-- Olvasási idő kb.: 3 perc és 15 másodperc
Anyu! Haza fogunk költözni. Akarod?
Minden politikai oldal ígérgeti, hogy a fiatalokat haza fogja hozni. “Hazaváró program”, kánanán… Politikai kampányeszközzé vált , mint ‘oly sok más boldogtalan, a társadalmat sanyargató helyzet felszámolásával kecsegtető ígérgetés. A hogyan az már nem számít! Pedig igen! Nem a szociológiai, társadalomtudományi képzettségem alapján állítom, hiszen nekem nincs ilyen. A kőkemény tapasztalat, ami harmincöt éve tartja szorításában –nemcsak az én– családom életét, mindennapjait.
Emlékszem, amikor a kilencvenes évek legelején az volt a családunk karácsonyi ünnepének csúcspontja, hogy egy távoli, idegen országból, a telefonfülke magányában hazatelefonálhattunk szüleinknek és a nagyszülők így hallhatták unokájuk első szavait. Az idő telt.
Majd az óvoda után már otthon kezdi az iskolát, majd a középiskolát otthon kezdi, majd, majd, majd… És életünk egy meghatározó korszaka elment mellettünk. Otthonteremtés, új barátok, akik nem magyarul beszéltek, új munkahelyek, ahol nem magyarul beszéltek… A nagyszülők unokájának barátai, első szerelme nem magyarul beszélt. Már mi is csak otthon. Nem itthon! Otthon. Közben takarékoskodtunk, gyermekünknek meg tudtuk adni, amit –szerintünk– kellett és lehetett. Hazajártunk. Látogatóba! Lehetőségünk volt bejárni a világot. Tétováztunk, mérlegeltünk, miközben várt a munkahely, a kötelezettség és az otthon. Észre sem vettük, de már idegennyelven, nyelveken forogtak gondolatainkban a legegyszerűbb döntések érvei, az élelmiszerboltban, a hivatalokban, a szülői értekezleteken, az üzleti megbeszéléseken. Gyermekünk nemcsak idegennyelven, de már a helyi dielaktusban (is) fejezte ki magát. Nem volt még helyi magyar közösség, nem volt még tömeges kivándorlás. Még távcsővel sem lehetett látni a mai a tegnapi értelemben vett Európai Unió, sem a Schengen adta lehetőségeket.. . A hatóságok mindent ellenőriztek, mindent engedélyeztetni kellett, előbb ott, aztán az itthoni követségeken, majd ismét ott: lakhatást, munkavállalást, amikor megérkeztek az első mobiltelefonok, még azt is. És így volt helyes!
De az idegen ország elfogadott minket, annyit kértek tartsuk be a szabályokat. Ez is így volt helyes. Akkoriban még nem duzzadtak a magyar közösségek. Gyermekünk természetes környezete a család volt, ott anyanyelvet, az iskolában a közösségben a neki egyelőre csak az otthont jelentő környezet nyelvét kapta. Jó és szép életünk volt. A jól végzett munka emberi, szakmai és anyagi megbecsüléssel járt.
Mégis hamar értelmet nyert két magyar szó: Otthon és Itthon. Évtizedek teltek, magyar állampolgárok maradtunk a nyilvánvaló lehetőségek ellenére. Hiszen magyarok vagyunk. Az idő múlása aztán elhozta azt, ami minden családban eljön. Előbb egy, aztán egy másik végzetes kór híre érkezett meg a tenger, az óceán túloldaláról. Már nem a telefonfülkébe, hanem a digitális háló közelséget hazudó csatornáin. Ismét mérlegeltünk. Hol a helyünk? Nem volt kérdés. A világ megváltozott, a “gyereknek már önálló élete van”.
És soha nem hangzott el az a bizonyos mondat!
Anyu! Hazaköltözünk.
Elkéstünk!
Addig tétováztunk, amig az özvegyen maradt szüleink ápolására maradt csak idő! Azóta eltelt majd’ 10 év. Rengeteg tapasztalat, tenni akarás. Magunkért, a közösségért. Rengeteg csalódás, még több remény. Ami tény maradt: Testvéreim gyermekei ismétlik a történelmet. Ki erre, ki arra, és már ők sem itthon, hanem otthon. Mi lettünk a nagyszülők és –ismét; mint ‘oly sokan– bár már képernyőkön, nézzük, sokan reptereken ingázva támogatják az unokák felcseperedését, otthon és nem itthon.
Mindig hangoztatom, nem jobb külföldön és nem rosszabb itthon, csak más. Ez a más március 15.-én megváltozott. Poloskák lettünk, mind! Azok is, akik ma még narancslevet isznak! Amint nem a megfelelő polcról veszik majd le az ÁFA-kártyával megvásárolt narancslevet, ők is poloskává válnak.
Mit mondjak unokaöcséimnek, unokáinknak?
Azt, hogy ne foglalkozzanak azzal, hogy a viszonylag röpke idő alatt elért látványos eredményeiket, megteremtett otthonaikat hagyják hátra és jöjjenek haza, hiszen Ő, meg Ő ezt ígérte ?
Kell a tapasztalat, nekik kell ráébredni, hogy nem jobb itt és nem rosszabb ott, csak más. Azonban, ha nem lesz változás akkor ők már nem ezt a következtetést vonják majd le! Amióta poloska lettem, azóta meginogtam. A megingás nem tartott sokáig. Az inga lendülete tehetetlenségi-erőt indukált. Ismét dönteni kellett, döntöttem. Nem elhagyni kell azt a helyet, ami az otthonom, még akkor sem, ha a hatalom poloskának néz, még akkor sem, ha majd’ tíz év alatt összehasonlíthatatlanul több megaláztatás ért itthon mint otthon. Tenni kell a változásért! Nem véresszájú tavaszi nagytakarítással, poloskairtással. Érvekkel.
Azokkal az érvekkel, amit minden változást akaró otthon vagy a képernyőn keresztül elmondhat a Nagyinak, vagy Anyunak, akinek meg sem fordul majd a fejében, hogy őt lehazaárulózza –még akkor sem, ha másra azonnal rákommenteli–.
A család ereje szinte mindig mindent visz. Beszélgessetek Anyuval, Apuval, Nagyiékkal! Statisztikai tény, hogy Ők döntik el fiaink jövőjét Magyarországon.
