Szomorú idők jártak a mutatványosokra a 19. század elején Pesten: a város 1808-ban kitiltotta őket a falai közül, és nem is épp minden előzmény nélkül. Mielőtt felépült volna a Szent István téren a Bazilika, a tér egészen másféle látványosságnak adott otthont, itt működött a Heccszínház, ahol kutya- és állatviadalokat tartottak. Az eredeti ötletgazda egy Schmallöggerné nevű üzletasszony volt, aki ebben bécsi, távolabbról véve pedig spanyol mintát követett, de egy Tuschl Sebestyén nevű élelmes üzletember ügyesebben heccelt nála: kiszorította a piacról Schmallöggernét, és a viadalokat már az akkor ugyan nem túl központi, de azért könnyen megközelíthető téren rendezhette meg, épp a mai Bazilika helyén.

Buza Péter várostörténész szerint a látványosság jelentős tömegeket vonzott, ami annak fényében nem is csoda, hogy Tuschl nem elégedett meg a kutya- vagy bikaviadalokkal, egzotikus állatokat is szerződtetett a mulatságra, így az úri közönség oroszlánok, tigrisek, leopárdok, sőt még egy jegesmedve lemészárlását is végignézhette – vagy a kutyákét, amelyeket rájuk eresztettek. Tuschl bikaviadallal is próbálkozott, de hiába, a pesti közönségnek ez már nem számított elég izgalmasnak, még akkor sem, amikor a direkt Spanyolországból szerződtetett matadort az egyik állat felnyársalta.

Kardnyelők, bábosok és Kolbász Jancsi

A Heccszínház persze nem járt egyedül: a fő látványosság mellett csakhamar tanyát vert egy sor más mutatványos is: kardnyelők, színészek, bábosok, egzotikus állatokat bemutató társulatok, bűvészek és bohócok. Tuschl színháza 1786-ban nyílt meg, a városi tanács pedig 1796-ban záratta be, hivatalosan tűzveszélyre hivatkozva, de leginkább az állatkínzás miatti közfelháborodás miatt. A mutatványosoknak is menniük kellett: bár a színházat még megtűrték Pesten, az efféle csepűrágóknak már nem jutott hely, legalábbis ott nem, ahol eddig – így kötöttek ki a mai Városliget területén, és így alakult meg az első ottani vurstli, ahová a mulatni vágyók járhattak. Itt minden megtalálható volt, amit egykor a Deák téren vagy a Szent István téren lehetett látni, és még több is: a területen, amit a pestiek a századfordulóra már kezdtek felfedezni maguknak, sorra nyíltak a kocsmák, fogadók és cukrászdák, és persze az itt tanyát verő mutatványosok is jelentős vendégsereget vonzottak.

Ebből lett később a Vurstli, ami Buza Péter szerint az ott kapható tormás virsliről, az Etimológiai szótár szerint a bécsi Prater bábszínházának népszerű szereplőjéről, Kolbász Jancsiról kapta a nevét, és ami a mai (illetve már tegnapi) Vidámpark elődje volt. Vagy vetélytársa, de nem véletlen, hogy a Vidámpark épp az egykor Ökördűlőként ismert helyszínen lelt otthonra: a pestiek már tudták, hogy ha szórakozásra vágynak, érdemes a Városliget felé venni az irányt. Annál is inkább, mert a mutatványosok kitiltását Pestről komolyan is vették: Perényi Roland történész szerint a rendőrök még a huszadik század fordulóján is kötelesek voltak bevinni a renitenskedő bohócokat, alakosokat, mutatványosokat, utcai vagy kocsmai zenészeket – ugyanúgy, mint a vándorcigányokat vagy a rovott múltú egyéneket, ha rendbontáson érték őket. Rendbontás pedig akármi lehetett – bohócokról nem maradtak fenn hírek, de egy lókupec cigány esetében már elég volt az is, hogy a lóvásártéren tartózkodott.

Helfgott bácsi és Ebner néni

De vissza a vurstliba! A századfordulón a Ligetben nemcsak tormás virslit lehetett kapni, hanem minden egyebet is: Buza a Herminamezőről szóló könyvében azt írja, hogy a mutatványosok (forrástól függően) 1810-ben vagy 1838-ban telepedtek meg a Ligetben, a negyvenes években pedig már valóságos vigalmi központ épült ki itt. A Vurstli az 1880-as években élte a virágkorát: Helfgott bácsi gyorsfotográfiákat készített, Ebner néni megjósolta a cselédlányoknak, hogy milyen lesz a jövendőbelijük, de volt itt szőrös testű hableány, torzszülöttbemutató, fejszámolóművész és minden, ami csak eszébe juthat a szórakozni vágyó pesti polgárnak.

1896-ban aztán felépült Ősbudavára is: egy csak a szórakoztatást szolgáló Patyomkin-vár. És persze egymást érték a mulatók, csárdák, kocsmák és egyebek: kardnyelő, hőlégballonos és körhinta, bohócok, céllövöldék és nagyjából minden, amit a korban szórakoztatónak találtak. Ennek vetett véget a Vidámpark megjelenése, ahol már szervezettebb keretek között zajlott a móka, és ahova a belépti díj mellett minden játékért is külön kellett fizetni. Hiába volt drága, ezt a konkurenciát a mutatványosok már nem sokáig bírták – annak ellenére, hogy a városi tanács részben az ő nyomásukra rendelte el a külön belépőket és azt is, hogy a park területén lévő vendéglátóhelyek később nyissanak ki, mint a mutatványosoknál üzemelők. A kisvidámpark egy darabig még tartotta magát, de a második világháborúra már megszűnt. Maradt a nagy.

Amerikai, angol, nemzeti, hungária

A Vidámpark sem volt mindig Vidámpark: 1909-ben, egy évvel a megnyitása előtt Amerikai Parkként emlegették, megnyílni viszont már Angolpark néven nyílt meg. A név politikai okoknál fogva ezután is gyakran változott: először Nemzeti Parkra nevezték át, majd a Tanácsköztársaság idején Népparkká. Utána rövid időn át ismét Angolpark lett, majd Hungária Park néven emlegették, míg végül a nem túl vidám Rákosi-korszakban elnyerte a Vidámpark nevet, amit egészen a 2013-as bezárásáig viselt.

A park a megnyitásakor „amerikai magasvasúttal”, elvarázsolt kastéllyal, barlangvasúttal és görkorcsolyapályával várta a látogatókat, az Alpesi faluban pedig a bajor sör mellé tiroli zenekar húzta a talpalávalót. A korabeli beszámolók szerint a Japán kert a Kelet hangulatába varázsolta át az embereket, de voltak varietészínpadok is. Volt még szuelani egyiptomi falu és ródlipálya is, a parkban pedig minden nap honvéd vagy bosnyák zenekar játszott. A vendégeknek nem kellett beérniük az Alpesi faluval, ha enni-inni akartak: Buza szerint a Gambrinus étterembe vagy a Cserebogárhoz címzett kerti kocsmába is betérhetett, aki enni-inni akart, a pesti éjszakai mulatók, mint például a Casino de Paris vagy a Moulin Rouge pedig nyári színpadot üzemeltettek itt. De itt működött a vígjátékokat kínáló Vígszínkör is.

Az amerikai magasvasutat 1922-ben alakították át, azóta az üzemeltetés végéig nagyjából változatlan formában maradt fenn a hullámvasút, az óriáskerék, és már az első látványosságok között is szerepelt a Csodakerék. 1911-ben megnyílt az elvarázsolt kastély is, ennek az épülete később leégett, a közelmúltból ismerős kastélyt a hatvanas években építették, majd az ellenkező értelmű ígéretek ellenére a Vidámpark bezárása után elbontották, és nem építették újjá. A nyitáskor az előbbiek mellett még egy látványosság várta a vendégeket: a „Sudan falu”, ahol mintegy 100 szenegáli részvételével egy afrikai falu életét mutatták be (Európában hasonló emberkertek egészen 1958-ig léteztek, magát a szenegáli falut két éven keresztül látogathatta a nagyérdemű, ezután 1928-ban egy „abesszíniai falu”, majd 1931-ben a közép-afrikai Kara-Saba törzs tagja, az úgynevezett „tányérajkúak” szórakoztatták az etnográfiai showműsorok kedvelőit).

Háborús hírek a kígyóvasúton

Az újabb és újabb látványosságok, az olcsó belépők és a népszerű mulatók miatt az emberek elszoktak a Vurstliból, a Vidámpark pedig virágzásnak indult. Az első világháború idejére már sikerült csúcsra járatni a bulizást: ekkorra a késő éjszakáig maradó vendégek kedvéért tömegközlekedéssel már hajnalban is haza lehetett jutni a Nemzeti Parkból, ahol az utolsó békeévben már lépcsőhordó, kígyóvasút, halászó malom és mozgólépcső is várta a közönséget. És ha mindez még nem lett volna elég: a Vidámpark (vagy Nemzeti Park) minden este hadijelentésekkel és háborús hírekkel várta a látogatókat (ugyanitt: varieté!). Azért a reklámot se bízták a véletlenre, Perczel Olivér történész szerint erről szendvicsemberek gondoskodtak, akik általában az orosz hadifoglyok közül kerültek ki.

A világháború után a vidámpark a második fénykorát élte, vagy ki tudja, hanyadikat: a húszas években új látványosságokat adtak át, Perczel szerint 1922-ben egy különösen nagyszabású ünnepségen nemcsak hogy tűzijáték volt, de 14 cigányzenekar húzta a talpalávalót, bokszmeccseket rendeztek, az úri közönség pedig táncolt. A korabeli lapok beszámolói szerint a táncmulatságon húszezren vettek részt, az est bevételét pedig az újságírók Rákosi Jenő szanatóriumának ajánlották fel. Az est hagyományt teremtett, az újságírónap évekkel később is különleges eseménynek számított a parkban, ami első ránézésre ugyan remekül ment, de az üzemeltetőknek mégis anyagi gondjai akadtak: a harmincas évek elején már csak jelentős kölcsönökkel tudtak talpon maradni, és kénytelenek voltak leselejtezni néhány olyan játékot is, amelyek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, így a látogatóknak búcsúzniuk kellett a vadszamártól, a hernyótól és a krinolintól. A gazdasági válság mellett persze az sem segített sokat, hogy a Vidámparkot 1930-ban arra kötelezték, hogy magyar nemzetiségű és nyelvű előadókat foglalkoztasson, az előadásoknak pedig összhangban kellett lennie a nemzeti és vallásos érzéssel.

Made in Hungária

A következő évek újabb selejtezéseket hoztak, és bár a park újabb bokszmeccsekkel, légtornászmutatványokkal és revükkel próbálkozott, egyre kevesebben voltak kíváncsiak a produkciókra. A park 1935-ben csődöt jelentett, és bár ezután is próbáltak a felszínen maradni (miután a főváros a cég ingatlanvagyonáért cserébe elengedte a tartozásai nagy részét), nem is sikerült újra egyenesbe hozni a Vidámparkot: ezen még a Halálkatlan nevű motoros mutatvány sem segített, sőt még az sem, hogy az Angol Parkot 1942-ben Hungária Parkká nevezték át. A második világháborúban a park belövéseket kapott, megsérült a dodzsem és a hullámvasút is, leégett az Alpesi falu is, a parkot végül 1950-ben államosították.

Ez persze nem jelentette a végét a mulatságnak: az ötvenes években a burzsoának és osztályidegennek bélyegzett játékokat népnevelő jellegűekre cserélték le (lásd: a szocialista szellem vasútja), ennek ellenére a park fejlődött, a vendégek pedig örömmel tértek vissza az ismét átnevezett Vidámparkba, ahol számos régi látványosságot felújítottak, másokat lecseréltek, és bizonyára tormás virslit is lehetett kapni. Újabb sikeres évek következtek: a park néhány régi játéka, a hullámvasút és a körhinta mellett újabbak jöttek, lett új dodzsem és számos új játékautomata is, a rendszerváltás környékén viszont már csökkent a Vidámpark népszerűsége, az árak viszont egyre csak emelkedtek (bár akkor és azután sem jutottak senkinek sem az eszébe, de a külön játékbelépőt kikövetelő vurstlisok anyjai sokat csuklottak volna ezekben az években).

Ennek ellenére a park továbbra is sikeresnek bizonyult, 2005-ben Golden Pony-díjat is kapott, de ez már nem volt elég a fennmaradásához: 2013-ban a Vidámpark lehúzta a rolót, azzal az ígérettel, hogy egy alkalmasabb helyszínen majd egy még jobb és nagyobb nyílik majd helyette. Nem nyílt: a játékokat a műemlékek kivételével elbontották, az egykori Angol Parkra már csak a már az Állatkert üzemeltetésében működő körhinta, illetve a hullámvasút pályája emlékeztet. Bár időről időre felröppennek hírek, hogy új vidámpark létesül majd Budapesten, ez még várat magára: az eddigi tervek szerint az új helyszín lehetett volna Csepel, vagy akár a Népsziget is, az ügyben egyelőre még csak egy kapavágás sem történt, az, aki ma Magyarországon vidámparkra vágyik, kénytelen megelégedni azzal, amivel a 19. századi sorstársai: vurstlival, jellemzően tormás virsli nélkül.

A Vidámpark mintájául szolgáló bécsi Práter ezzel ellentétben köszöni, jól van, Kolbász Jancsi jobban gondoskodott a mutatványosairól, mint az Angol (Amerikai, Nemzeti, Hungária) Park: a területen már a 17. század elején megindult a kulturális élet, a 19. század elején már tömegeket mozgattak meg az itteni mutatványosok, tűzijátékok és az ország első körhintája, 1895-ben pedig megnyitott az óriáskerék is – ez volt az, amit a pesti Angol Park is elirigyelt a bécsiektől. No meg a virslit, lehetőleg tormával.

Forrás