
„Sajnálattal hallom Alba hercegnőjének halálhírét, annál is inkább, mert már évek óta gyengélkedett. A tuberkolózis egy szörnyű betegség. Attól tartok azonban, hogy Weigall-al kapcsolatban nem így érzek: ami azt illeti, a halála valóságos áldás. Okos író volt, de alattomos ember; az agyszüleményeinek nem volt semmi alapja, így komoly veszedelmet jelentett a régészet tudományára” – áll abban a levélben, amelyet Howard Carter brit régész, Tutanhamon sírjának felfedezője írt Helen Ionidesnek 1934-ben, és amelyet nemrégiben árvereztek el egy bostoni aukción.

Carter 1922-ben tárta fel a fáraó sírját, de akármekkora szenzációnak is bizonyult a felfedezés, hamarosan jött egy még nagyobb: a fáraó átka. Az expedíciót az Egyiptom-rajongó brit arisztokrata, Lord Carnarvon pénzelte, aki 1923-ban Kairóban egy elfertőződött szúnyogcsípés miatt elhunyt, a bulvársajtót pedig csakhamar bejárta a hír, hogy az ifjú fáraó állt rajta bosszút. És nem csak rajta: a hírek szerint azok, akik betették a lábukat a sírba, hullottak, mint a legyek, a túlélők pedig rettegve várták Tutanhamon bosszúját.
Bosszúból átok
Bár Carter már az első hírek után badarságnak nevezte a fáraó bosszúját, a történetnek volt valamiféle alapja: a sztorit a régész szerint Arthur Weigall egyiptológus-újságíró találta ki, méghozzá bosszúból, amiért nem tudósíthatott az elsők között a feltárásról. Weigall egyiptológus volt, de a Daily Mail megbízásából újságíróként érkezett a Királyok völgyébe, de lecsúszott a sztoriról, sőt, Carter szerint az újságírók közül is csak az utolsók között érkezett meg, percekkal azuton, hogy a sír ajtaját már felnyitották. Ez nem volt egészen véletlen: a feltárásról a Times közölt exkluzív tudósítást, amiért 5000 fontot, illetve a sztori bevételéből részesedést fizetett Carternek és Carnarvonnak.

Weigall ötlete bevált: bár a Times tudósítását is szépen olvasták, az átok híre csakhamar bejárta az egész világot (magyar lapok is tudósítottak róla), az erre fogékonyak pedig pánikszerűen kezdtek megválni az egyiptomi tárgyaiktól, míg mások rájöttek, hogy előző életeikben Tutanhamonnal áltak kapcsolatban. Egy Preston Gibson nevű amerikai bíró egyenesen arra jött rá, hogy ő maga Tutanhamon reinkarnációja.
Weigallról már korábban is gyanítható volt, hogy neki köszönhető az átok legendája: a visszaemlékezéseiben még sejtelmesen utalgat is rá, hogy milyen hátborzongató érzések kerítették hatalmukba, amikor belépett a sírba, de ez nem jelentette azt, hogy hitt is a fáraó átkában. Amikor Rex Engelbach, a Felső-Egyiptomi Régészeti Hivatal akkori elnöke a szemére vetette, hogy hülyeségeket terjeszt, az újságíró csak annyit válaszolt, hogy nézze csak meg, hogy imádják majd az olvasók – és igaza lett: az átok Sir Arthur Conan Doyle-tól Rockefellerig meghódította a közönséget, a későbbiekben pedig számos könyv és film is készült a történetből. A népszerűségét jól mutatja az is, hogy Carter levele 16,643 dollárért, bő 5 és fél millió forintért kelt el a mostani árverésen.








