-- Olvasási idő kb.: 5 perc és 28 másodperc

Amikor egy gyerek bántalmazás, vagy még súlyosabb esetben szexuális bántalmazás áldozata lesz, már a bűncselekmény jellege miatt is nagyon fontos, hogy a rendőrségi eljárás során a hatóságok érzékenyek legyenek, és az áldozat a kihallgatások során már ne szenvedjen el további traumát. A Gyermekjogi Civil Koalíció két elnökségi tagja, Jánoskúti Boglárka gyerekjogi szakember és Kegye Adél emberi jogi ügyvéd, a mentális sérültek jogaiért küzdő nemzetközi emberi jogi szervezet, a Validity Alapítvány megbízásából nemrég elkészült országjelentésben annak jártak utána, hogyan bánik a hazai igazságszolgáltatás az eljárás során áldozattá vált gyerekekkel, különösen akkor, ha értelmi vagy pszichoszociális fogyatékossággal élnek. Arra keresték a választ, vajon képesek-e az eljárás szereplői elkerülni a szaknyelven másodlagos viktimizációnak nevezett jelenséget.

„A gyerekvédelmi jelzőrendszeri tagok, ha észlelik, hogy a gyereket bántalmazták vagy bűncselekmény áldozatává vált, kötelesek jelzést tenni a gyerekjóléti szolgálatnak. Ha bűncselekmény is történt, feljelentést is tehetnek. És rögtön el is érkeztünk az első komoly problémához: a jelzőrendszeri tagok sok esetben nem tesznek büntető feljelentést, akkor sem, ha a gyerek egyértelműen bűncselekmény áldozata lett” – mondja Kegye.

Az, hogy az iskola, óvoda, bölcsőde képviselőiből, a rendőrségből, a gyerekjóléti szolgálatból, a gyámhatóságból vagy védőnőből, háziorvosból, gyerekorvosból, pártfogó felügyelőből vagy akár civil szervezetekből álló jelzőrendszer miért nem tartja feladatának, hogy megtegye a feljelentést, Kegye azzal magyarázza, hogy „a gyermekvédelmi törvény csak annyit mond, hogy jelzéssel kell élni és hatósági eljárást kell kezdeményezni, tehát ők tulajdonképpen kipipálják a jelzés megtételével ezt a kötelezettségüket, másrészt a feljelentés sokkal több munka, amibe bele kell állni. És olyan is van, aki a sok rossz tapasztalat miatt nem is hisz a feljelentés sikerében”.

Példa erre a sajtóban is nagy nyilvánosságot kapott Szőlő utcai eset, ahol a Budapesti Javítóintézet igazgatója és vezetőhelyettese a gyanú szerint állami gondozott lányokat kényszerített prostitúcióra. „A Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatok (TEGYESZ) korábbi igazgatójához egy kislánnyal kapcsolatos szexuális bántalmazás (visszaélés) gyanúja miatt már érkezett jelzés, és első alkalommal a vezető tett is feljelentést, ám az valahol a rendőrségi vagy ügyészségi szakban elakadt. És amikor később újabb jelzés érkezett az igazgatóhoz amiatt, hogy ugyanez a kislány a nyári táborban a javítóintézet igazgatói szobájában aludt, már nem kockáztatta a vezető az újabb, vélhetően sikertelen feljelentést, mert ha az eljárás során azt állapítják meg, hogy nem történt bántalmazás, mert mondjuk nem bizonyítható, akkor az az intézmény presztízsét is negatívan érintheti” – érzékelteti Jánoskúti, hogy mennyire nem segíti elő a rendszer, hogy feljelentést tegyenek a különböző intézményi szereplők.

A rendszer annyira diszfunkcionális, hogy egy gyermekvédelmi gyám szerint tíz feljelentéséből egyetlen egy ügyben emeltek vádat és ítélték el az elkövetőt. „És ő még a feljelentő típusú gyermekvédelemi gyámnak számít, de a többségük azért sem tesz feljelentést, mert nem bíznak annak sikerességében és a rendőrségi eljárásban – mondja Kegye. – Az általam meginterjúvolt gyámnak volt egy olyan esete, ahol a nevelőszülő a gyerek fejét a falba verte, ezt valaki levideózta, és ez alapján tett feljelentést. De még itt sem történt semmi, csak annyi, hogy a nevelőszülőktől elvették a testvéreivel együtt a bántalmazott gyereket, de a bántalmazók azóta is nevelőszülőként dolgoznak.”

Ha egy gyerek traumatizálódik, nem biztos, hogy el tudja mondani, mi történt vele

„Gyakran az egyetlen ember, aki tud róla, az az áldozattá vált gyerek, ezért nagyon nehéz bizonyítani a bűnesetet – mondja Kegye arra a kérdésre, hogy miért születik kevés olyan ítélet, ahol bűnösnek mondják ki a bántalmazót. – Nem tudom biztosan, hogy hol akad el a folyamat, de azt gondolom, hogy legtöbbször ott, hogy a gyerek elmondása alapján nem bizonyítható, hogy mi történt pontosan. Már az is kérdés, hogy egyáltalán sikerül-e a gyereket úgy meghallgatni, hogy hajlandó legyen elmondani, mi történt vele. Épp ezért nagyon számít, hogy ki és hogyan hallgatja meg az áldozatot. Ha egy gyerek traumatizálódik, akkor nem biztos, hogy el bírja mondani, hogy mi történt vele, de attól is félhet, hogy ő maga, vagy az, akit megnevez, bajba kerül, és ezért inkább hallgat. És akkor még nem beszéltünk arról, amikor egy gyereknek értelmi vagy más pszichoszociális fogyatékossága is van, és ez is akadályozza őt abban, hogy válaszolni tudjon. Tehát nemcsak nehezen bizonyítható a bántalmazás, de még az is nehezíti a felderítést, hogy nem is biztos, hogy a gyerekből bármilyen értékelhető vallomás kinyerhető.”

Jánoskúti szerint az is probéma, hogy ha az eljárás el is indul, hiába van benne a jogszabályban, hogy a kiskorúak esetében mindig soron kívül rögtön el kell eljárni, a valóságban az ő esetükben is nagyon elhúzódik a meghallgatás, és mire egy gyerek tanúvallomást tesz, már lehet, hogy vissza sem tudja idézni azokat az eseményeket, amik megtörténtek vele. „De ha időben meg is történne, akkor meg nincs elegendő szakember, akik a gyerekek meghallgatására ki lennének képezve.”

És ez annak ellenére is így van, hogy uniós irányelvek alapján 2018-ban végbement egy reform, ami igyekezett gyerekbaráttá tenni a büntető igazságszolgáltatást. Ennek épp az a lényege, hogy lehetőség szerint a gyereket csak egyszer, vagy legalábbis minél kevesebbszer hallgassák meg, és a videóra rögzített vallomás legyen elég a bíróságnak, hogy oda már ne kelljen újra berángatni a gyereket, ezzel is kerülve a másodlagos viktimizáció lehetőségét. De hiába elérhető már Magyarországon is minden korszerű módszer, az áldozattá vált gyerekek töredéke fér hozzá a rendőrségen kialakított gyerekbarát meghallgatószobákhoz vagy a rendőrség épületétől független helyszínen kialakított Barnahus (Gyermekház) szobákhoz. Ez utóbbiból öt található Magyarországon: kettő Budapesten, egy Debrecenben, egy Gyulán és egy Szombathelyen. Az 1998-ban Izlandon kidolgozott módszer lényege, hogy a szexuális bántalmazás vagy más súlyos bűncselekmények áldozatául esett gyerekek számára biztonságos és barátságos környezetben, egy helyen biztosítsák az igazságszolgáltatáshoz és a szükséges pszichoszociális támogatáshoz való hozzáférést, ezzel is elkerülve a gyerek többszöri kihallgatását és másodlagos viktimizációját. Már az is komoly előny, hogy ezek a szobák nem a rendőrségen vannak, a gyerekeket pedig nem rendőrök, hanem szaktanácsadók hallgatják meg, akiket a nyomozó egy fülhallgatón keresztül instruál a szomszéd szobából. Ugyanakkor a lapunk által megkérdezett szakemberek szerint a több ezer gyerekből évente csupán 300-400 gyereket hallgatnak ki ilyen gyerekbarát körülmények között, ami csepp a tengerben.

„A baj az, hogy a gyerekbarát meghallgatószobák (KÜBISZ – különleges bánásmódot igénylő sértett meghallgatására szolgáló rendőrségi helyiség) vagy Barnahus-szobák sok helyen elérhetetlenek, és amúgy sem kötelező az áldozatokat ezekben meghallgatni. A nyomozó belátására van bízva, hogy hol hallgatja meg a sértettet vagy akár az elkövetőt” – mondta Jánoskúti. Ráadásul a szakértők szerint egyáltalán nem mindegy, hogy Barnahus-szobában vagy a rendőrség erre kialakított barátságosabb szobájában hallgatják meg a gyereket. „Az csak az egyik probléma vele, hogy hiába a barátságosabb szoba, akkor is végig kell vinni a gyereket a rendőrségi folyosón, ahol sok traumatizáló helyzetet láthat az amúgy is traumatizált gyerek, de egy Barnahus-ház szaktanácsadója azt mesélte nekem, hogy az ottani meghallgatás nagyban különbözik egy rendőrségi gyerekbarát meghallgató szobától, mert a gyerekek a Barnahusban nem úgy élik meg meghallgatást, mint egy kihallgatást, hanem mint egy beszélgetést. Nem nekik szegezett direkt kérdéseket kapnak, hanem az egész interjútechnika úgy van felépítve, hogy egy beszélgetés érzését kelti a gyerekben, és így sokkal több információt is ki lehet nyerni a vallomásából, mintha direkt kérdéseket teszünk fel nekik”.

Forrás