Az Osiris Kiadónál február 16-án megjelent Merre tovább? – Magyarország helyzete és kilátásai című kötet gazdasági tárgyú tanulmányairól ebben a cikkben írtunk. Most három olyan tanulmányt mutatunk be, amelyek a magyar társadalom gazdaságon túli működését segítenek megérteni.

A magyar gazdaság integráló ereje strukturálisan gyenge: a betanított és segédmunkások, valamint a mezőgazdasági munkások aránya a teljes társadalomban közel 40 százalék, az aktív korúak körében pedig 28,5 százalék végez alacsony végzettséget igénylő munkát – írja tanulmányában Kovách Imre szociológus, a kötet egyik szerkesztője. Ez nemcsak a foglalkozási egyenlőtlenségek fennmaradását magyarázza, hanem kijelöli a „tudásalapú társadalom” és a mesterséges intelligencia-alapú fejlesztési stratégiák kemény korlátait is, hiszen az alacsony tudásszintet igénylő munkákból nagyon nehéz fejlődni. A mobilitás esélye kicsi, az oktatási rendszer nem korrigálja az induló hátrányokat, és a származás még a felfelé mobilak jövedelmét is lehúzza. Mindezt súlyosbítja, hogy 2021-ben az aktív keresők mintegy 15 százaléka – 470–500 ezer fő – dolgozó szegény volt, vagyis a munkaerőpiaci integráció önmagában nem jelent kiutat a létminimum alatti helyzetből.

A korábban Kovách és munkatársai által bevezetett integrációs megközelítés radikálisan tágítja az egyenlőtlenség fogalmát: a magyar társadalom alsó egyharmada dezintegrált, ami lényegesen magasabb arány annál, amit pusztán a jövedelmi szegénységet vizsgálva mérnénk. Az alsó harmad egyik fele idős, alacsony végzettségű, politikailag inaktív, de normaszegést elutasító csoport, míg a másik fele aktívabb korú, dolgozó, de erős kirekesztettség-érzéssel és az intézmények iránti gyenge bizalommal jellemezhető. A társadalom több mint kétharmadának integrációja rendkívül egyenlőtlen, miközben az erősen integrált réteg csupán mintegy egyharmadot tesz ki. Az egyenlőtlenség tehát nemcsak anyagi, hanem a kapcsolati, bizalmi és politikai részvételi dimenzióban is újratermelődik, ami azt jelenti, hogy a magyar társadalom gyakorlatilag darabjaira hullott.

Ezt erősíti a polgárosodás rendkívül alacsony mértéke. Az autonómia- és életmód-index alapján a társadalom mindössze 1–1 százaléka, individualizáció szerint is csak 2 százaléka tekinthető polgárosultnak, miközben 34 százalék egyáltalán nem polgárosodott, és további 37 százalék is csak minimális mértékben. Vagyis a társadalom kétharmada lényegében kívül maradt a polgárosodás folyamatán. Különösen ellentmondásos, hogy a diplomások jelentős része deklasszálódik, miközben a munkások mintegy hatoda dinamikusan polgárosodik. Kovách szerint azonban ez a helycsere nem eredményez valódi középosztályosodást. A szerkezet annyira töredezett, hogy a norma- és értékrendszer-alapú középosztályi minőség alig érzékelhető.

A szerző, aki eredetileg vidékszociológiával foglalkozott, a települési különbségeket is elemezte a tanulmányban. Továbbra is létezik ugyan lejtő a város és vidék között, a különbségek azonban egyre inkább mennyiségi, nem pedig minőségi jellegűek. Az ország lakosságának több mint fele 25 ezer fősnél kisebb településeken él, és a vidéki térségekben magasabb az integráltság szempontjából alsó harmadba tartozók aránya, de a digitalizáció, a migráció és a fogyasztói minták terjedése következtében nem beszélhetünk két, minőségileg eltérő társadalomszerveződési modellről. A politikai integráció és az erős redisztribúció egységes hatalmi kötelékbe vonja a várost és vidéket, így az egyenlőtlenségek szerkezete inkább folyamatos, mintsem törésszerű, ami arra utal, hogy a város és a vidék ellentéte megszűnőben van.

A tanulmány legerősebb állítása, hogy a magyar egyenlőtlenségi rendszer központi szervező elve a politikai integráció: a politikai alrendszer dominanciája a gazdaság, a kultúra és a mindennapi élet felett. Az állami újraelosztás jelenleg nem csökkenti, hanem stabilizálja és részben növeli a meglévő egyenlőtlenségeket. A transzferek rendszere inkább az életciklusok közötti átrendezést szolgálja, miközben a legrosszabb helyzetűek nem jutnak olyan forrásokhoz, amelyek érdemben javítanák mobilitási esélyeiket. Mindeközben az állam a tulajdon és a piacok politikai újraosztásán keresztül koncentrálja a vagyont, anélkül hogy ez bárhogyan igazolható teljesítménynövekedést hozna. Ez pedig tovább polarizálja az amúgy is megosztott magyar társadalmat.

Kovách szerint mindebben érdemi változtatás csak rendszerszintű átalakítással lenne lehetséges. Csakhogy még a szűkös életkörülmények között élők körében is nagyon magas a stabilitás iránti társadalmi igény, ami komoly korlátja minden radikális reformnak. Az egyenlőtlenségek mérséklése szükségszerűen forrásátrendezéssel járna, ami megbontaná a rendszer látszólagos egyensúlyát, és új konfliktusokat generálna. A tanulmány így arra jut, hogy az egyenlőtlenségek nem pusztán gazdasági vagy szociálpolitikai kérdések, hanem a politikai hatalomszerkezet logikájából következnek, és a változáshoz ezt a politikai szerkezetet is meg kell változtatni.

Családbarát Magyarország?

A magyar felnőttek többsége a férfi és nő együttélésén alapuló, gyermekes háztartást tekinti családnak, de a házasságkötést nem tartja feltétlen kritériumnak – írja tanulmányában Albert Fruzsina szociológus egy 2021-ben végzett vizsgálat alapján. A családfogalom középpontjában inkább a gyermek jelenléte és a szülő-gyermek kapcsolat áll, többgenerációs dimenzióban is. Bár a vér szerinti kapcsolatok továbbra is kitüntetett jelentőségűek, a társadalom számos, az Alaptörvény szűkebb definícióján túlmutató családformát is elfogad. Figyelemre méltó, hogy a háziállatokat a felnőttek közel harmada közeli családtagnak tekinti, ami a családi szerepek átalakulására utal.

Albert szerint a családszerkezet az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult. Nőtt például az élettársi kapcsolatok száma: 2022-ben több mint 400 ezer ilyen család létezett, és közel felükben gyermek is élt. Az egyszülős családok száma 572 ezer volt; ők különösen sérülékeny csoportot alkotnak szegénységi és társadalmi kockázatok szempontjából. Eközben Magyarországon egyre csökken a családban élők aránya, nő az egyedülálló háztartások száma, és a családméret is zsugorodik. A nagycsaládok területileg Budapest agglomerációjában és az északkeleti országrészben koncentrálódnak, míg Budapesten és a nagyvárosokban kisebb háztartások jellemzők.

A szociológus arra is felhívja a figyelmet, hogy a termékenységi folyamatok hullámzó képet mutatnak. Az egy nőre eső születések száma 2011 után emelkedésnek indult, 2021-ben tetőzött, majd ismét visszaesett. Bár a házasságkötések száma átmenetileg nőtt, a gyermektelenség aránya emelkedik, és egyre többen halasztják a gyermekvállalást, különösen a magasabban képzettek körében. A gyermekvállalást leginkább az anyagi bizonytalanság, a megfelelő partner hiánya, a munka-magánélet összeegyeztetésének nehézségei és az ellentmondásos nemi szerepelvárások akadályozzák. A 40 év felett gyermeket vállalók száma nő, de arányuk továbbra is alacsony.

A családok stabilitása vegyes képet mutat a tanulmány szerint. Bár a válások száma csökkent az utóbbi időben, 2016-ban már csak a gyerekek 69 százaléka élt együtt mindkét biológiai szülőjével, ami európai összevetésben is alacsony aránynak számít. Az elváltak közül sokan új élettársi kapcsolatban élnek, és terjed a közös gyermekfelügyelet gyakorlása is. Az alacsonyabb iskolai végzettségűek körében gyakoribb, hogy ilyen módon sérül a családi helyzet, míg a magasabban képzetteknél stabilabb családszerkezet figyelhető meg. Ez az eltérés tovább mélyítheti a társadalmi egyenlőtlenségeket, hívja fel a figyelmet Albert.

Az elöregedő társadalom és a nemi szerepek átalakulása új kihívásokat teremt. A 65 év felettiek aránya a népességben már eléri a 21 százalékot , az idősek gondozása így egyre nagyobb terhet ró a családokra, miközben a fiatalabb generációk mobilitása csökkenti a közvetlen támogatás lehetőségét. A nők magas foglalkoztatottsága ellenére a gondozási feladatok zöme továbbra is rájuk hárul, annak ellenére, hogy megjelent az aktívabb apaszerep is.

A családi kapcsolatoknak továbbra is kiemelt jelentőség jut a magyar társadalomban; a legfontosabb kapcsolatok túlnyomó többsége rokoni jellegű. Ugyanakkor a párkapcsolati minőség, a bizalmi hálók gyengesége és az anyagi nehézségek erősen befolyásolják, hogy ki az, aki elégedett ezekkel a viszonyokkal. A családpolitikai támogatások inkább a stabil, középosztálybeli vagy a feletti rétegeket érik el, és bár hozzájárultak a termékenység átmeneti növekedéséhez, a strukturális problémák kezelésében korlátozott a hatékonyságuk, ahogy azt a termékenységi arány visszazuhanása is mutatja.

A kutató arra is felhívja a figyelmet, hogy a politikai megosztottság is rosszat tesz a kapcsolatainknak, beleértve ebbe a családi kapcsolatokat is: a magyarok 16 százaléka veszett már komolyan össze családtagjaival a politika miatt, és 15 százalékuk szakított is már meg családi kapcsolatot emiatt.

Albert átfogó szemléletváltást sürget a családpolitika és a szociális ellátórendszer terén. Kiemeli, hogy az élet természetes krízishelyzeteiben a családok ma nagyrészt magukra maradnak, ezért bővíteni kellene a megelőző, támogató szolgáltatásokat. Szerinte a hiány nemcsak a közfinanszírozásban, de a piaci szolgáltatásokban is megvan. Albert sürgeti a legkiszolgáltatottabb családok komplex segítését, különösen a lakhatási szegénység kezelését, valamint az egyszülős és fogyatékossággal élő gyermeket nevelő családok érdemibb támogatását. Fontosnak tartja a szülők széles körű, lehetőleg ingyenes hozzáférését az edukációhoz, a szexuális nevelés megerősítését és a rászorulók számára biztosított ingyenes fogamzásgátlást. Javasolja a munka és a magánélet összeegyeztetésének további segítségét rugalmas gyermekfelügyeleti megoldásokkal; a szerhasználat, különösen az alkoholfogyasztás megelőzésének és az érintettek rehabilitációjának erősítését, valamint a szegregálódó iskolarendszer reformját, hogy csökkenjen a családi háttérből fakadó egyenlőtlenségek újratermelődése. Álláspontja szerint ezek az intézkedések nem igényelnének aránytalanul nagy költségvetési forrásokat, ugyanakkor jelentősen javíthatnák a családi kapcsolatok minőségét és a társadalom egészének jóllétét.

Kívánjuk a sajtó szabadságát!

Urbán Ágnes médiakutató a kötetben megjelent tanulmányában a magyar nyilvánosság állapotával foglalkozik, ami szerinte súlyosan válságos állapotban van: a digitális platformok erősítik a polarizációt, terjednek az álhírek és a dezinformáció, a mesterséges intelligencia pedig elmoshatja a valós és hamis tartalmak közötti határt. A problémák gyökerei részben már a rendszerváltás utáni időszakra visszanyúlnak: a piac működése diszfunkcionális volt, a külföldi befektetők elsősorban profitorientáltan működtek, és az újságírás szakmai fejlesztése háttérbe szorult.

A 2010 utáni időszak fordulópontot jelentett, de a médiarendszer alakulását nemcsak a politikai hatalom koncentrációja, hanem globális médiapiaci átalakulások is formálták. A 2010-es médiatörvények gyakorlatilag felszámolták a tulajdonosi koncentráció érdemi korlátait, miközben a Médiatanács szelektív döntésekkel befolyásolta a piacot: akadályozta egyes külföldi vagy független szereplők terjeszkedését, miközben lehetővé tette a kormányközeli médiabirodalmak létrejöttét lehetővé. A rádiós frekvenciapályázatok és a felvásárlások jóváhagyása révén a politikai kontroll intézményesült, és a médiapiac jelentős része kormányközeli kézbe került.

Urbán szerint kiemelt torzító tényező az állami reklámköltés rendszere. A közpénz központosított módon, kormányközeli ügynökségeken keresztül áramlik, és aránytalan előnyhöz juttatja a lojális médiacégeket, miközben a független szereplőket versenyhátrányba hozza. A média foglyul ejtése Urán szerint nem valósulhatott volna meg a médiahatóság és a közszolgálati média politikai megszállása nélkül: az MTVA hatalmas költségvetéssel működik, érdemi külső kontroll nélkül, hírszolgáltatása pedig nem felel meg a pártatlanság követelményének. A független szerkesztőségek verbális megbélyegzése, a Szuverenitásvédelmi Hivatal fellépése, sőt az állam által újságírók megfigyelésére bevetett titkosszolgálati eszközök – például a Pegasus kémszoftver – alkalmazása is azért történhet meg, mert a kritikus média kifejezetten ellenséges környezetben működik.

A kutató ugyanakkor nemcsak diagnózist, hanem javaslatokat is megfogalmaz. Szükségesnek tartja a médiahatóság autonómiájának helyreállítását, az európai szabályozás, különösen az állami hirdetések átláthatóságát előíró rendelkezések alkalmazását és betartását, valamint az állami reklámköltés plafonjának és elosztásának szabályozását. Szerinte növelni kellene a médiatámogatások átláthatóságát, sőt bizonyos területeken az összegét is, miközben ösztönözni kell a piaci bevételekre támaszkodó működést. A független médiumok innovatív modelljei reményt adnak, de fontos lenne a szerkesztőségek közötti együttműködés erősítése is. Urbán szerint végső soron a médiafogyasztók felelőssége is hangsúlyos: a minőségi tartalom finanszírozása és a dezinformáció elutasítása nélkül nem tartható fenn demokratikus nyilvánosság.

Forrás