Vannak azok a kérdések, amelyeket rendre feltesz magának a modern ember, de nagyon nehéz rájuk választ találni. Ilyen például az, hogy miközben a javarészt városokba tömörült embereket ezer meg ezerféle jog védi, vajon milyen jogok illetik meg a természetet? Mégis csak előbb volt itt a Földön, mint az emberek. Egyre többet hallani olyan híreket, miszerint természeti képződményeknek vagy magának egy természeti tájnak igyekeznek jogokat tulajdonítani. De mi ennek a módja?

Ha pedig feltesszük ezeket a kérdéseket, máris nehéz lelkiismeretfurdalás nélkül igennel válaszolni arra a kérdésre, amit február 23-án hétfőn, a CEU Határtalan Tudás című rendezvénysorozatának idei első eseménye vetett fel: van-e jogunk fenntarthatatlan módon élni? A meghívott biológus szakemberek, Jordán Ferenc, Kurucz Kornélia és a jogászként is ismert Sulyok Katalin mindenesetre rámutattak: kár igen-nem válaszban gondolkodni egy annyira komplex kérdésben, mint ez.

Az ember az egyetlen faj, amelyik felrúgta a környezeti egységet

Amennyire hibáztatható az ipar a környezet állapotának romlásáért, ugyanannyira aggályos a mezőgazdaság működése is, vezette fel előadását Jordán Ferenc biológus, aki a felülről sakktáblára emlékeztető földeket hozta példának arra, hogyan szorítja ki az élelmezés – és elsősorban a takarmány megtermelése – a vadállatokat az élőhelyekről. A mezőgazdasági művelésbe vont területeknek ugyanis mintegy 80 százalékán valamilyen takarmánynövény terem. Az ember és a természet viszonyának helyreállításához Jordán szerint elsősorban kultúraváltásra van szükség, ami azonban együtt jár egy sor változással.

Márpedig ezek a változások nem kényelmesek, de nincs mese, rendszerben kell gondolkodni, ugyanis végeredményben csak a természet mentheti meg az emberiséget, amelynek így valamilyen közös globális minimumban kellene kiegyeznie.

Jordán hangsúlyozta, hogy a társadalmi törvények nem alkalmazkodnak elég gyorsan a megváltozott környezeti feltételekhez – ezt a kulcstényezőt emelte ki később jogi szempontból Sulyok Katalin is. A jog ugyanis nem rosszul áll a környezetvédelem kérdéséhez, egyszerűen teljesen más megközelítéssel operál általánosságban, mint ami ebben a kérdésben ideális lenne. Ahogy Sulyok fogalmazott: a biciklilopás tényállását könnyen kezeli a jog és a büntetés-végrehajtás is, a planetáris válság azonban nem viselkedik rendes bicikliként.

Így a felelősség az emberre marad, ami Jordán szerint az első faj lehetne a természetben, amelyik nem tesz meg valamit a túléléséért, amit egyébként megtehetne. Például azt, hogy nem éli fel a természet erőforrásait, vagy például hogy nem szaporodik a végtelenségig – Jordán szerint a Föld a ma rajta élő 8 milliárd embernek csak a töredékét bírja el.

A természet jogtárgy és nem jogalany

Sulyok Katalin elmagyarázta, mit tart az alapvető problémának jogi szempontból a környezetvédelemben: a természeti értékek ugyanis jogtárgyak és nem jogalanyok. Előbbiként értékük lehet, jogaik viszont nem, ami nagyjából annyit tesz, hogy valaki más (a tulajdonos, a közösség vagy mondjuk az állam) kártérítést követelhet a pusztításért. Ez a hozzáállás ugyanakkor könnyen szül olyan anomáliákat is, mint az elégtelen bírságolás – ilyen volt a Samsung SDI-re kivetett környezetvédelmi bírság is a szennyezések miatt, ami elenyésző mértékű volt a multinacionális vállalat árbevételéhez és profitjához viszonyítva. Ilyenkor a büntetésnek nincs elég elrettentő ereje, ráadásul a természeti károkozás esetén sokszor a tettes sem azonosítható. Így hiába történik bűncselekmény vagy születik elmarasztaló ítélet, a befizetett büntetés központilag hasznosul, és nem kötelező a károk mérséklésére fordítani.

A természethez hasonlóan a jövő nemzedékét sem tekinti a jog jogalanynak, ami már morális szempontból is problémát jelenthet a szakemberek szerint. A kerekasztal-beszélgetésbe bekapcsolódó Kurucz Kornélia felvetette azt a szempontot, hogy az emberek a gyermekeik és az unokáik felé tartoznak felelősséggel, amikor a földi erőforrásokról gondolkodnak. Épp ezért a bírságokkal kapcsolatban is úgy véli, hogy fontos lenne a minél nagyobb elrettentő erő, hogy a büntetési tétel olyan magas legyen, aminek a kiegyenlítése már megerőltető vagy szinte lehetetlen – ezt Kurucz a gyorshajtás büntetése és a balesetokozás példájához hasonlította.

A jog sajátos viszonyt ápol a változásokkal

Amikor a klímaperekre terelődött a szó, Jordán Ferenc megjegyezte, hogy számára ökológusként maga a jog mint fogalom, teljesen értelmezhetetlen. Nem vetette el annak a lehetőségét, hogy a természet jogalanyként több védelmet élvezhetne, ám a jog alkalmazkodási sebességét és tempóját már kritikával illette, mivel a bioszféra már sokkal gyorsabban változik, mint ahogy azt lekövetné a jog.

Sulyok pozitív példaként említette a svájci nők perét, amelyben az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta Svájcot a klímavédelmi mulasztások miatt. Ezen kívül azonban általában olyan esetek ismertek, ahol még nem született jogerős ítélet. Néhány példát leszámítva a természeti értékek sem nyertek még jogalanyi státuszt – ezt egyelőre néhány folyó és óceánszakasz tudja felmutatni, amit Új-Zélandon vagy Brazíliában is őslakosok harcoltak ki, Magyarországon azonban a Balaton ügyében még érdeklődés sem mutatkozott az egyeztetésre, amikor néhány éve a WWF kezdeményezte azt. Igaz, ahogy Jordán meg is jegyezte, elég komplikált lenne definiálni, hogy mit lehet Balatonnak tekinteni ebben az esetben, és így pontosan milyen jogsértésekkel is kellene foglalkozni.

Ebben a megváltozott környezetben kellene tehát helyt állnia a jog eszköztárának, ami sokkal inkább a bizonyosságot keresi a természettudományok bizonytalansága helyett. Épp ezért Kurucz úgy látja, hogy a valódi megoldásnak közösnek kellene lennie, és minden korábbinál nagyobb szükség van az együttműködésre. A biológus a beszélgetés során többször utalt a 2020-as járványidőszakra, amikor globális szinten kellett rendelkezni emberek milliárdjainak mindennapjairól – a korlátozásoktól kezdve a maszkviselésen át egészen az oltásokig. Úgy látja, hogy akkor is nehéz volt az együttműködés, de az ilyen helyzetek mutatnak rá igazán, hogy mekkora erő van az összefogásban.

Van-e hát jogunk fenntarthatatlanul élni?

Hétfő este fél nyolckor az előadások és a kerekasztal-beszélgetés után sem volt könnyebb választ adni a kérdésre, hogy van-e jogunk kizsákmányolni a Földet, mint másfél órával előtte. Viszont ha szigorú jogi értelemben vesszük, akkor minden jogunk adott erre. Az eddig ismert és épített jogrendszerek ugyanis arra alapoznak, hogy mindent szabad, ami nem tilos, a természeti értékek túlnyomó részét pedig – kevés kivételtől eltekintve – jóformán semmi nem védi meg a pusztítástól.

Az erdők, amelyek egy ország területén találhatók, rendelkezésre állnak, ha fára van szükség, a földeknek a mezőgazdasági termelés árthat, az utolsó orrszarvú kilövése pedig már inkább eszmei, mint természeti károkozás lesz – ökológiai értelemben minél kevesebb egyede van egy fajnak, annál jelentéktelenebb az ökoszisztémát tekintve.

Innen nézve pedig az ember jelentősége óriási, és még mindig nincs elkésve, ha nem egy letarolt bolygót kíván a mostani generáció az unokáinak átadni. A kérdés tehát inkább az, hogy hajlandó-e fenntarthatóbban élni, és nem az, hogy joga van-e fenntarthatatlanul létezni.

Forrás