjuk, hogy Grósz Károly nem Kádár János uralmát döntötte meg, hanem a kádárizmust. A PB kisöprése a kádárizmust tette múlt időbe

– mondja a történész.

Ez volt a pillanat, amikor Kádár könnyezni kezdett 7 — Horváth Júlia / 24.hu

A másik oldalon viszont a mentorszerep nem igazán támasztja alá, hogy árulóként, puccsistaként tekintett volna a főtitkárra. A megoldás talán Kádár elképesztően fegyelmezett személyiségében rejlik: noha óriási sérelmei voltak, úgy volt vele, hogy Grósz a pártfőtitkár, ő meg a pártelnök, tehát muszáj egyeztetniük és együtt dolgozniuk. Nem tudjuk biztosan, nem látunk bele a fejébe, de az elérhető források és a tények ezt valószínűsítik.

Ha cikkünk elején azt mondtuk, hogy Kádár testi és mentális állapota 1987 nyarától jócskán romlani kezdett, akkor 1988 májusától már radikális lejtmenetről beszélhetünk. Voltak persze tiszta pillanatai, általánosságban azonban az állapota egyre rosszabb lett. Olyannyira, hogy idővel Grósz már elzárta őt a nyilvánosságtól, még a párt vezetésétől is, mégsem tudta megakadályozni, hogy elmondja nagy megdöbbenést keltő, történelmi súlyú beszédét.

Sőt, egyesek szerint épp Grósz sodorta ebbe a kellemetlen helyzetbe ország-világ előtt bizonyítandó Kádár alkalmatlanságát. Mi és hogyan történt ahhoz a bizonyos utolsó szónoklathoz vezető hetekben, hónapokban? Erről szól sorozatunk következő része.