Az ELTE HTK Archeogenomikai Kutatóintézete nemzetközi együttműködésben 120 ősi genomot elemzett a Nyugat-Szibéria és a Volga folyó közötti térségből, és eddig ismeretlen genetikai kapcsolatokat tárt fel. A Dél-Urál hegység környékén élő kora középkori közösségek vizsgálata kimutatta, hogy a 8–10. századi karajakupovói régészeti kultúra népessége szoros genetikai rokonságban állt a Kárpát-medencébe érkező magyarokkal – gyökereiket egészen a Krisztus utáni 3–5. századig, a késő vagy poszt-szargatka kultúra nyugat-szibériai csoportjaiig sikerült visszavezetni.

A rangos Cell folyóiratban megjelent tanulmány szerint a 10. századi honfoglaló magyarok egy része uráli eredetű. A kutatás megállapította, hogy erős genetikai folytonosság létezett az Urál nyugati és keleti oldalán élő vaskori populációk, valamint a kora középkori karajakupovóiak között – ez a kultúra mutatja a legtöbb kulturális hasonlóságot a honfoglaló magyarokkal. A vizsgálatok szerint a karajakupovói típusú génállomány az Urál keleti oldaláról terjedt nyugatra Kr. u. 550 után, ami egy egységes, a hegyláncon átívelő populációt jelez, „így feltételezhető, hogy a 6. század végére a korai magyarsághoz köthető népesség egy része megtelepült az Urál mindkét oldalán” – írja a közlemény.

A kutatók innovatív hálózatelemzéssel több mint ezer ősi mintát vizsgáltak, és megállapították, hogy a Volga-Urál régióból és a Kárpát-medencéből származó 116 kora középkori egyén egy nagy, távoli rokoni szálakkal összekapcsolt csoportot alkotott. Jelentős kromoszómaegyezéseket azonosítottak a honfoglalók és a karajakupovóiak között, az akár 2700–3000 kilométeres távolság ellenére is – a legerősebb uráli kapcsolatokat a mai osztrák–magyar határ mentén fekvő Szakony-Kavicsbánya lelőhelyen mutatták ki.

Az archeogenetikusok arra voltak kíváncsiak, hogy milyen kapcsolatban álltak egymással a Volga és az Urál közötti területen élt emberek és a 10. századi Kárpát-medencei népek, valamint hogy „milyen mértékű genetikai folytonosság figyelhető meg a vaskor és középkor között az Urál tágabb régiójában”. A vizsgált genomokat nyolc lehetséges ősi genetikai forrással modellezték, ezek közül kettő szálat különítettek el a honfoglaló magyarok között: az egyik a mai Jakutföldön az őskorban élt népességhez, a másik a Bajkál-tó környékén élt őskori közösségekhez vezethető vissza.

A kutatás biológiai folytonosságot mutatott ki a karajakupovói csoportok és a késő középkori csijaleki kultúra (10–15. század) népessége között a Káma folyó alsó szakaszán. Ez alátámasztja, hogy a csijaleki népesség tagjai azoknak a keleten maradt magyaroknak a leszármazottai lehetnek, akiket Julianus barát is említ. A szénizotópos vizsgálatok alapján ezek a közösségek még a 14. században is fennmaradtak, vagyis túlélték a tatárjárást, majd véglegesen a 15–16. században asszimilálódtak a környező kultúrákba.

Míg a friss kutatás igazolja, hogy a karajakupovói kultúra a honfoglaló magyarság egyik kulcsfontosságú forrása, egy 2022-es kutatás eredményeivel szemben „kijelenthető, hogy az Urál térségében a 4–5. században nem történt keveredés az ázsiai vagy európai hunokkal”. A migráció gyorsaságát jelzik az erős genetikai kapcsolatok és a karakteres uráli genetikai komponensek a honfoglalók között. Más közép- vagy kelet-ázsiai komponensek valószínűleg az Etelköz néven ismert észak-pontuszi térségben, egy rövid tartózkodás során jelenhettek meg a törzsek között. Ahogy a közlemény írja: „Ez a köztes állomás, az Etelköz, a más törzsekkel való integráció és szövetségkötés helyszíne lehetett.”

A genetikai hálózatok néha nyelvi közösségekre is utalnak: a honfoglalók vegyes eredetű népességéből azok hordozhatták a magyar nyelvet, akik uráli genetikai jegyeket mutattak – bár a genetika nem bizonyít közvetlenül nyelvet, a kutatók szerint ez a hipotézis a legvalószínűbb. Az uráli komponens csak a 9. század második felében jelent meg a Kárpát-medencében, és minimális genetikai kapcsolatot mutattak a keleti avarokkal, ami újabb érv a „kettős honfoglalás” elmélete ellen.

A 10. században a Kárpát-medence népessége nem volt genetikailag egységes: a honfoglalók egy része uráli gyökereket mutatott, de sztyeppi és kelet-európai elemek is keveredtek közéjük a vándorlás során. Ráadásul nem lakatlan területre érkeztek, hanem egy európai genetikai hátterű, gazdag múlttal rendelkező vidékre, ahol az avarok genetikai jegyei már elhalványultak. „A honfoglaló magyarok így új genetikai színeket hoztak a térségbe, majd rövid időn belül elkezdtek keveredni a helyi népességgel.”

A kutatást magyar részről Szécsényi-Nagy Anna (ELTE HTK AGI), amerikai oldalról pedig David Reich (Harvard Medical School) felügyelte, az elemzéseket Budapesten Gyuris Balázs (ELTE HTK AGI) vezette, míg az oroszországi régészeti anyagot Leonyid Vjazov (Ostravai Egyetem) és Türk Attila (PPKE RI, ELTE HTK MÖK) régészek értékelték.

Forrás