-- Olvasási idő kb.: 5 perc és 58 másodperc

Ha az ember klímatudatosan szeretne táplálkozni, sokkal inkább számít az, hogy konkrétan mit eszik, mint az, hogy honnan származik az elé kerülő étel – ezzel a meglepő állítással állt elő Hannah Ritchie skót adattudós, az Oxfordi Egyetem kutatója egy 2020-as cikkében, ami az Our World in Data nevű oldalon jelent meg, ahol azóta is rendszeresen publikál. Ritchie angolul tavaly, magyarul idén megjelent Ez nem a világvége című könyvében tovább árnyalja az adatokból kibontakozó képet, és újabb érdekes megállapításokat tesz. A kötetben külön kitér arra, hogy ő lett a köztudatban az a lány, aki lebeszél arról, hogy helyben készült termékeket fogyasszunk, holott erről szó nincs. Valóban számtalan oka lehet annak, hogy helyben előállított élelmiszert válasszunk, de az étel jó része hajókkal érkezik Európába a tengeren túlról, és a szállításból származó fajlagos kibocsátásjárulék csak egy kisebb hányad az előállításhoz képest, különösen az olyan klímaszennyező ételek esetén, mint a marha, vagy különösen a bárány. Ez magyarázza tehát, hogy miért fontosabb az étel összetétele, mint az, hogy mennyit utazott, míg hozzánk ért.

Egy másik meglepő példa, amikor Ritchie egy előadáson feltette a kérdést: ha minden a Földön élő ember között egyenlően elosztanánk a megtermelt élelmiszert, hány kalória jutna egy emberre? A válasz: nagyjából 5000 kalória, ami kétszer több, mint amennyire egy felnőttnek naponta szüksége van. Kevesen gondolnák, hogy ez a helyes válasz, hiszen a Föld néhány pontján még mindig vannak, akik éheznek. A szerző ezt a kérdésfeltevést a saját Hans Rosling-pillanatának tartja (a svéd epidemológusról korábban ebben a Qubit-cikkben írtam részletesen); a felismerés lényege, hogy igenis termelünk elég élelmiszert, csak annak elosztása nagyon egyenlőtlen, és emellett óriási mértékű a pazarlás.

Hogyan lehet egyszerre kevesebbet pazarolni és a klímát is jobban védeni?

Ritchie egyik válasza a fenti kérdésre, hogy a csomagolás, még a műanyag sem ördögtől való, ha segíti az élelmiszerek minőségének megőrzését. Ettől még persze még vigyünk magunkkal kulacsot, amikor csak lehet, és egyébként is számtalan olyan helyzet adódik, amikor érdemes tovább csökkenteni a műanyhasználatot. De ami a számokat illeti, az évente globálisan megtermelt 350 millió tonna műanyagból mindössze 1 millió tonna kerül az óceánokba. Ez óriási szeméttömeg, ugyanakkor látható, hogy arányaiban viszonylag kevés műanyag szemét köt ki az óceánokban. Ritchie szerint az összhulladék mennyiségének csökkentése mellett még fontosabb lenne, hogy ezt az 1 millió tonnát se engedjük eljutni az óceánokba. Szerencsére lehet tudni, hogy mely szegényebb ázsiai országok folyóiból érkezik a hulladék zöme, ami a problémát elvben elég jól kezelhetővé teszi.

Ezen felül jó lenne, ha Európa nem küldene műanyag hulladékot Ázsiába. Összesen 5 millió tonna műanyaghulladék van forgalomban, de jó hír, hogy a 2020-as évekre már nem Ázsia, hanem Európa vált a legnagyobb importőrré, ahol sokkal körültekintőbben kezelik a hulladékot.

Mi a helyzet a túlhalászattal?

A világ óceánjait 34 százalékos túlhalászat jellemzi, és bár a fogalmat illetően vannak definíciós viták, a Netflix 2021-ben bemutatott sorozata, a Seaspiracy szerint 2050-re teljesen kihalnak a halak a bolygón. Ritchie könyvében utánamegy annak, hogy honnan ered ez az állítás, kik szálltak vele vitába már sok évvel ezelőtt, és hogy mennyire gyümölcsöző lett ez a vita, különösen úgy, hogy utána sikerült megtervezni olyan kutatásokat, amelyek révén pontosabb előrejelzéseket lehet készíteni.

A Netflix-sorozat állítása tehát túlzó, ugyanakkor Európát 2007-ben 78 százalékos túlhalászat jellemezte, ami valóban súlyos állapotot jelent. 2020-ra ez az arány 30 százalékra csökkent, és bár lehet azt mondani, hogy ez a 30 százalék még mindig rémesen sok, és hogy van hová még fejlődni, ezzel nincs ellentmondásban az az állítás sem, hogy a helyzet sokkal jobbra fordult másfél évtized alatt, aminek lehet örülni is.

Évente globálisan 90 tonna vadvízi halat fogunk ki, és ez a szám harminc éve nem nő tovább, annak ellenére, hogy a halfogyasztás növekszik. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy évente 100 millió tonna akvakultúrában tenyésztett halat fogyasztunk – már többet, mint vadvízit. Ezeket a tenyésztett halakat persze táplálni kell, mégpedig vadvízi halakkal, amikből 10 tonnára van szükség. Ez soknak tűnhet, de Ritchie szerint a fejlődésről sokat elárul, hogy harminc éve, mikor a haltenyésztés igazán beindult, még csak 20 millió tonnányi halat sikerült évente tenyészteni, amihez akkor még épp 20 millió tonna vadvízi halra volt szükség táplálékként.

Klímabarát-e, aki halat eszik?

A lazacnak, a heringnek, a pontynak, a harcsának és sok más halnak is kisebb a klímalábnyoma, mint a csirkének, aminek viszont háromszor nagyobb, mint a tofunak, és kétszer nagyobb, mint a burgonyának. A csirkénél ugyanakkor több mint háromszor nagyobb a bárány és több mint nyolcszor nagyobb a marha klímalábnyoma. Ez utóbbiak olyan nagy mértékben kilógnak a többi élelmiszer-alapanyag közül, hogy külön kategóriát képeznek. A vízi állatok közül a homár, a lepényhal és a garnélarák éri el a bárány szintjét.

Ritchie szerint jó hír ugyanakkor, hogy Európában több állatpopuláció is visszatért a kihalás küszöbéről. A vizsgált európai állatpopulációk nagyságában (az egyedek számában) bekövetkezett átlagos, viszonylagos változást mutatja a könyv adatai alapján készült alábbi ábra.

De térjünk vissza a marhához! Van a könyvben egy összevetés arról, hogy milyen tevékenységnek mekkora hatása van a klímára. Az energiatakarékos izzóknak például Ritchie szerint nem túl sok, bár a villanyszámlát csökkentik. A (marha)húsfogyasztás mellőzésének viszont, bár az SUV-k használatának felhagyását nem előzi a listán, a tengerentúli repülés elkerülésénél akár nagyobb hatása is lehet.

A marhahúsfogyasztás teljes mellőzése helyett a csökkentésnek is jelentős hatása lehet, és inkább erre biztat a könyv, és nem arra, hogy egyik napról a másikra mindenki legyen vegetáriánus. A marha és a bárány esetében egyébként hatalmas a földhasználati igény is: jelenleg a mezőgazdasági területek zömét, 77 százalékát legeltetésre és takarmányozásra használják. Ez viszont már nemcsak a klímát érinti, hanem a biodiverzitást is. Hogy miért?

A brazíliai marhahústermelés önmagában a globálisan zajló erdőirtás negyedéért felelős. Szerencsére az erdőirtás intenzitása már tetőzött – Brazíliában húsz éve, globálisan negyven éve –, és ez azzal együtt is jó hír, hogy az ország 2019-től 2023-ig hivatalban lévő elnöke, Jair Bolsonaro alatt visszaesés következett be, és azzal együtt is, hogy az erdőtüzek intenzitása nem csillapodik. 2024 különösen rossz év volt volt erdőtüzek szempontjából az Amazonas környékén.

A fő üzenet így még inkább érvényes: nagyon nem hatékony marhahúst enni, ha figyelembe vesszük a földhasználati igényt, és ebből a szempontból a bárány is ugyanolyan rossz választás (itt lehet megnézni az adatokat). A sokak által mumusnak kikiáltott pálmaolajat viszont megvédi Ritchie, aki szerint a pálmából egységnyi területen négyszer annyi olajat lehet előállítani, mint a toplistán második napraforgóból. Újabb trópusi erdőket persze már semmiképpen nem kellene kivágni a pálmaolaj miatt, de az alternatív megoldásoknak ennél sokkal nagyobb területigényük lenne.

Miért egyre tisztább a városok levegője?

A Levegő Munkacsoport tavaly tett közzé egy ábrát arról, hogy mennyit tisztult Párizs levegője az utóbbi években, köszönhetően a forgalomcsillapításnak, a bicikliutak terjedésének, a parklóhelyek megszüntetésének és az alacsony kibocsátási zónak létesítésének.

Ritchie könyvének második fejezete éppen erről, a levegő minőségének elképesztő javulásáról szól történelmi távlatban. Delhi most ott tart, mint London az 1950-es években, ahol akkoriban már kétszer tisztább volt a levegő, mint 1880-ban. Az is a jó hírek közé tartozik, hogy például a kén-dioxid-kibocsátás a 70-es évek óta 95 százalékkal csökkent az Egyesült Államokban. Kínában az általános levegőtisztulási folyamat négyszer ilyen gyors, köszönhetően annak is, hogy az újonnan eladott autók közel fele elektromos, vagy legalább hibrid hajtású.

A könyv nagy értéke, hogy sok ponton világossá teszi, hogy mi az, amit nem tudunk, és hogy amit tudunk, azt mennyire pontosan tudjuk. Emellett a szerző leírja saját belső vívódásait, mint ahogy azt is, hogy korábban mit értett félre, és melyik következtetésre hogyan jutott el. Ezeket a következtetéseket sok ponton érdemes fenntartásokkal fogadni: lehetne hangsúlyosabb, hogy a komplex rendszerek hirtelen össze tudnak omlani, ha elérnek egy kritikus pontot. Valóban nehéz ugyanakkor vitatni néhány egyértelműen pozitív fejleményt, mint például a városok levegőjének folyamatos tisztulása, ami egy város esetén mindenki életére egyértelműen pozitív hatással van.

A szerző fizikus.

Forrás