„Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall.”

Majdnem stimmel, október eleje van. Az irgalmatlanul hosszú őszi esők már megritkultak az Alföldön, kezdenek teljesen eltűnni, csak a repedezett föld maradt. A bűzlő sártenger azonban metaforikusan kiteljesedett, tulajdonképpen országossá vált. A harangszót viszont halljuk. Most tényleg halljuk. Nem hallucinálunk, nem képzelődünk, vagy ha igen, akkor kollektíven, szimultán. Amennyire apokaliptikus tud lenni egy harangszó, annyira reményteli is, vagy akár diadalmas – ha ez a szó nem volna teljesen lehetetlen az életmű ismeretében.

Nobel-díjat kapott ennek a fenti mondatnak a szerzője, az a szerző, akinek a nevét minden évben bedobják és bedobjuk. Huszonhárom évvel Kertész Imre díja után, és negyven évvel azután, hogy a Sátántangó című regény, amelynek ez a mondat a kezdőmondata, megjelent. A mottó pedig így szól: „Akkor inkább úgy vétem el, hogy várom”. Vártuk, talán a szerző is várta valamelyest, de hát egy Nobel-díjat nem lehet várni. Várni csak azt lehet, amit a Sátántangóban várnak. A Nobel-díj bizottság nem vétette el: itt valóban egy világirodalmi léptékben is jelentős életmű született, ettől a mondattól kezdve egészen máig, és még tovább.

1985-ben lassú reveláció volt, csendes robbanás a Sátántangó, nagyon átélhető, nagyon szubverzív, nagyon pontos és nagyon fájdalmas módon beszélt arról, hogy hol élünk. „Amikor gyerek voltam, aztán kamasz, nem azt gondoltam, hogy egy elnyomó politikai rendszerben élünk, hanem azt hittem, hogy ilyen a világ. És ilyen is marad. Ez szörnyű teher volt, és ebben a szörnyű teherben rejlik az ideál fogalmáról való nézeteltérések eredete köztünk – magyarok, lengyelek, kelet-németek, szlovákok, románok stb. – és azok között, akik soha nem éltek diktatúrában” – mondja Krasznahorkai a hvg.hu-nak adott interjújában, 2011-ben.

Az volt az egyik kérdés a sokéves találgatás közepette, hogy ez a tapasztalat hogyan adható át, átadható-e egyáltalán, illetve átélhető, megérthető-e azok számára, akik például a Nobel-díjakról dönteni szoktak. A nyugati világ, a nyugati kánon miként viszonyul ehhez az életműhöz, a hosszúnál is hosszabb mondatokhoz, ahhoz az írói gondolkodáshoz, ami Krasznahorkai könyveiben megjelenik. Hát, most itt van, tessék, itt van a viszonyulás, ennél nagyobb elismerést, mint ami ezen az októberi eleji szürke napon (mégis, milyen legyen?) bejelentettek, nem kaphat élő író.

De változik-e valami? Változott-e valami? Univerzális lett a tapasztalat? Fogalmam sincs, milyen szempontok vezetik a Nobel-díj bizottságot, és alapvetően nem is hiszem, hogy a művészetben lehetséges olyan, hogy valami a legjobb legyen, de talán a megérzések és megfontolások között ott lehetett az is, hogy az elnyomó politikai rendszerek és a bennük való élés szürke terhe úgyszólván napi valóság lett egyre több helyen, Nyugaton is. „Nem vagyunk fölkészülve a valóságra” – mondta Krasznahorkai egy másik interjúban, tavaly, a Magyar Narancsban. Hogy ezt a „nem fölkészülve lenni”-t arra, ami van, ami bekövetkezik, azt most így közösen átéljük, együtt. Egyszer csak ott van a sártenger, ott van az egész szürke és reménytelen valami. Ami persze nem szürke, csak nagyon közelről kell nézni, annyira közelről, hogy az ember a része lesz. Ezek szerint a Nobel-bizottságban elkezdték nagyon közelről nézni, nagyon közelről olvasni ezeket a hosszú mondatokat.

„Nem akarok hazudni. Nagyon érdekes lenne megkapni ezt a díjat. Igazán meglepődnék azonban, ha megkapnám. De a figyelem? Ma egy stockholmi gyógyszertárban voltam. Senki sem tudta, hogy ki vagyok. Az irodalmi világ egy nagyon szűk kör. Az emberek talán vesznek könyveket – na de milyen könyveket?” – mondta idén a Svenska Dagbladet ominózus interjújában – persze idehaza ominózus, merthogy kőkemény mondatokat kapott benne az ország a teljes reménytelenségről, a hatalmas, jogfosztott, tanulatlan tömegről, amelyet a politika használ. A figyelem most biztosan nagyobb lesz, de az irodalom szűk kör marad, elitista, abban az értelemben, hogy igazán keveseket érdekel. Csakhogy az is ritka, hogy az elitkultúrából valami ennyire erősen süssön át más szférákig, ahogy a Krasznahorkai-életmű.

Átjöhetett, átsüthetett volna ennyire erősen, ha nincsenek a Tarr Béla filmek? Nem tudjuk. De az biztos, hogy a Sátántangót, bár kellene, szinte lehetetlen értelmezni az 1994-es film nélkül, és az is kivételes, hogy egy irodalmi anyag és egy film, amely két autonóm mű, mégis összetartozik, és ennyire tökéletesen, ennyire izgalmasan értelmezze egymást. Ami képekben visszaadhatatlan, arról kiderült, hogy mégsem az. Hogy ami lokális szövegnek tűnt 1985-ben, az tényleg lehet globális élmény tíz évvel később. De nem: nem a filmek „csinálták meg” a könyvek recepcióját. És nem a Sátántangóról szól már az életmű sem, itt sokkal több szín van már, sokkal több minden, miközben ez mind valahogy abból nő ki.

Egy nagy életműből nehéz egy-egy pillanatot kiragadni. De a ritkábban tárgyalt Az urgai fogoly (1992) című Krasznahorkai-regényben van egy jelenet, amikor a főhős a pekingi bolyongása közben megállapítja, hogy nem az Ég van elválasztva a Földtől, hanem az ember van elválasztva az Égtől és a Földtől is.

A művészeti ipar, az irodalmi ipar leszoktatott már bennünket arról, hogy úgy gondoljuk, hogy csak annak a művészetnek van értelme, ami minden pillanatában a létezésről gondolkodik. Pedig tényleg csak annak van értelme, és annak van tétje. Szól vagy sem, mi itt mindenesetre halljuk a harang hangját. És tudjuk, hogy most egy nagy, magyar írót ismertek el egy nagy, nemzetközi díjjal, aminél nincs is nagyobb. És tudjuk azt is, hogy van itt még nekünk ilyen nagy írónk. Többes számban inkább: nagy íróink, élők, és csak a mondataikban élők.

Forrás