-- Olvasási idő kb.: 5 perc és 39 másodperc

63 568 068 521 866 forint – amikor június 27-én délelőtt fél tíz körül ezt a cikket írni kezdem, ennyi volt a magyar állam adóssága. Legalábbis az Adósságóra weboldal szerint, amit Vajda Zoltán ellenzéki parlamenti képviselő, a pénzügyi bizottság elnöke indított el a héten. Három nappal korábban, kedden, amikor megírtam, hogy a magyar állam sikerrel bocsátott ki 4 milliárd dollárnyi (akkori árfolyamon közel 1400 milliárd forintnyi) államkötvényt, még csak 63 531 milliárdnál, 37 milliárddal alacsonyabban volt a mutató.

Mire ezt a fenti bekezdést megírtam, a mutató 63 568 106 762 611 forintra, tehát bő 38 millióval nőtt. Csak a rám jutó adósság 4 forinttal lett több, 6 553 409 forintól 413 forintra emelkedett; öttagú családom momentán 32,77 millió forintnyi államadósságot cipel a hátán, ennyiből kijön egy 3 szobás miskolci panellakás. És ez az adósság folyamatosan, másodpercenként nagyjából 140 000 forinttal azóta is emelkedik. Természetesen ez, mint minden kalkulátor, átlagokkal számolva készít modellezést. De az Államadósság Kezelő Központ Zrt. statikusabb, tehát ritkábban frissülő, viszont pontos adatai hasonló értéket mutatnak.

A május 23-án publikált első negyedéves adósságmutató szerint a teljes magyar államháztartás adóssága 62 412 milliárd forint volt idén március 31-én. Ebből akkor a központi költségvetés adóssága 57 762 ezer milliárd forintot tett ki. Ez utóbbiról havi adatok is vannak – a teljes államadósságról csak negyedévesek –, így tudhatjuk, hogy a költségvetés adóssága május 31-ig 1536 milliárddal 59 298 milliárd fölé duzzadt.

A teljes államadósság (a március végi 62 412 milliárdhoz hozzáadva az 1536 milliárdot) tehát akár már 64 ezer milliárd közelében is lehet. Szóval nem kizárt, hogy a Vajda által elindított Adósságóra a valóságosnál kissé kedvezőbb adatot mutat, de pontosabbat csak augusztus második felében tudhatunk, amikor közzéteszik a második negyedéves államadósság-statisztikát.

Ami viszont biztos, és a fenti ábrán is nagyon jól látható: az államadósság, ha összegszerűen nézzük, kilőtt az utóbbi években. Néhány napja hívta fel a figyelmet arra a Szabad Európa is, hogy az adósság szintje 2020 márciusától idén márciusig lényegében a duplájára nőtt. Hogy pontos számokat is mondjunk: az akkori 31 743 milliárd forint öt év alatt 30 669 milliárddal emelkedve érte el az idei első negyedév végi 62 412 milliárd forintos szintet, ami arányaiban 96,6 százalékos növekedést jelent.

Ez már csak azért is szembeötlően sok, mert ha az előző, 2015–2020 közötti ilyen ötéves időtartamot nézzük, azt látjuk, hogy az államadósság csak 23,2 százalékkal, 5969 milliárd forinttal nőtt. Hasonló arányú és nagyságrendű, 21,1 százalékos és 4491 milliárd forintos volt az adósságnövekedés a NER első öt évében, 2010 és 2015 márciusa között. Azt mondhatjuk tehát, hogy valami gyökeresen megváltozott az elmúlt öt évben a permanens Orbán-kormányok előző tíz évéhez képest, akkor is, ha a 2020 előtti időszakot nem jellemző, főleg 2022-23-ban brutálisan magas magyarországi infláció korrigálja az eladósodás szintjét (ám az még így, kvázi reálértéken is több mint 30 százalékkal nőtt).

Persze igazságtalanok lennénk, ha csak a nominális, tehát összegszerű adósságbővülést néznénk. Az államadósság állományának szintjét ugyanis a bruttó hazai termék, az úgynevezett nominális GDP arányában szokták nézni. A maastrichti kritériumok is ezt a nemzetközi összevetésre is alkalmas mutatót rögzítik, ezt az arányszámot kell 60 százalék alá vinni, vagy legalább tartósan csökkenteni az euróbevezetés egyik kritériumaként.

A 2010 utáni Orbán-korszak első időszaka ebben jól teljesített, ezt mutatja a lenti ábra. A 2008-09-es pénzügyi krízis és az abból kirobbant világgazdasági válság idején meglódult és 80 százalék fölé emelkedett adósságszintet – amiben szerepe volt annak is, hogy 2009-ben brutálisan, 6,6 százalékkal esett vissza a GDP – 2019/20 fordulójáig folyamatos, trendszerű csökkentéssel 65 százalékra szorították le (kellett ehhez a kedvező világgazdasági környezet, a magas GDP-bővülése és az alacsony inflációs és kamatszint is).

Azóta azonban nemcsak összegszerűen lódult meg az államadósság, a GDP-arányos szintje is visszakerült 80 százalék közelébe. És bár onnan enyhén sikerült mérsékelni, 2021 vége óta egy szűk sávban, a 73–76,6 százalék közötti tartományban mozog a GDP-arányos államadósság (miközben a magyar alaptörvény a maastrichti követelménynél is szigorúbb, 50 százalékos szintet vagy legalábbis trendszerű csökkentést követel meg – igaz, ténylegesen semmi következménye nincs annak, hogy ezt az előírást évek óta nem sikerül teljesíteni).

Az adósság év végére mindig kicsit lejjebb kerül, de tavaly még úgy sem sikerült a 2023 végi szint alá csökkenteni, hogy Varga Mihály pénzügyminiszterként elővette a gyurcsányi időkből ismert trükkök százai kártyát. December 19-én és 31-én ugyanis két lépésben 1077 milliárd forintnyi állampapír-visszavásárlással GDP-arányosan nagyjából 1,5 százalékkal csökkentették az adósság mértékét, amit aztán az idei első negyedévben intenzív állampapír-kibocsátással kellett visszapótolni – meg is látszik a grafikonon ennek az eredménye: egyetlen negyedév alatt 2 százalékkal nőtt az eladósodottság aránya.

Elemzők szerint addig nincs baj az államadóssággal, amíg tudjuk finanszírozni, márpedig azzal most nincs probléma. Például a legutóbbi, 4 milliárd dolláros kötvénykibocsátás során háromszoros volt a piaci érdeklődés, és a túljegyzés miatt a tervezettnél kedvezőbb hozamokkal, magyarán, olcsóbban sikerült pénzhez jutni. Csakhogy ez az „olcsóbban” így is viszonylag drága: az 5 éves futamidejű állampapírt évi 5,375 százalékos fix kamattal (hozam: 5,486 százalék), a 10 éves futamidejűt évi 6 százalékos fix kamattal (hozam: 6,204 százalék), míg a 30 éves futamidejű, 2055-ben lejáró állampapírt évi 6,75 százalékos fix kamattal (hozam: 6,911 százalék) sikerült értékesíteni.

Lehet, hogy ez az 5-7 százalékos kamat- és hozamtartomány nem tűnik soknak annak fényében, hogy az idén kifutó, kifejezetten lakossági forintos állampapírok, a Prémium Magyar Államkötvények, mivel inflációkövető kamatozásuk volt, bőven 10 százalék fölött fizettek, de nemzetközi kitekintésben nagyon is sok. A csehek például 4,2-4,5 százalékos hozamokkal bocsátanak ki állampapírokat, igaz, a korona kamatszintje és a cseh infláció is alacsonyabb a magyarnál.

Ez a vártnál kedvezőbb piaci környezet ellenére kialakult hozamkülönbség mintegy szimbolizálja a magyar adósság legnagyobb problémáját. Azt, hogy nagyon magas az adósság finanszírozásának költsége, azaz túl sokat fizet az állam kamatokra a felvett hitelekért – bár egyes hitelek, például a tavalyi kínai gigahitel kamatkondíciói még nem is nyilvánosak –, illetve a kibocsátott állampapírokért. Jöjjön két ábra arról, mennyire sokat: az első a havi nettó kamatkiadások alakulását mutatja 2020 óta – a tavaly decemberi lefelé „kilógó” érték összefügg a korábban említett trükközéssel –, míg a másik azt, hogy hónapról hónapra hogyan alakultak az állam kamatkiadásai az elmúlt öt évben és az idei év első öt hónapjában.

Már 2023-ban a magyar államadósság finanszírozása került GDP-arányosan a legtöbbe az Európai Unióban, és a probléma megmaradt 2024-re is. Tavaly ősszel a Költségvetési Tanács elnöke azt mondta egy szakmai konferencián, hogy 2024-ben várhatóan a GDP 4,9 százalékát, tehát a magyar gazdaságban megtermelt minden huszadik forintot az adósság finanszírozására kell költeni (a második legrosszabb mutató az olaszoké volt, de az is csak 3,5 százalékot jelentett).

Az ábra nem hagy kétséget afelől, hogy idén még rosszabb lesz a helyzet, hiszen az adósságfinanszírozás összegszerűen már több pénzt vitt el, mint 2023-ig bármelyik évben, de legkésőbb július végére minden bizonnyal átlépi a tavalyelőtti egész éves szintet is. És míg a teljes adósságállomány „csak” a kétszeresére duzzadt 2020 márciusa óta – ami így is hatalmas ugrás –, addig az idei első öt hónapban kifizetett összes nettó kamatkiadás több mint kilencszerese az öt évvel ezelőttinek.

Ebben az évben a kormány 3549 milliárd forintot tervezett kamatokra költeni – ez mintegy 30 százalékkal több lett volna, mint amit az egészségügy működésének alapját jelentő gyógyító-megelőző kiadásokra szántak a költségvetésben. De valószínűleg ez sem lesz elég: miután a tényleges kiadások már május végére elérték az éves előirányzat csaknem 58 százalékát az időarányos 41-42 százalék helyett, jó esély van arra, hogy a tényleges nettó kamatkiadás közelebb lesz a 4000 milliárdhoz, mint a 3500-hoz. Hacsak decemberben nem jönnek ismét trükkök százai.

Forrás