Különös kiállítás a Kiscelliben: Horthy Miklós telefonjától Kádár János telefonjáig

-- Olvasási idő kb.: 5 perc és 17 másodperc

„A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységgel gyötörték a kedvesüket” – így kezdődik Örkény István egyik legismertebb egypercese. Az egypercesből gimnáziumi tananyag lett, Örkénynek egy telefonfülke állít emléket Remeteszőlősön. Csakhogy azóta a telefonkészülékek és a fülkék szinte teljesen eltűntek: a helyüket átvették a mobilok, amelyek már inkább számítógépek, mint telefonok, és csattanós választ adtak a matektanároknak, akik azzal érveltek a papíron végzett összeadás-szorzás-gyökvonás fontossága mellett, hogy nincs az az isten, hogy mindig kéznél legyen egy számítógép.

De hova lettek a telefonok? A jelek szerint egy nagy részük Bende Károlynál, a Kiscelli Múzeumban június 20-án megnyitott Halló? Halló! című kiállítás egyik kurátoránál kötött ki: a kiállított készülékek nagy része az ő gyűjteményéből származik, sőt a kiállítás ötlete is tőle ered. Alapvetően nem hangzik túl vonzó programnak azért felmászni ötven fokban a dombtetőre, hogy aztán az ember egy meredek lépcsőn leereszkedve a pincében kiszuperált telefonfülkéket nézegessen, de a Kiscelli eddigi kiállításai alapján azért gyanítani lehetett, hogy ennél azért valamivel többről lesz szó.

A kádtól Kádárig

Perényi Roland, a Kiscelli igazgatója és a kiállítás egyik kurátora szerint a múzeumban még sosem rendeztek annyira interaktív kiállítást, mint most, és tényleg: a kilenc teremből álló egykori boros-, majd légópince bejáratánál rögtön fel is lehet venni egy telefont, amitől elindul a zene, majd meg lehet tekerni egy kurblit is, amivel csengetni lehet. Itt a látogatóban már felmerülhetne a gyanú, hogy parasztvakítás ez a nagy interaktivitás, de szerencsére nem: a múzeum Sziklapincéjének 9 termében 5 működő telefonkészülék is található, amelyeken egymást lehet hívni, így az ember ingyen és gátlástalanul elsütheti vadidegen emberekkel a „halló, Kis lakás?” kezdetű, „akkor cserélje nagyobbra!” végezetű örökzöldet.

Ez azért is jó, mert ahogy Perényi is megjegyezte, a pincében nincs térerő. A sajtóbejáráson ugyan még nem lehetett kipróbálni, de van egy hatodik, nyilvános készülék is, amit régi kétforintossal lehet üzemeltetni, amiért cserébe az ember három percig beszélgethet azzal, akivel akar (Magyarországon belül). Az öt, belső telefonközponttal összekötött készülék közül az egyik egy kád mellett áll, amit Perényi szerint a kurátorok afféle szelfipontnak szántak; korábbról nem rémlett a kád, ha ezt is most vitték oda, akkor mégsem a telefonfülkék vagy a bányatelefonok lecipelése lehetett a legnagyobb kihívás, pedig azért az sem tűnik kis feladatnak. A kád egyébként jó ötletnek tűnik, de nem ez az egyetlen találat a kiállításon, amit ki lehet hozni az egykori légópincéből, azt a két évvel ezelőtti fodrászkiállításhoz hasonlóan most is sikerült kihozni belőle.

A kiállítás a már említett telefonkagyló mellett a József telefonközpontból származó díszes üvegablakkal indít, amelyen két telefonáló puttó látható, majd jön a telefonok végeláthatatlan sora – külső telepesek, belső telepesek, cselédhívók, szépek és csúnyák, elegáns úri holmik, bakelitből készültek és olyanok, amilyenek mindenkinél voltak annak idején, akihez egyáltalán bekötötték a telefont. A bejáráson Bende néhány érdekességre is felhívta a figyelmet, ami felett egyébként mi, látogatók talán elsiklottunk volna, de ő nem hagyta: közéjük tartozik az egyetlen olyan Magyarországon készülő modell, ami matt bevonatot kapott (katonai célra gyártották) vagy a Standard, a Svéd és társa és az Ericsson telefonjai. Ezekre a látogató a kihelyezett tájékoztató szövegek alapján maga is rátalálhat, de óhatatlan, hogy néhány nagyobb durranás eltereli róluk a figyelmet, ezért tényleg érdemes nyitott szemmel járni. A nagyobb attrakciók között ott van a Horthy Miklós különvonatán használt telefonközpont vagy Kádár János irodai telefonja, már azoknak, akik a történelmi relikviákat kedvelik.

Az igazán csinos kiállított darabok (a koraiak) még LB-sek voltak, vagyis helyi teleppel rendelkeztek (Local Battery), ennek megfelelően pedig sokba kerültek, és a szervizelésük is bonyolult volt. Miután megjelentek a központi telepes telefonok, ez is leegyszerűsödött, a régi, drága és elegáns készülékeket viszont így már nem lehetett használni, ezért gyakoriak voltak az átalakítások. Magyarországon erre 1904-ben került sor, ezután már jóval egyszerűbb volt a telefonok karbantartása is jóval egyszerűbbé vált. Bende szerint a régi készülékeket sem dobták ki, az erre szakosodott telefonszerelők átalakították őket, hogy a központi telepről kapjanak áramot.

Bár több gyártó is működött Magyarországon, az egyik legjelentősebb a Standard volt, Magyarországon ők gyártották „a” telefont. A CB-35-ös volt az első bakelitházas magyar gyártású telefon, ami pont úgy nézett ki, mint a világon bárhol máshol elterjedt készülékek, de Bende szerint a tervezőknek sikerült belevinniük egy kis csavart: a villa formája egy kicsit kecsesebb, mint ahogyan az megszokott. A Standard mégsem ezzel vonult be a történelembe, hanem a hírhedt Standard-perrel, amelyben két embert, Geiger Imre gyárigazgatót és Radó Zoltánt, a Nehézipari Minisztérium főosztályvezetőjét koncepciós eljárás után halálra ítélték. Mivel a Standard magyar-amerikai vegyesvállalatként alakult, később pedig teljes egészében amerikai tulajdonba került, a per különlegessége, hogy két amerikait is börtönbüntetésre ítéltek benne.

Karinthy és Warhol

Közben persze a telefontörténet kultúr- és társadalomtörténet is, a telefonos kisasszonyoktól a telefonbetyárkodáson át egészen addig, hogy hogyan hatotta át az új találmány a mindennapi életet – például a Magyar Hírlap annak idején időben kapcsolt, és az elsők között köttette be a szerkesztőségbe a telefont, ami miatt az újságírók a nyilvános készülékekről gyorsabban bediktálhatták a cikkeiket, mint ha személyesen kellett volna befáradniuk. A budapestiek gyanakvással fogadták a telefont, de hamarosan szinte elképzelhetetlen lett nélküle az élet: az egyik első, nők számára is nyitott és elfogadható munkahely a telefonközpont volt – amivel a kiállítás technikai és történelmi szempontból is foglalkozik.

A kiállítótér sajátos felépítése miatt van egy olyan rész, ahol egy üveghíd vezet át egy nem túl mély lyuk felett – ezt a Kiscelliben minden időszakos kiállításnál igyekeznek a témához hangolni, ami már csak azért is kihívást jelenthet, mert a terem kicsi, a híd keskeny, így ott nemigen lehet bámészkodni. Az akadályt ezúttal is jól vették, egy kivetítőn itt egy automata telefonközpont működésébe lehet bepillantani, sőt, bele is hallgatni. Egészen hipnotikus látvány, kár, hogy az eredetit működés közben nem nagyon lehet már megnézni – ez egyébként a budai Várban található.

Elsőre különösnek tűnhet, hogy kilenc termet (igaz, akad köztük kisebb és nagyobb is) be lehet rendezni a telefontörténet érdekességeiből, de a végére kiderül, hogy ez még kevés is. Karinthy, Andy Warhol, a fülkerongálás vagy a korai külső és belső telepes készülékek titkai váltogatják egymást a falakon, az egyik szobában popkultúráról, a másikban szépirodalomról, a harmadikban társadalmi változásokról van szó, egy idő után már úgy tűnik az embernek, hogy egész egyszerűen a világon minden a telefonnak köszönhető, aztán jön a kilencedik terem, elő lehet kotorni a kétforintost, és ott a történet vége: három perc beszélgetés, „halló, Kis lakás?”, aztán bontják a vonalat, le kell tenni a kagylót, és ennyi – volt-nincs telefon. Legfeljebb a múzeumban.