-- Olvasási idő kb.: 7 perc és 16 másodperc

Ha működne az Iparművészeti Múzeum, akkor a rózsaszín dizájn-és kultúrtörténetéről szóló kiállítást ott rendezhetnék meg. Mögötte kutatás, mellette konferencia, hozzá könyv, benne tanulmányokkal és pinkfotókkal, a múzeum shopjában rózsaszín mörccsel – vinnék, mint a vattacukrot. Így működne egy rendes dizájnmúzeum. Ez esetben egy olyan aprócska hely, mint amilyen a Déri Miksa utcai editory, esetleg a pink egy-egy részterületét mutatná be: pink és feminizmus, pink és fogyasztás, pink és punk, és éjfélkor levetíthetné John Waters Pink Flamingos (1972) című hiperprovokatív filmjét, Divine-nal a főszerepben.

Csakhogy az Iparművészeti Múzeum 2017 óta zárva van, a gyűjteményét kiköltöztették. Lassan felnő egy egyetemista generáció, amely nem, vagy nagyon régen járhatott benne, ebből a nemzedékből néhányan közben mégis dizájntörténettel kezdenek foglalkozni, és akaratlanul is felismerik a hiányokat.

Egyre több az olyan projekt, amelyet országos, nagy intézmények is vállalhatnának, de mégsem teszik, helyettük kis helyszínek és fiatal szakemberek vagy éppen egyetemi hallgatók rakják össze, nulla költségvetéssel. Ha csak a dizájnról beszélünk, a New Art Stúdiót és a nyolcvanas évek elejét feldolgozó kiállítás is ide sorolható (New. Art. Stúdió. – A legendás underground ruhaműhely története, K11 Labor), de szintén ilyen volt a MOME-s hallgatók most zárult kiállítása, a kilencvenes évek hazai dekonstruktivista dizájn-szubkultúrájáról (Rövid ideig lehetségesnek tűnt, Eötvös 10.).

Az As long as it’s pink című kiállítást négy dizájnkutató nő állította össze, az edit nevű csoport tagjai, Gollob Lilla, Mayer Kitti, Vikárius Réka és Viski Noémi. Az iroda-galériájukban egyszer csak lenéztek a lábuk alá a padlóra, és a homlokukra csaptak.

„Elkezdett minket jobban érdekelni ez a szín, és az első gondolat az volt, hogy csináljunk egy dizájnkultúra-tárlatot, ahol a rózsaszín különböző olvasatait mutatjuk be, különböző korokban és kontextusokban változó jelentéseit” – mondja Gollob Lilla, hozzátéve, hogy így kicsit öndefiníció is lett számukra ez a projekt.

A kiállítás kicsi, de sűrű, és sajátos női olvasatot ad a pinkhez. A merítés nem tudott akkora lenni, mint amikor Wes Anderson filmrendező és felesége, Juman Malouf író-grafikus a bécsi Kunsthistorisches Museumban kiállítást rendeztek mindenből, ami zöld a múzeum gyűjteményében. Viszont a koncepció és a kényszerű szűkítés erős tárgyegyüttest ad ki az editoryban, a kiindulási pontot pedig a padlón kívül Penny Sparke brit dizánjtörténész könyve adta, amely a női ízlés történetét mutatja be és azt, hogy miként válik a pinkből a női vásárlásösztönzés eszköze. Maga a kiállítás finoman feminista olvasatát adja ennek a folyamatnak, és eljut egészen a Barbie mozifilmig, ami már annyira rózsaszín, hogy ki is oltja a pink jelentéseit és konnotációit az összes lehetséges árnyalatban.

Megszámoltam, legalább öt, karakteresen rózsaszín dolgot láttam útközben, a Déri Miksa utcai editory nevű hely felé haladva. Egy járókelőn a FC Barcelona idei, harmadik számú mezét, amely rózsaszín foltokból áll; egy pink női ruhát a villamoson; ugyanezen a villamoson egy vad, szinte teljesen rózsaszín női frizurát, majd egy halvány kagylószínű (?) slim fit inget egy üzletember külsejű, napbarnította férfin a Palotanegyed szélén, valamint néhány Foodorás futárt itt-ott a Körúton, a méretes, már-már magentás pink dobozaikkal.

A pink megosztó szín. Minden kisiskolás fiú hamar megtanulja, hogy jobb, ha nincs semmilyen holmija, ami rózsaszín, mert megkapja a magáét a többiektől. Ahhoz vagyunk szoktatva, hogy a pink a lányok színe, ha meg nem az övék, akkor tudjuk, hogy kiké. Pedig a pink ilyetén összekötése a meleg férfiakkal a nácizmus öröksége: a koncentrációs táborokban rózsaszín háromszöggel jelölték meg a homoszexuális férfiakat, a leszbikus nőket pedig az „antiszociális viselkedést” jelölő feketével. A melegjogi mozgalmak aztán ezt a rózsaszínt kezdték használni és átértelmezni a hetvenes évektől, majd az AIDS-válság idején az ACT UP (AIDS Coalition to Unleash Power) aktivistái használták a pink háromszöget megfordítva, fekete háttérrel, a SILENCE = DEATH szlogennel.

A szóban forgó iskolás fiú majd évekkel később találkozik újra a rózsaszínnel, például amikor az említett FC Barcelona valamelyik mérkőzését tekinti meg a barátaival egy sörözőben, ahol szinte garantált a vita arról, hogy lehet-e rózsaszín meze egy focicsapatnak – egyébként a Barcelona volt sztárja, Lionel Messi is rózsaszínben játszik az Inter Miamiben.

Merthogy a 2010-es évektől elindult valami: egész csapatokat öltöztettek pinkbe, míg 2016-ra már a skót válogatottnak is lett egy pink szerelése: az NB1-ben 2020-ban az MTK állt elő pinkkel, a mellrák megelőzéséért indított kampány részeként, aztán, ki nem találnák, tavaly lilás-pinkbe bújt a felcsúti Puskás Akadémia is.

Noha idehaza is célozták már rózsaszín kampányok a férfiakat, a PSA-szűrésre felhívó akció például ilyen volt, ismert személyiségek jelentek meg rózsaszínben, még mindig inkább abban élünk, hogy a kék a fiúké, a rózsaszín a lányoké.

„A pink már rég emancipálódott. Felszabadult az alól, hogy az ártalmatlanság és ártatlanság, a cukiság, az édeskedés színe legyen, na meg az elnyomottságé” – idézi a weimari Bauhaus Egyetem professzora, Barbara Nemitz szavait az Artsy abban a cikkében, amely a rózsaszín kultúrtörténetét vázolja. „Aktív és erőteljes szerepe lett” – folytatja a professzor, aki 2006-ban könyvet is írt a rózsaszínről, Pink: The Exposed Color in Contemporary Art and Culture címmel. Példákat is hoz erre a megváltozott szerepre és jelentésre, köztük az első Trump-éra alatti tüntetéseken feltűnő rózsaszín kötött sapkák, a pussyhat-ek megjelenését.

A 2017-es, washingtoni Women’s March-on debütáltak a nők jogait és általában az emberi jogokat promotálni hivatott rózsaszín sapkák, két nő, Krista Suh and Jayna Zweiman, egy forgatókönyvíró és egy építész kezdeményezése nyomán. A Pussyhat Project nem kötöttárut akart eladni női vásárlóknak, hanem arra kívánta ösztönzi a nőket, hogy kössenek pink sapkát, kapcsolódjanak egymáshoz ebben a tevékenységben, lépjenek fel együtt a jogsértések ellen, fejezzék ki nemtetszésüket a szexista trumpizmussal szemben. Trump elhíresült mondata („Grab’em by the pussy”), világosan sűríti össze az elnök nőkkel kapcsolatos filozófiáját, és a cicafüles Pussyhat erre is reflektált. Ma már országos network, ösztöndíjakat is ad, segíti az önszerveződést, és noha változó intenzitással működik, elnézve az amerikai elnök és számos más macsó politikai vezető működését, elő fognak még kerülni a 2017-ben a TIME magazin címlapjára is felkerült pink fejfedők.

Ez a pink sapka, a hozzá tartozó elméleti és gyakorlati feminista útmutatóval elő is kerül a budapesti kiállításon. A cím a Henry Fordnak tulajdonított mondásra utal: „Any color the customer wants, as long as it’s black” (Bármilyen szín, amit csak a vásárló óhajt, feltéve, ha fekete). Vagyis volt idő, amikor úgy képzelték, hogy az autó fekete, és férfiaknak kell eladni. Ez persze nem maradt így sokáig, és Elvis Presley vagy negyven darabot számláló autógyűjteménye már az 1955-ös pink Cadillacjéről híresült el. Épp az ötvenes és a hatvanas évek pörgették fel igazán a pinket és tették a fogyasztás, az édes modern élet és háztartás szimbólumává, kifejezetten a nőkre célozva.

A kiállításon ott a rózsaszín amerikai konyha és a kultikus KitchenAid robotgép is. És ott a szocializmus válasza is mindezekre, a Páva Fehérneműgyár reklámja, mellbimbóra csomózott masnival (!), Caola-plakát és rózsaszín betétkönyv – nekünk ez jutott, meg legföljebb a rejtélyes Pink Panther figura a tévében, fekete-fehérben, Henry Mancini mondén zenéjével, ami már önmagában is a habkönnyű, szexi és elérhetetlen konzumkultúra soundtrackje volt. Ironikus lábjegyzet ehhez a Harcosok Klubja (1999) című film rózsaszín szappanja.

Bizonyos tárgyak a hiányukkal vannak jelen, a dizájntörténet néhány fontos pink darabját csak képen lehet látni, hiszen az edit nem múzeum, és korlátozottak a lehetőségei. De az álmodozás ugyanúgy része a pink históriájának, mint a túlcukrozott ételek és persze a nosztalgia: Tayler Patrick raklapnyi édességet festett a vásznára, Rédling Hanna pedig emlékekben ázó, elmosott rózsaszín enteriőrt. Ezen a ponton a látogató megkívánna egy kis Nógrádi sós ropit, de a megnyitón is pink fánkok és pink szörpök várták – ugyan mi egyéb? –, meg persze a Pink Floyd pszichedéliája.

A My Little Pony (1981), a Polly Pocket (1989) és a Tamagocsi is valamiképp ide, az édes szekcióhoz tartozik, a játék, a gadget tökéletes összekötései a giccsel és a genderszerepekkel. „A tamag azt jelenti, hogy tojás, az otchi pedig, hogy óra. Nem játéknak indult, és a gyártó, a Bandai nevű cég nem is számított arra, hogy popkulturális ikonná válik – magyarázza Vikárius Réka – Nem azzal dobták piacra, hogy kislányoknak való játék, a színek jelölték a differenciálást a marketingben, de aztán a gondoskodó szerep miatt mégiscsak a lányokra céloztak vele. Állandóan visszajelzést adott, bevonta a tulajdonosát, jelzett, ha nem etetted, foglalkozni kellett vele. És ez valahogy az előképe is lett annak, hogy mi ma hogyan viszonyulunk az okostelefonunkhoz.”

„A Barbie szekcióban meg azzal foglalkozunk, hogy a sokat és joggal kritizált Barbie fejlődéstörténete hogyan függött össze különböző feminista üzenetekkel. A Barbie tulajdonképpen próbál egyre inkluzívebbé válni, és pont most kijött a cukorbeteg Barbie is, amit meg is kaptunk az Egy Csepp Figyelem Alapítványtól” – mondja Viski Noémi.

A kiállítás, amely rózsacsokorral, a biedermeierrel, egy népművészeti kerámiakancsóval és a folkra reflektáló kortárs ruhával indít, a benne valamiképp végighúzódó szexualitás vonulatán keresztül (vagy ez csak a férfi recenzens blue / pink dichotómiában determinált gondolkodásmódja?) végül eljut Szombat Éva, nyugodtan mondhatjuk, híres szexpozitív fotósorozatáig, az Orgazmust kérek, nem rózsát (2017-22) című projektig, amelyben nők és tárgyaik szerepelnek együtt: nők beszélnek a szexhez és a szexuális segédeszközökhöz való viszonyukról.

Az aprócska tárlat azonban egyáltalán nem csupán szabad ötletek jegyzéke. Különböző témacsoportok tagolják, egyetlen tárgy sincs itt vagy hiányzik innen véletlenül, és itt megint eszünkbe juthat, hogy milyen lenne ezt megcsinálni nagyban, egy múzeumban. De a merjünk kicsik lenni! – elve itt jól működik, hatásos a pink-koncentrátum.

Amikor pedig a végén megtudjuk, hogy a Pantone skálán a P-618-as rózsaszín, az úgynevezett Baker-Miller pink az az árnyalat, amely az idegrendszerre a leginkább megnyugtatóan hat az összes egyéb szín közül, olyannyira, hogy börtönök falait is festették vele, akkor azért csak elgondolkodunk. Foucault-i horizontok nyílnak meg hirtelen, itt a pesti nyolcadik kerületben, pink padlótól a plafonig, konyhától a fegyházig.

As long as it’s pink, editory, Budapest, szeptember 9-ig.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Forrás