A Fidesz lassan 16 éves regnálását idehaza és külföldön is sokan a magyar demokrácia válságaként írják le. A sokféle egyéb vád (fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolása, korrupció stb.) mellett a megítélés fő oka épp a sikersorozatban rejlik: ha mindig ugyanaz a párt nyeri a választást, az az embereket sokkal inkább emlékezteti a diktatúrára, mintsem egy jól működő demokráciára. Pedig ez korántsem magától értetődő: a legjobban működő demokratikus rendszerekben is gyakorta előfordul, hogy egy párt győz akár évtizedeken keresztül. Sőt, a demokrácia bizonyos szakaszában ez tekinthető normálisnak. A magyar demokrácia ebben a szakaszban jár, és a kérdés, hogy az április választás ebből a szempontból tekinthető-e korszakhatárnak.

Miért általánosan elfogadott nézet ma, hogy a Fidesz dominanciája anomália a demokratikus Európában, és összeegyeztethetetlen a demokrácia alapelveivel? Mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon újra és újra találkozhatunk ezzel a jelenséggel?

A dominancia három mintázata

Elsőként azt kell tisztáznunk, hogy mi is a jelenség, amivel foglalkozunk. A Fidesz – számunkra szokatlannak tűnő módon – egymás után sorra nyeri a választásokat. Az ilyen eseteket nevezzük domináns rendszereknek, ahol egy kiemelkedő párt szinte legyőzhetetlen a választásokon. A dominancia jellegzetességeiről, okairól, hazai és nemzetközi eseteiről a Méltányosság már két kötetet is kiadott, Uralkodó párt és Kormányzásra várva címmel, így itt erre igazán részletesen nem is térünk ki. Azt viszont fontos leszögezni, hogy mit értünk ebben az esetben dominancia alatt: egyszerűen annyit, hogy egy párt három választást nyer meg egymás után. Ez a dominancia leggyakrabban használt meghatározása (amit Giovanni Sartori olasz politológushoz szokás kötni), bár más, leginkább hosszabb uralmat megkövetelő megközelítések is léteznek.

Nagyon sok különböző eset fér bele ebbe az egyszerű definícióba. A magyar eset világosan ide tartozik, hiszen a Fidesz immár négy választást nyert meg egymás után. De ide tartozik például Margaret Thatcher vagy Tony Blair sikersorozata az Egyesült Királyságban, a Szociáldemokrata Párt 75 éves uralma Svédországban vagy a mexikói Intézményes Forradalmi Párt csaknem száz évre nyúló kormányzása is. A jelenből talán a leggyakrabban idézett példa a putyini Oroszország, hiszen az Egységes Oroszország párt 2001-es alapítása óta minden választást megnyert, általában vitatott körülmények között. A tényt azonban egy esetleges választási csalás sem változtatja meg: miután ugyanaz a párt van hatalmon több mint húsz éve, egyértelműen domináns pártról beszélhetünk.

Ezeknek a rendszereknek a politikai megítélése nagyon eltérő, és egészen más történelmi és kulturális kontextusban jöttek létre, így nem is ebből a szempontból kell megközelítenünk őket, mert ebben a tekintetben nem vehetők egy kalap alá. Az viszont minden ilyen országra igaz, hogy valamiért egy párt ki tudott emelkedni a többi közül, képes volt hosszú ideig dominálni, és ebből a szempontból beszélhetünk egymással összevethető esetekről. Márpedig ha összevethetők, és látunk kirajzolódni hasonló mintázatokat, akkor levonhatunk általános következtetéseket, amik szinte ugyanúgy igazak a thatcheri brit esetre, mint a mai magyarra.

A mintázatok felfedezéséhez először át kell tekinteni, hogy hol és mikor is alakult ki dominancia. Ebben három térkép fog segíteni, amelyek különböző korszakokban a dominancia megjelenését mutatják be. Ezek forrása egy, a domináns rendszereket globálisan áttekintő adatbázis. Az első és második térkép 1900-tól a második világháborúig felbukkanó domináns rendszereket ábrázolja; az első az egész világon, a második Európában. Zöld színnel jelöltük azokat az országokat, amelyekben volt ebben az időszakban dominancia, a szürke országokban pedig vagy váltógazdaság, vagy diktatúra volt.

Jól látható, hogy a vizsgált időszakban a világ nagy részén nem volt jellemző a dominancia. Az amerikai kontinensen mégis gyakori volt, hogy egy párt akár évtizedekre meg tudta szerezni a hatalmat, mint például a Demokrata Párt az Egyesült Államokban Franklin Delano Roosevelt elnöksége alatt. Európában azonban ritkaságszámba mentek a domináns pártok, bár Magyarország már ekkor is a ritka kivételek közé tartozott, hiszen a Horthy-rendszer alatt az ellenzéknek nem sikerült közel kerülnie a hatalomhoz.

Az, hogy ilyen kevés domináns esetet találunk ebben az időszakban, részben annak is betudható, hogy a második világháború előtt nagyon kevés demokrácia volt a világon. Diktatúrákban, legyenek azok totalitárius rendszerek (pl. Szovjetunió, Németország) vagy örökletes monarchiák (pl. Japán) nem is alakulhat ki dominancia, hiszen nincsenek többpárti választások, amelyeket egy párt többször egymás után megnyerhetne. A harmadik világ országainak nagy része ráadásul még gyarmati státuszban volt, így ott sem tudott kialakulni a dominancia. Ettől függetlenül is érdekes látni, hogy mely országokban alakult ki domináns hagyomány már ebben a korai időszakban is, ugyanis ez szinte kivétel nélkül meghatározta a pártfejlődést, ahogy ezt látjuk majd Svédország, Törökország, Írország, és természetesen Magyarország esetében is.

Ennél is érdekesebb mintákat rajzol ki a hidegháború időszaka, amit az alábbi térképek ábrázolnak – előbbi globálisan, utóbbi Európában. Kékkel láthatók azok az országok, ahol 1945 és 1990 között volt domináns párt. Először is világos, hogy a Szovjetunió által dominált országokban nem lehetett dominancia, mert nem voltak többpárti választások, így ott nem tudunk trendeket azonosítani, ahogy a harmadik világ legtöbb, ezt az időszakot még nagy részben gyarmati státuszban eltöltő államában sem.

Rendkívül látványos ellenben az, hogy a globális Nyugat kék színben pompázik. Nyugat-Európa és Észak-Amerika országai (az Egyesült Államok kivételével) mind-mind domináns párt vezetése alatt álltak ebben az időszakban legalább egy-egy évtizedig, de bizonyos esetekben (pl. Svédország) végig, tehát a korszak mind a 45 évében ugyanaz a párt adta a miniszterelnököt. A legtöbb esetben kiemelkedő politikusok is kapcsolódtak a dominanciához: az Egyesült Királyságban Margaret Thatcher, Franciaországban Charles de Gaulle, Kanadában Pierre Trudeau személye garantálta, hogy pártjuk sorra nyerje a választásokat, tehát nemcsak párt-, de egyfajta személyi dominanciáról is beszélhetünk.

Érdemes megjegyezni, hogy a frissen demokratizált afrikai és ázsiai államok, így Dél-Afrika, Japán vagy éppen India esetében már megjelennek a domináns rendszerek, sőt, kifejezetten gyakoriak. Ennek egyik fő oka, hogy a függetlenedés és/vagy demokratizálódás során általában van egy szervezet, élén gyakran egy karizmatikus vezetővel, ami olyan szinten meghatározóvá válik, olyan erős politikai tőkét szerez a függetlenségi harc során, hogy megkerülhetetlen szereplő lesz a fiatal demokrácia első évtizedeiben, és sorra nyeri a választásokat (ezt nevezi a szakirodalom történelmi lendületnek). Erre példa Dél-Afrikában az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC), élén Nelson Mandelával, vagy Nyugaton az ír politikát csaknem száz évig domináló Fianna Fáil, de a többi eset is nagyon hasonló.

A hidegháború vége után ez a minta ugyan megmaradt, de ahogy az alábbi térképeken is látszik, a minták teljesen átalakultak, különösen Európában. Ezeken a térképeken pirossal láthatók a domináns rendszerek, szürkével pedig azok a nemzetek, ahol nem fordult elő dominancia 1990 óta. Bár a dominancia néhány nyugati országban is megmaradt (jellemzően azért, mert a domináns párt lendülete még néhány választásig kitartott a ’90-es években), a legtöbb nyugati országból eltűnt ez a jelenség. Mindeközben a volt keleti blokkban az újonnan létrejött demokráciákban kifejezetten gyakorivá vált a dominancia, különös tekintettel a volt szovjet tagköztársaságokra, de a Balkánon és néhány esetben – így Magyarországon is Közép-Európában is megjelent a dominancia.

A demokratikus érettség

Bár nem teljes a kontraszt, mégis, mintha az 5. térkép a 3. inverze lenne; azaz rengeteg ország, amelyben megszokott volt a dominancia a hidegháború idején, politikai váltógazdasággá alakult, míg azok, ahol nem volt dominancia (jellemzően azért, mert nem voltak demokratikus választások), ott egy párt meg tudta ragadni a hatalmat hosszú-hosszú évekre. Ez a helycsere megmagyarázható, ha a „történelmi lendület” fogalmából indulunk ki.

A történelmi lendület hatalomra repíti a függetlenségi vagy szabadságharcot vezető mozgalmat, ezért a fiatal demokráciákban jellemző, hogy kialakul a dominancia. 1990 után Dél-Amerikában, Ázsiában és Afrikában is igen jellemző volt ez a jelenség, de ide sorolható néhány balkáni eset is. Ez a motívum első ránézésre távolinak, idegennek tűnhet, hiszen Magyarországon nem ez történt: a demokrácia bevezetését kifejezetten volatilis, instabil kormányzás követte, ahol sokszínű koalíciós kormányok váltották egymást egészen 2006-ig, az MSZP újrázásáig. A legtöbb politológus is így, idegen, volt gyarmatokra jellemző exotikus jelenségként írja le a történelmi lendületet.

Ez azonban csak azért van így, mert nem néznek elég messzire. Magyarországon sem 1990-ben voltak először választások: már a dualizmus idején is létezett parlamentarizmus. Amennyiben pedig a 19. és a 20. század fordulójára tekintünk vissza, máris látszik, hogy egy, a történelmi lendülethez rendkívül hasonló mintázat rajzolódott ki: az a párt (esetünkben a Szabadelvű Párt), amelyik a parlamentáris rendszer kereteinek kidolgozásában oroszlánrészt vállalt, később dominanciát tudott kialakítani a fiatal demokrácia korai évtizedeiben.

Az eset egyáltalán nem egyedi; több ország is hasonló cipőben járt. A régiónkból kiemelendő Lengyelország, ahol, miután a politikai önállóságától több mint száz évig megfosztott ország demokratikus alapokon újraalakult, gyorsan megragadta a hatalmat egy domináns párt, részben az első világháborút követő nemzetépítő tevékenység során megszerzett hitelesség révén.

De nem kell feltétlenül a régióban maradni, nyugati példák is akadnak bőségesen. A 19. századból elég a polgárháború után „újraegyesülő” Egyesült Államokra gondolni, ahol a Republikánus Párt két rövid megszakítástól eltekintve majdnem hatvan évig hatalmon maradt. Svédországban a tömegdemokrácia bevezetését követően, az 1930-as években a Szociáldemokrata Párt került hatalomra, és az egész 20. századot kormányon töltötte; csak a 2000-es években sikerült megtörni a dominanciáját, de jelenleg is kimagaslóan a legnagyobb párt.

A legtanulságosabb azonban minden bizonnyal a Német Szövetségi Köztársaság, az NSZK példája. A második világháború után a demokrácia újjászervezése volt az egyik legfontosabb politikai feladat, és a nemzetközi közvélemény – élén az amerikai külügyi apparátussal – árgus szemekkel figyelte, hogy sikerül-e stabillá tenni az új rendszert. A politikai felépítmény kidolgozásában aktív szerepet játszott a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és vezetője, Konrad Adenauer. A CDU képes volt meggyőzni a Nyugatot, hogy a nyugatnémet állam nem lép vissza az antidemokratikus (és agresszív) útra, és Németország alig néhány év után újra Európa teljes jogú tagjává vált. Ennek egyik legfontosabb előfeltétele volt, hogy a CDU dominanciája garancia volt arra, hogy az NSZK-ban stabilizálódjon a liberális demokrácia. Amennyiben más pártnak lett volna érdemi esélye megszerezni a hatalmat az első néhány választáson, valószínűleg a német reintegráció nem haladt volna ilyen sebességgel.

Ezek a példák mind-mind azt bizonyítják, hogy a fiatal demokráciák esetében a dominancia kifejezetten gyakori eset. A történelmi lendület csak egy elterjedt alesete ennek a jelenségnek, ez tulajdonképpen természetes velejárója a demokratikus átmeneteknek. A legtöbb ország hosszú, domináns pártok által uralt évtizedek után tér csak át a politikai váltógazdaságra. Kivételek természetesen vannak bőven, de általánosan felismerhető trend, hogy a demokrácia korai évei egy párt uralma körül forognak.

Ennek alapján kijelenthető, hogy van egyfajta demokratikus érettség, amit a legtöbb országnak el kell érnie ahhoz, hogy különböző pártok váltsák egymást kormányon. A fiatal demokráciák dominanciával kezdenek, majd ezt kinövik, és nagykorúvá válnak, amikor ez a dominancia megtörik. Bizonyos országokban a nagykorúság azonnal beköszönt, máshol néhány ciklusra van hozzá szükség, megint máshol akár közel egy évszázadig is eltarthat, amíg a demokrácia felnő (lásd például Mexikó esetét). Mindenesetre nem evidens elvárni egy mindössze 5-10-20 éve fennálló demokratikus rendszertől, hogy ne egy párt uralja hosszú ideig.

A nagykorúság jobb?

Márpedig, ha nincs ilyen evidencia, akkor kicsit furcsának tűnhet, hogy Magyarország, és más olyan országok, ahol egy párt sokáig hatalmon tud maradni, rossz demokráciaként vagy egyenesen autokráciaként vannak elkönyvelve a nemzetközi köztudatban. Amennyiben a dominancia egy, a demokratikus átmenettel gyakran együtt járó jelenség, akkor nem lenne ok arra, hogy önmagában ezért autokratikusnak, vagy valami még rosszabbnak fessenek le egy politikai rendszert. Adná magát a megfejtés, miszerint a dominanciát ebben a mélységben nem ismeri a nyugati közvélemény, és egyszerűen nem tudják, hogy domináns párttal is működhet demokrácia, sőt fiatal demokráciák esetében ez kifejezetten gyakori. Ez a feltételezés nem igaz, hanem sokkal komplexebb a helyzet, és a gordiuszi csomó feloldásához megint csak vissza kell mennünk az időben legalább ötven évet.

Amikor több mint fél évszázaddal ezelőtt rendszerezték a nyugati demokráciákat aszerint, hogy hány párt és milyen keretek között viaskodik a hatalomért, akkor a domináns pártrendszer az egyik alapvető típusnak számított. A klasszikus művek, amelyek az 1960-as és ’70-es években születtek, ugyanolyan természetesen demokratikus rendszernek írták le a dominanciát, mint a kétpárti versengést (amit például az Egyesült Államokban láthatunk), vagy a sokpárti kavalkádot (ami például Belgiumot jellemzi). Fel sem merült, hogy a dominancia és a demokrácia bármilyen szempontból összeférhetetlenek lennének egymással.

Sőt, az is felmerült (lásd ezt a cikket az Arian-Barnes szerzőpárostól), hogy a domináns rendszerek akár kifejezetten segíthetik is a demokráciát, különösen annak korai szakaszában. A cikk úgy érvel, hogy a demokráciát nehéz meghonosítani, ha rögtön kaotikusnak tűnik a polgárok számára. A sokpárti versengés bizonytalanságot, komoly ellentéteket szül a politikai eliten belül és a szélesebb társadalomban is, és egy ilyen helyzetet kihasználhat egy erős vezető, tönkretéve a demokráciát. Erre a leghíresebb példa a weimari Németország összeomlása. Egy domináns párt azonban képes lehet stabilizálni a rendszert, mielőtt a verseny érdemben kinyílna.

A domináns pártokat tehát nem tartották ördögtől valónak a politológia klasszikus korszakában, és ez nem is meglepő, ha ránézünk újra a 3. és 4. térképre. Főleg nyugat-európai szerzők írtak többnyire nyugat-európai rendszerekről egy olyan időszakban, amikor szinte mindegyik nyugat-európai országban megjelent egy domináns párt. Természetes volt a dominancia, benne volt a politikai közgondolkodásban, hogy előfordulhat, hogy egy párt sokáig magához ragadja a hatalmat, miközben demokratikus választások zajlanak. Sőt, több országban – így a korábban említett Nyugat-Németország mellett Olaszországban) – a dominanciát a demokrácia garanciájának tartották.

A tudás tehát megvolt arról, hogy a dominancia gyakori velejárója a fiatal demokráciáknak, és a domináns rendszereket nem is volt szokás elítélni, vagy kevésbé demokratikusnak tartani. Azt, hogy ez ma miért nincs így, szintén a térképek segítségével érthetjük meg. Az 1990-es évek elejétől egészen megváltozott a domináns pártok megítélése a nyugati szakirodalomban és közbeszédben. A demokráciát egyre többen azonosították a többpárti váltógazdasággal, sőt, az sem ritka, hogy minél több párt minél bonyolultabb konstellációban vezet egy országot, annál demokratikusabbnak ítélik meg. Elég csak arra gondolni, hogy például a belga, holland, dán vagy norvég sokpárti rendszerek milyen gyakran kerülnek elő demokratikus etalonként.

Ezzel egy időben Nyugat-Európából szinte eltűntek a domináns rendszerek. Olaszországban, Franciaországban, de 2006 után Svédországban is megszűnt a dominancia, a kormányok egy vagy két ciklus utáni bukása adottsággá vált. Az újonnan született demokráciák – jellemzően a posztszovjet világban vagy a korábbi gyarmatokon – viszont gyakran domináns pártok vezetésével vágtak neki a hidegháború utáni korszaknak. A nyugati politológusok előtt világos volt a kontraszt: sokpárti váltógazdálkodás Európában, dominancia az elmaradottabb, „problematikusabb”, a vizsgálatot végző tudósok által kevésbé ismert országokban.

Ez a kontraszt vezette arra a nyugati közvéleményt, hogy a dominanciát a demokrácia egy rosszabb, csökevényes formájának tekintse. Szinte minden 1990 után írott könyv vagy tanulmány, ami a domináns pártokról szól, ezt a keretezést tárja az olvasók elé, és a dominanciát mint megoldandó problémát elemzi. Így a közvéleménybe is ez a nézet szivárgott át, és mind a politikusok, mind a véleményvezérek a demokrácia egyik – mérsékelt – antitéziseként fogják fel a dominanciát. Sok más tényező mellett ez vezetett ahhoz is, hogy a Fidesz hosszú uralmát miért nézi egyre nagyobb kétellyel a Nyugat. Mindeközben más rendszerek, mint például Angela Merkel Németországa vagy Tony Blair Nagy-Britanniája, bár a legtöbb definíció szerint dominánsnak tekinthetők, mivel egyébként a demokratikusságukat is meg kellett volna kérdőjelezni.

Mindez beleillik abba a szellemi hangulatba, ami 1990 után meghatározta a társadalmi gondolkodást, amit leginkább Francis Fukuyamának a történelem végére vonatkozó tézisével szokás azonosítani. A nyugati országok saját rendszereiket tekintették mintának, amit a világ többi országának követnie kell, ezért minden olyan politikai jelenség, ami Nyugaton nem jellemző, levedlendő problémaként került elő. A dominancia is korrigálandó hibává vált ebből a perspektívából. A 3. és 5. térkép így tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy a nyugati vélemény a dominanciáról elsősorban attól függ, hogy Európában mennyire elterjedtek a domináns pártok – az üléspont határozza meg az álláspontot.

Így a Nyugat tulajdonképpen azt kérte a Kelettől (és a Déltől), hogy ugorja át azt a lépést, ami az európai demokráciák számára a rendszer stabilitását eredményezte. Követelménnyé vált a demokratikus nagykorúság, akkor is, ha egy ország még kiskorú volt ezen a téren. Sok állam megugrotta ezt az akadályt, és azonnal váltógazdálkodás alakult ki, de nem mindegyik; van, ahol a politikai fejlődés hasonló utat jár be, mint a legtöbb nyugati országban.

A magyar unikum

A kérdés ezek után az, hogy mi okozta azt, hogy egyes országok át tudták ugrani a demokratikus fejlődés domináns szakaszát. Az 5. és 6. térkép azt is világosan megmutatja, hogy a régióban ritkaságszámba megy a dominancia; Magyarország kilóg a sorból. Az 1990 után demokratizálódott uniós tagállamok közül egyedül nálunk alakult úgy a politikai fejlődés, mint a hidegháború után Nyugaton; hasonló folyamatra csak a balkáni és posztszovjet országokban került sor, de ezeket az EU sosem tekintette megfelelő érettségűnek, és demokratikusságukat is vitatta, tulajdonképpen a kezdetektől. A magyar demokráciát viszont éltanulóként könyvelték el a Fidesz 2010-es sikeréig, ezért meglepő, hogy mégis kialakulhatott itt a dominancia.

Az 1. térkép azonban máris nyújt egy kézenfekvő választ: Magyarországon komoly hagyománya van a dominanciának. Már a két világháború között, sőt, korábban a dualizmus során is egy-egy domináns erő tudta magához ragadni a hatalmat. Ez a mintázat mélyen bevésődött a magyar politikába, amit csak rövid időszakokra sikerült megtörni, így a rendszerváltás utáni két évtized is leginkább ilyen furcsa, a magyar politikában ritkaságszámba menő periódusnak tekinthető, és a Fidesz kormányzása történelmi értelemben a pártrendszer visszaterelése a szokásos mederbe.

Ezzel szemben Csehszlovákiában és Romániában – egészen eltérő dinamikával – több párt is kormányra került már a két világháború közötti időszakban. A sokpárti váltógazdálkodás hagyománya ezekben az országokban jóval erősebb, így az 1990 utáni időszakban sem lett jellemző a dominancia. Ezzel szemben Lengyelországban, ahol a magyarhoz némileg hasonló módon jóval egyszerűbb a politikai képlet, mint a cseh, a szlovák vagy a román esetben. Két politikai tábor harcává vált a lengyel politika, és mindkét oldal tulajdonképpen dominanciára törekszik – az igény tehát megvan a domináns minta visszaállítására, de ez eddig egyik oldalnak sem sikerült. A koalíciós, sokpárti kormányzás azonban ugyanúgy kevéssé jellemzi Lengyelországot, mint Magyarországot.

A történelem jelentőségére mutat rá ez a mintázat is. Egyrészt nem felejthetjük el, hogy a demokrácia – mint bármelyik másik politikai rendszer – nem statikus, egyszer létrehozott és utána önjáró felépítmény, hanem folyamatos fejlődésen keresztülmenő szisztéma, sajátos szakaszokkal, amelyeket nem mindig lehet átugrani. A dominancia rengeteg esetben ilyen, a kiskorú demokráciákra jellemző szakasz, később viszont sokszor – de nem mindig – eltűnik, ennélfogva a jelenlegi magyarhoz hasonló szituációk bizonyos értelemben természetesek, és Nyugaton is azok voltak. Azt, hogy ez a kiskorú szakasz bekövetkezik-e, a lengyel-magyar és a cseh-szlovák-román példák alapján pedig egy másik történelmi minta határozza meg. Az ilyen mintázatok vizsgálata szorult háttérbe a közbeszédben és 1990 után a politológiában is, pedig ezek nélkül lehetetlen megérteni, mi is történik a politika világában, aminek történelmi beágyazottsága gyakran elfeledett szempont.

Ezért is érdekes lesz az áprilisi választás. Amennyiben a Tisza győz, az annak a jele is lehet, hogy a magyar demokrácia felnőtt, de legalábbis kamaszkorba lépett, azaz eljutott oda, ahova a nyugati demokráciák eljutottak a hidegháború végére, és a domináns mintát maga mögött tudja hagyni. A Fidesz sikere viszont azt mutathatja, hogy az érés folyamata még nem ért véget, és várni kell még erre a szintlépésre.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezető elemzője, kiemelt területe a nemzetközi összehasonlító politika.

Forrás