-- Olvasási idő kb.: 4 perc és 57 másodperc

Kránicz Bence

Jean Renoir: Életem és filmjeim (Osiris, 2006, 396 oldal)

Jean Renoir abban a tudatban nőtt fel, hogy ő a „kis” Renoir, akinek a művészi nagysággal nem kell foglalkoznia, mert azt úgyis apja, az impresszionista festő, Pierre-Auguste Renoir vívta ki magának. Örökségének is köze lehet ahhoz, hogy a filmrendező Renoir élete vége féle közreadott memoárja üdítően mentes mindenfajta pátosztól, és kikerüli a „nagy idők nagy tanúja” szereplehetőség csapdáit. Pedig a Cahiers du Cinéma folyóirat rajongó kritikusai, maguk is szép reményű filmrendezők – Jacques Rivette és Francois Truffaut – gyakran bele akarják kényszeríteni a bölcs öreg szerepébe. Az Osiris kiadó rendezőportréi között közel húsz éve megjelent könyvbe ezek a beszélgetések meg némi levelezés is befért a címadó önéletírás mellé, amelyek együtt gazdag képet rajzolnak Renoirról.

Arról a rendezőről, akit mára mintha kissé nehezen tudnánk elhelyezni a második világháború előtti francia avantgárdok és a háború után szárnyaikat bontogató újhullámosok között; és aki minduntalan maga kezdi ki saját, szerzői filmes presztízsét a filmkészítés alkalmi és esetleges körülményeit taglaló eszmefuttatásaival. „Nem vert fel ugyan nagy port, de legalább pénzt hozott, s ettől kezdve úgy gondoltam, hogy végérvényesen bekerültem a szakmába. Mekkorát tévedtem!” – írja egyik korai filmjéről. Majd hozzáteszi: „Érdekes módon engem többször is a világ legősibb szakmája, a prostitúció mentett meg” – tudniillik a kitartott nőik győzték meg a pénzembereket, hogy dobják össze a következő Renoir-film költségvetését. Ebből a filmipari csetlés-botlásból mégiscsak kikerekedett a halálosan szép A kis gyufaárus lány, A szuka végzetes szerelmiháromszög-története, vagy a „minden idők legjobb filmjei” típusú listák stabil helyezettje, A nagy ábránd. Majd jöttek a nácik és a kényszerű költözés Hollywoodba. Ott az Asszony a tengerparton lírai noirja, utóbb A folyó, ami olyan varázslatosnak mutatta Indiát, mint más európai film előtte soha… Lehetne még sorolni a címeket, de jobban járunk, ha inkább Renoirt olvassuk a saját a filmjeiről, és persze megnézzük, újranézzük azokat.

Paco Roca – Rodrigo Terrasa: El abismo del olvido (Astiberri, 2024, 298 oldal)

Tavaly szeptemberben már olvastam Rocának egy korábbi, a spanyol polgárháborúról szóló képregényét, de úgy tűnik, ő nem tud elszakadni a témától, én pedig tőle nem tudok. Az eddigi legutolsó kötetéhez egy valenciai újságíró gyűjtött történeti anyagot: a város környékén található számos polgárháborús tömegsír egyikének feltárásáról és a meggyilkoltak leszármazottainak a tisztességes újratemetésért folytatott küzdelméről szól ez a halk szavú, éppen eszköztelenségében megrázó képregény. A címét A felejtés mélyének lehetne fordítani, mert központi motívuma a sír, főalakjai pedig az egyik baloldali parasztember, akit ártatlanul végeztek ki a falangisták 1940 őszén, illetve az a sírásó, aki – komoly kockázatot vállalva – feljegyezte az általa temetett áldozatok nevét, és személyes tárgyaik közül igyekezett megőrizni apróságokat a gyászoló családtagok részére. A nyolcvan évvel ezelőtt játszódó cselekményszál váltakozik a sír feltárásának epizódjaival a jelenben, ahol már a személyes méltóság, a tudományos és az emlékezetpolitikai szempontok is érvényesülhetnek.

Roca rajzai a francia–belga „tiszta vonalas” stílus klasszikus hagyományát követik, vagyis az alakokat, arcokat erősen egyszerűsíti, a háttereket és a kellékeket viszont nagyon is valósághűen kidolgozza. Tudható, hogy minden karakternek megvan a valós mintája, mégis hálásak lehetünk az absztrakció felé mutató emberábrázolásért, mert ettől lesz elviselhető és tulajdonképpen olvasható a súlyos történelmi gaztetteket és nehezen kibeszélhető, egyéni-családi tragédiákat feldolgozó történet. Talán Roca mértéktartása, visszafogottsága és tényszerűsége a leginkább becsülendő ebben a nagyszabású és kiérlelt munkájában, amelynek megjelenése eseményszámba ment a polgárháború emlékezetével mindmáig küzdő Spanyolországban. És most képzeljük el, hogy az újabban itthon is megszaporodó történelmi képregények között akár ilyen is készülhetne Magyarországon.

Kiállítások és kritikák. Képzőművészeti diskurzusok az 1980-as években (KEMKI – Szépművészeti Múzeum, 2024, 392 oldal)

Mi közünk van ma a nyolcvanas évek magyar képzőművészeti vitáihoz? Miért érdemes elolvasni a Szépművészeti Múzeum Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetének kiadásában, Huth Júliusz és Nagy Kristóf szerkesztésében megjelent szöveggyűjteményt azoknak is, akik nem művészettörténészek? Hamar kiderül, hogy bőven van okunk rá. Főleg az, hogy a nyolcvanas évek érett, erjedt kádárizmusa az itt sorakozó újságcikkek és megnyitóbeszédek tanúsága alapján, a képzőművészeti világ szűrőjén keresztül is sok tekintetben hasonlít arra, amiben most élünk.

Bizonyos tekintetben a jelen ekkor kezdődött: az elszegényedő állam egyre lelkesebben engedte be a magántőkét a művészeti mezőbe. A művészek egyik fele gyanakvóan és szorongással figyelte a változásokat, a másik fele jobban alkalmazkodott hozzájuk. Leginkább az „új szenzibilitás”, a „transzavantgárd”, a „radikális eklektika” számos néven körülírt művészei, tehát a posztmodernek találták meg a helyüket az új rendben. Az ő együttes fellépésüket segítette a könyvben is lépten-nyomon előkerülő művészettörténész, Hegyi Lóránd (interjú), akinek a tevékenysége olykor erősen provokálta a korábbi nemzedék avantgárd művészeit (a személyeskedő képzőművészeti beefre vágyó olvasók lapozzanak Fajó János és Hegyi csörtéjéhez). Ám elgondolkodtató az is, amit Beke László ír ezekről az új művekről: „az lenne a jelentőségük, hogy ideológiailag közömbösek. Ugyanakkor eladhatók, kellemesek a szemnek és így tovább.” Ha ez igaz, nem az elnyomó kultúrpolitika nyert? A politikamentes és eladható művészet talán megadta magát – öntudatlanul! – annak az elvnek, amelyről a keményen rendszerkritikus Inconnu csoport ír a kiáltványában:

Az állam első és legfontosabb kultúrparancsolata: ne politizálj, vagy ha mégis, akkor én bízlak meg és én adom meg a szükséges instrukciókat.

És nincsenek-e hasonló elvárások és megfelelések ma is?

A mába vezető viták kulcstémáit, a fontosabb törésvonalakat és tendenciákat Huth Júliusz rendszerezi jól érthető, alapos bevezető tanulmányában. Persze a harmincöt-negyven évvel ezelőtti szövegek egy része nem szorul értelmezésre. Hogyan is ír György Péter esztéta a Stúdió ’88 kiállításáról a rendszerváltás évében? „A kultúrtörténeti közösséget vállaló utalások helyett az új emblémák a nyers és naturális összefüggésekre épülnek, amelyek elsősorban arról, és semmi másról nem tanúskodnak, minthogy ma Magyarországon elviselhetetlenül silány az élet minősége, s a mindennapok életérzése is elsősorban az ocsmányság keltette undorral jellemezhető.”

Varga Zsuzsa

Benedek Ágota: Rumbarumbamm (Libri Könyvkiadó Kft., 2023, 356 oldal)

Tény, hogy erre a vonatra elég későn ültem fel – Benedek Ágota még 2020-ban, a karantén alatt kezdte szabadszájú blogbejegyzésekben dokumentálni mindennapjait, ezekből lett a Rumbarumbamm (igen, direkt kimondhatatlan/megjegyezhetetlen a cím, hát még ha megtudja az ember, mit jelent), ami aztán könyv formájában is zajos sikert aratott. De – és ezt bizonyára örömmel hallja majd mindenki, aki gyakorta kényszerül MÁV-val utazni – vannak olyan vonatok, amikre jelentős késéssel is megéri felülni.

The post Herzoggal gyalogoltunk Párizsig, és Murakamival fedeztük fel a tokiói éjszakát – ezeket olvastuk júniusban first appeared on 24.hu.

Forrás