Egy technológiai témájú filmekben és jó sci-fikben meglehetősen szegényes (Mickey 17, Bugonia és talán ennyi) 2025-ös év után idén sokszoros adagban ömlenek ránk a Qubit tematikájába illeszkedő mozi- és dokumentumfilmek. Érdekesség, hogy egyszerre értek be a legnagyobb techcégekről és vezetőikről készült alkotások, így idén láthatjuk Mark Zuckerberget és Sam Altmant is, ahogy színészek játsszák őket a Facebook 2021-es szivárogtatási botránya és az OpenAI 2023-as vezetőségi ámokfutása idején, de Oscar-díjas rendezőtől jön az HBO Maxra a nagy Musk-dokufilm is.

Rendezőlegendák térnek vissza izgalmas filmekkel: Ridley Scott egy halálos pandémia utáni világról, Steven Spielberg az idegen létezését övező konspirációkról forgatott, Christopher Nolan pedig megkísérli IMAX-vászonra vinni az Odüsszeiát – ki, ha ő nem? Emellett közkedvelt sagák folytatódnak a Star Warstól a Toy Storyn át a Dűnéig, illetve az utolsó igazi filmsztárok is a sci-fi felé kacsingatnak: a műfajtól amúgy sem idegenkedő Tom Cruise egy modern Dr. Strangelove-ban játssza el a világ megmentőjét avagy elpusztítóját, Ryan Gosling pedig egy újabb Andy Weir-adaptációban a mélyűrben folytatja azt, amit Matt Damon a Marson elkezdett.

Két film, amit már megnézhetsz a moziban

A Hail Mary-küldetés (Project Hail Mary)

A geek-félisten Andy Weir története önmagában filmbe illő. A sokáig programozóként dolgozó férfi 2009-ben, 37 éves korában írta meg első igazi novelláját, két évvel később megjelent első regénye, A marsi rögtön bestseller lett, amit egyből hét Oscar-díjra jelölt filmmé adaptáltak Matt Damonnal a főszerepben. Azóta írt még két könyvet, és ugyan már a 2017-es Artemist is meg akarta filmesíteni a Phil Lord–Christopher Miller duó (A Lego-kaland, 21 és 22 Jump Street), az végül nem jött össze, helyette most a harmadik Weir-regényből, A Hail Mary-küldetésből rendeztek filmet. Az író a Mars és a Hold után harmadjára a mélyűrbe vetette magát, de minden más maradt, amitől olyan jól működnek a sztorijai: az elszigeteltségében is talpraesett főhős, a halállal dacoló fanyar humor és maximális tudományos igényesség – már amennyit egy földönkívüli élettel foglalkozó, széles közönségnek szánt történet enged.

Az egykor molekuláris biológiát kutató általános iskolai tanár, Ryland Grace (Ryan Gosling) egy űrhajón ébred, miután éveket töltött mesterséges kómában. Gyorsan kénytelen ráébredni, hogy hosszú csillagközi utazása során egyedül maradt, így ő az emberiség utolsó reménye, hogy megelőzze a Nap pusztulásával járó kozmikus katasztrófát. A valós asztrofizikai jelenségek és a kitalált koncepciók úgy keverednek egymással, hogy aki nem szigorú szakmai szemmel nézi, az nem biztos, hogy meg tudja mondani, hogy az asztrofágok, a Vénusz és a Nap között húzódó Petrova-vonal vagy a xenonit kőzet létezik-e vagy sem, és ha néhol nehezen is követhető, teljesen élvezhető marad a tudományoskodás. A minden műfajban óriásit alkotó Gosling simán elvinné a hátán az egész filmet, de a sztorit egy másik szereplő dobja fel igazán, és a Lord–Miller páros is ebben a karakterben talál rá leginkább a rájuk jellemző humorra – de úgy a legjobb beülni a már most kasszasikernek elkönyvelt filmre, hogy minél kevesebbet tudsz erről. A trailerrel is csak óvatosan!

A világűrben és különféle űreszközökön játszódó filmeknek annyira merev a vizuális eszköztára (a NASA hollywoodi küldöttjei nem engedik, hogy hülyét csináljanak belőlük), hogy nagyon nehéz újat mutatni a műfajban, de a képi világért felelős csapatnak sikerült túlmutatnia az ezerszer látott űrhajóbelsőkön – persze az Oscar-díjas Greig Fraser operatőrrel (Dűne-filmek, Zsivány Egyes) és a négyszeres Oscar-díjas Paul Lambert vizuáliseffekt-főnökkel (Dűne-filmek, Az első ember, Blade Runner 2049) nehéz is lett volna mellélőni. Tény, hogy nem A Hail Mary-küldetés a filmtörténet legeredetibb sci-fije; a magától értetődő párhuzamok, mint a 2001: Űrodüsszeia (Stanley Kubrick, 1968), a Harmadik típusú találkozások (Steven Spielberg, 1977) vagy épp A marsiból készült Mentőexpedíció (Ridley Scott, 2015) mellett a film egyes pontjain eszünkbe juthat a Napfény (Danny Boyle, 2007), a Csillagok között (Christopher Nolan, 2014) és az Érkezés (Denis Villeneuve, 2016) is. De manapság nagyon ritka, hogy kifejezetten nagy, 200+ millió dolláros költségvetésből elkészülhet egy film, amiben nincsenek szuperhősök, nem valamilyen bejáratott franchise része, nem remake, reboot, prequel, sequel stb. Az meg már csak extra, ha a végén még jóra is sikerül.

Arco – Fiú a jövőből

A franciák nemcsak az európai animációsfilm-ipar legjelentősebb szereplői, de a sci-fi-animációkban is legendásak, elég csak a magyar közönségnek egyaránt ismerősen csengő Az idő uraira és Az elsüllyedt világok sorozatra gondolni – de hogy elszakadjunk a ’80-as évektől, három éve jelent meg a szintén kiváló Mars Expressz is. Idén újabb Oscar-jelölt animációs sci-fit adott a világnak Franciaország, és az Arco mintha folytatná a francia hagyományt: gyerekhősök, távoli jövő, időutazás, és a modern trendekkel dacoló, letisztult képi világ.

A film főhőse a tízéves Arco, aki 2932-ben egy olyan világban él, ahol egy szivárványszínű köpeny segítségével nemcsak térben, hanem időben is lehet utazni. Míg családtagjai a múltban kirándulgatnak, Arco megszegi a szabályokat: bár a 12 év alattiaknak tilos az időutazás, az unatkozó fiú belebújik a köpenybe, és 2075-ben találja magát. Akinek ez túlságosan távoli jövőnek hangzik, annak megsúgom, hogy közelebb járunk 2075-höz, mint a vietnámi háború végéhez (1975) vagy a budapesti 2-es metróvonal átadásához (1972), és pont ugyanolyan messze van a jövőben, mint amennyire a Star Wars megjelenése (1977) a múltban. Így még nem teljesen elszállt, de kellően futurisztikus koncepciókkal játszik az Arco is: a legtöbb munkát már a robotok végzik, sőt a gyerekek is velük barátkoznak, az extrém időjárási jelenségek ellen pedig speciális burokkal védekeznek a lakóhelyeken. Egy kis Moebius- és Ghibli-hatást is érezni a képeken, a végeredmény pedig szó szerint szemkápráztató – a képregények világából érkező elsőfilmes Ugo Bienvenue-nek már most bérelt helye van az animációs ipar jövőjében.

Kilenc film, amiről már tudjuk, mikor nézheted a moziban

A mandalóri és Grogu (The Mandalorian and Grogu) – május 21.

Miután George Lucas 2012-ben eladta produkciós cégét a Disney-nek, és Kathleen Kennedy vette át a Star Wars franchise irányítását, azonnal elkezdtek új történeteken dolgozni, és 2015–2019 között évente moziba került egy-egy új Star Wars-film. A kielégítetlen nosztalgiavágy és a woke-vádak fűtötte toxikus rajongótábor azonban szépen lassan felfalta a rajongásuk tárgyát, és több tervezett film elkaszálása után már hét éve nem jött új Star Wars-film. Nem mintha egy percet is elvesztegettek volna: 2019-ben bemutatták a legelső élőszereplős Star Wars-sorozatot, ami ráadásul az anyacég újonnan induló streaming platformja, a Disney+ marketingjének központi eleme is volt – ez volt A mandalóri (The Mandalorian), egy páncélba burkolt fejvadász és a Baby Yoda néven elhíresült – már-már pofátlanul a gyerekjáték- és mémiparra hangolt – lény kalandjaival a galaxis piszkos peremvidékén.

A Kennedy-korszak idén januárban véget ért, és az a Dave Filoni lett a Lucasfilm új vezére, aki George Lucas egykori tanítványaként a régi iskola képviselője, és betéve tudja a teljes univerzumot – nem csoda, hogy tőle várják a Star Wars megmentését. A regnálása alatt megjelenő első film épp A mandalóri legutóbbi, harmadik évadja után veszi fel a fonalat, amely sorozat készítésében Filoninak is fontos szerepe volt, a film rendezésére visszatérő Jon Favreau mellett. Természetesen Pedro Pascal lesz Mando, de Sigourney Weaver is összestarwarsozza magát, a nosztalgiázóknak pedig – legalábbis az eddigi infók szerint – be kell érniük Jabba fiával, aki a Rotta, a hutt névre hallgat.

A leleplezés napja (Disclosure Day) – június 11.

Steven Spielberget sokan azonosítják a földönkívüliekről szóló filmekkel, pedig az 1977-es Harmadik típusú találkozások és az 1982-es E.T. óta csak egyetlen egyszer, a 2005-ös Világok harca-feldolgozásban foglalkozott idegenekkel. Mindenesetre régóta emlegeti, hogy ötleteinek és képzeletvilágának nagy részét gyerekkori félelmeinek köszönheti, a földönkívüliektől pedig különösen sokat rettegett. Most, nyolc évvel a legutóbbi sci-fije, a Ready Player One után végre ismét ufós filmet rendezett. Az időzítés nem véletlen, az elmúlt néhány évben tényleg felpörögtek az események ufófronton: a Pentagon azonosítatlan légi jelenségekről adott ki videókat és dokumentumokat, az amerikai kongresszus nyilvános meghallgatáson faggattak hírszerzőket az idegenekről, az USA légierejének egy korábbi tisztje szerint a kormány ufóroncsokat rejteget, legutóbb pedig idén februárban beszélt arról Donald Trump, hogy nyilvánosságra kell hozni a kormányzati ufóaktákat. Nyilatkozatai alapján Spielberget is ez a thrillerbe illő kavarás fogta meg leginkább, tehát jó eséllyel a titkolózásra, a paranoiára és a tények feltárására is nagy hangsúlyt fektet a filmben – bár az előzetes alapján a természetfelettinek is bőven lesz szerepe, így attól sem kell félni, hogy nem tölti majd ki rendesen az IMAX-terem vásznát.

Toy Story 5 – június 18.

A Toy Storynak már csak az eredettörténete miatt is helye lenne egy ilyen listán, hiszen az 1995-ös első rész volt a Pixar animációs stúdió legelső mozifilmje – azé a stúdióé, amit Steve Jobs vásárolt meg George Lucastól, majd adta el 2006-ban a Disney-nek, és ami a filmipar technológiai fejlődésének egyik legizgalmasabb laboratóriuma volt a ’90-es évektől kezdve. (Mindig elképesztő ilyen videókat látni arról, hogy a számítógépes animátoroknak akkoriban milyen gépekkel és szoftverekkel dolgozniuk.)

Bár a 2010-es harmadik részt az utolsó Toy Story-filmnek szánták, kilenc évvel később a negyedik epizód is óriási kritikai és közönségsiker lett, és most sincs félnivalónk, a témája ugyanis nem is lehetne aktuálisabb. A játékok új gazdája, Bonnie nyolcévesen új ajándékot kap: egy Lilypad nevű táblagépet, az előzetes alapján AI-funkciókkal. Milyen szerep jut a plüssjátékoknak és akciófiguráknak egy olyan világban, ahol a gyerekek mindent megkapnak egy képernyőn keresztül? Ahogy Woody mondja a trailerben: „A játékok játszásra valók, de a technológia mindenre jó.”

Odüsszeia (Odyssey) – július 16.

Talán a lista kakukktojása, de mégis csak egy Christopher Nolan-filmről van szó. Újra összeáll a Tenetért és az Oppenheimerért felelős teljes IMAX-szomorító brigád, az epic látványért felelős Hoyte van Hoytema operatőrrel és az epic filmzenével megbízott Ludwig Göranssonnal. Tegye fel a kezét, aki fel tudja idézni az Odüsszeia cselekményét a kilencedik osztályos tananyagból, aztán nézzen jól magába, hogy mennyire emlékszik. De itt most nem a hexametereken lesz a hangsúly: nettó három hónapig forgattak Görögországban, Olaszországban, Marokkóban, Skóciában és Izlandon, lett belőle 610 kilométernyi 70 mm-es IMAX-filmtekercs, rajta olyanokkal, mint Matt Damon, Anne Hathaway, Tom Holland, Zendaya, Robert Pattinson vagy Charlize Theron, hogy csak a legnagyobbakat említsük – de ez az a film, ahol a stáblista huszonnyolcadik sorában is ismerős nevek tűnhetnek fel.

The End of Oak Street – augusztus 13.

Anne Hathawaynek nagy nyara lesz, az Odüsszeia után beugrik egyet rejtélyeskedni Ewan McGregorral is. A sci-fi cselekménye hétpecsétes titok (hát persze, J.J. Abrams a producere), egyelőre annyit lehet róla tudni, hogy egy házaspárról szól, amely egy brutális vihart követően a környezetével együtt hirtelen egy olyan földtörténeti korban találja magát, ahol a dinoszauruszoknak és más őslényeknek áll a világ. Ebből még persze óriási bukás is lehet, de az író-rendező személye elég ígéretes: David Robert Mitchell egyelőre nem váltotta be a 2010-es években hozzá fűzött reményeket, de ha valamit el lehet mondani róla eddigi két filmje (It Follows, Under the Silver Lake) alapján, az az, hogy képes különleges atmoszférát teremteni és eredeti ötletekkel feldobni a fáradtabb műfajokat is, a természetfeletti horrortól a szürrealista neo-noir-ig. Remélhetőleg a dinós sci-fi sem lesz neki túl nagy falat.

Kutya csillagkép (The Dog Stars) – augusztus 27.

Ridley Scottot teljesen jogosan a világ legnagyobb rendezői között szokás emlegetni, de ez egy egészen másfajta stratégiával érte el, mint sok nagy becsben tartott pályatársa. Míg ma egy Tarantino-, Nolan- vagy Paul Thomas Anderson-filmre gyakran hosszú éveket kell várni, Scott a tömeggyártás híve, ami persze a minőség rovására megy – minden Alienre, Szárnyas fejvadászra, Gladiátorra vagy A marsira jut egy-egy Legenda, Robin Hood, Exodus vagy Napóleon. Hiába tölti idén már a 89-et, az elmúlt öt évben ez lesz az ötödik rendezése, és papíron most is jól néz ki a dolog: egy sikeres regény adaptációja, kurrens és veterán filmsztárokkal (Jacob Elordi és Margaret Qualley vs. Josh Brolin és Guy Pearce), ráadásul a téma is nagyobbat üt ma, mint amikor 2012-ben megjelent a könyv. A történet ugyanis egy világjárvány után játszódik, amelyben egy influenzaszerű vírus szinte az egész emberiséget kiirtotta – mi a túlélőket követjük, akik közül néhányan még reménykednek, hogy máshol is akadnak még élő emberek. Persze a kapcsolatfelvétel évekkel a modern infrastruktúra teljes pusztulása után nem egyszerű, de Hig, a pilóta főhős (Elordi) nemcsak kutyájára, hanem 1956-os Cessnájára és a repülőgép rádiójára is támaszkodhat.

Digger – október 1.

A kétszeres Oscar-díjas Alejandro González Iñárritu filmjeit lehet szeretni és nem szeretni, és általában így is járnak el az emberek, méghozzá elég szélsőségesen. A Birdmant szokás körülrajongani (jelen!) és az egyik legnagyobb Oscar-díjas tévedésnek is tartani, míg A visszatérő (The Revenant) sokaknak öncélú kínszenvedés, másoknak érdekes atmoszférájú, meditatív hówestern (jelen!). A mexikói rendező négy év után tér vissza új filmmel, aminek a cselekményéről mindössze annyit tudni, hogy a világ legnagyobb hatalmú emberéről szól, aki tevékenységével az egész bolygót veszélybe sodorja, miközben igyekszik a világ megmentőjeként beállítani magát.

Ha nem lenne elég ennyi, és hogy Iñárritu természetesen újra az álomszerű képi világáért felelő operatőrével, Emmanuel Lubezkivel dolgozott együtt, akkor nézzünk rá a stáblistára. Már a mellékszereplők sem akárkik (csak a krém: John Goodman, Michael Stuhlbarg, Sandra Hüller, Jesse Plemons, Riz Ahmed), de az őrült főhősnek sikerült azt a Tom Cruise-t megnyernie, aki lassan tíz éve nem játszott eredeti, vagyis nem Mission: Impossible- és Top Gun-filmben, és akinek nagyjából húsz éve nem kellett úgy igazán megerőltetnie magát színészileg – a fizikai csodatetteit most ne számoljuk ide. Plemons elmondta, hogy Iñárritu egyfajta modern Dr. Strangelove-ot forgatott, és hogy Cruise elmegy benne a falig, de ennél több az első, inkább csak hangulatteremtő jellegű előzetesből sem derül ki.

The Social Reckoning – október 8.

Miután a 21. század egyik (vagy akár a) legjobb filmjének tartott 2010-es Social Networkből mindenki megtudhatta, hogyan építette fel a Harvardon hackerkedő kanos Mark Zuckerberg az emberek mindennapjait alapjaiban megváltoztató cégét, a folytatásban azt láthatjuk, hogy a későbbiekben milyen károkat okozott a társadalomban a cég, a jelek szerint nagyon is aktívan. A film ugyanis azt a 2021-es botrányt dolgozza fel, ami azzal kezdődött, hogy a Facebook korábbi tartalom-ellenőrző munkatársa, Frances Haugen belső dokumentumokat szivárogtatott ki a Wall Street Journalnek. Ezekből derült ki, hogy a vállalatnál nagyon is tisztában vannak például azzal, hogy a platform felerősíti az álhíreket és a megosztó, gyűlöletkeltő tartalmakat, vagy hogy az Instagram a földbe döngölte a kamasz lányok önértékelését és mentális egészségét.

Mivel David Fincher végül nem tért vissza a folytatásra, a Social Networkért Oscar-díjjal jutalmazott Aaron Sorkin a forgatókönyvírás mellett magára vállalta a rendezést is. Ahogy Jesse Eisenbergnek is elege van már abból, hogy 16 éve Mark Zuckerberggel azonosítják – helyette az Utódlás (Succession) főszereplőjeként ismertté vált Jeremy Strong alakítja a Facebook atyját. A szivárogtató Haugent a tavaly szintén Oscar-díjat Mikey Madison játssza, de a mellékszerepekben feltűnik Jeremy Allen White és Bill Burr is.

Dűne: Harmadik rész (Dune: Part Three) – december 17.

Még egy film, amit nagyon senkinek sem kell eladni: aki nem látta Denis Villeneuve grandiózus adaptációsorozatának első két részét, az nem ezzel a filmmel fogja elkezdeni, aki pedig már beleölt öt órányi időt az első kettőbe, az jó eséllyel a harmadikra is visszatér. Villeneuve nem bolygatja a kronológiát, rögtön a soron következő könyvet, A Dűne messiását dolgozta fel, és 17 évvel a második film történései után veszi fel a fonalat a már császárként uralkodó Paul Atreidesszel (Timothée Chalamet) és visszatérő társaival, míg újoncként mutatkozik be a Dűne-univerzumban Robert Pattinson mint Scytale, az arctáncoltató, aki a császár ellen konspirál.

És három további film, amihez még nincs premierdátum

Artificial

Míg azt nagyjából lehet sejteni, hogyan is néz majd ki Spielberg ufós filmje vagy Sorkin újabb Facebook-sztorija, számomra rejtély hogy az OpenAI 2023-as vezetőségi botrányáról milyen filmet készít ez a kétségtelenül izgalmas stáb. Az olasz Luca Guadagnino rendezett már magával ragadó romantikus drámát (Szólíts a neveden), klasszikus horrorfilm kiváló remake-jét (Suspiria) és szexi teniszfilmet is (Challengers), hogy csak a legjobbjait említsük, a forgatókönyvet író Simon Rich pedig a New Yorkerben megjelent humoros novelláiról, a Saturday Night Live írói csapatában eltöltött idejéről és a 2010-es évek egyik leginkább alulértékelt komédiasorozatáról (Man Seeking Woman) ismert. Rich egyébként Mark Zuckerberg évfolyamtársa volt a Harvardon, így elképzelhető, hogy tényleg ő volt a legjobb választás egy ilyen techfilm megírására, ráadásul valószínűleg az OpenAI-film is inkább komédiába hajlik majd – ahogy az alapjául szolgáló történet is, amikor Sam Altmant kirúgták saját cége éléről, gyorsan kineveztek egy új igazgatót, Altmant felvette a Microsoft, majd néhány napon belül mindent visszacsináltak. Sam Altman szerepében Andrew Garfieldot láthatjuk majd, de feltűnik a filmben Elon Musk karaktere is (a csodás Ike Barinholtz alakításában), a zenét pedig a Blur és a Gorillaz frontembereként ismert Damon Albarn szerzi – tehát akárhova nézünk a stáblistán, mindenhol csak biztató jeleket találni.

Musk

És ha már Musk: bár 2023-ban bejelentették, hogy Darren Aronofsky rendezésében a legmenőbb független filmstúdió, az A24 készít életrajzi filmet Walter Isaacson Elon Musk című könyve alapján, és ez azóta minden évben újra előjött, egyelőre nincs konkrétum róla, cserébe hasonlóan nívós alkotóktól várható dokumentumfilm a világ leggazdagabb emberéről. Alex Gibney ugyanis korunk egyik legszorgosabb és legfontosabb dokufilmrendezője: 2008-ban Oscart nyert az USA kormánya és a CIA kínzási és vallatási gyakorlatait feltáró Taxi a sötétben című filmjével, 2015-ben Emmy-díjat a Szcientológia, avagy a hit börtönével, de feldolgozta többek között az Enron-, a WikiLeaks- és a Theranos-botrányt, a katolikus egyház és a pedofília viszonyát, a covidjárvány elhibázott politikai kezelését, az opioidválság és a gyógyszeripar kapcsolatát, és már 2016-ban figyelmeztetett a kiberháborúk fokozódására. De akkor sem kell benne csalódni, amikor konkrét személyekről készít portrét, legyen szó akár Lance Armstrongról, Steve Jobsról, Frank Sinatráról vagy Boris Beckerről.

Bár Gibney filmje is 2023 óta készül, egy friss interjúban elmondta, hogy ez csak a kész film előnyére válhat, hiszen valós időben nézte végig, ahogy Elon Musk technológiai vezérből befolyásos politikai szereplővé válik. Gibney reméli, hogy idén bemutathatják a filmet, amit Musk már a bejelentése idején lejárató anyagnak titulált az X-en. A filmes erre rejtélyesen csak annyit kérdezett vissza: „Miből gondolod?”

The A.I. Doc: Or How I Became an Apocaloptimist

Az év másik legjobban várt tech-dokumentumfilmje a mesterséges intelligencia témájában készült, és az idei Sundance Filmfesztiválon nagy sikert aratott. Daniel Rohernek, a 2022-ben megjelent Oscar-díjas Navalnij rendezőjének minden oka meglenne, hogy doomerkedjen, de a filmben konklúzió helyett inkább csak felveti az AI legnagyobb kérdéseit, és szakértőkre (techvezérekre, kutatókra) hagyja azok megválaszolását. Egymásnak feszül a Terminátor-szerű jövőkép, ahol a gépek úgy tekintenek az emberekre, ahogy az emberek a hangyákra, illetve a végtelen lehetőségek korának képe, amelyben minden gyerek fejlődését személyre szabott AI-tanár biztosítja és mindenki egészségére azonnal reagáló AI-orvosok vigyáznak. Roher mindezt egy személyes szálra húzza fel, amitől még izgalmasabbá válik a jövőről való gondolkodás: felesége a forgatás idején volt terhes az első gyerekükkel, így a rendezőt elsősorban az érdekelte, hogy neki milyen világban kell majd felnőnie – sőt, napjaink millió dolláros kérdése is felmerül: etikus döntés-e gyereket vállalni egy olyan korban, ahol az emberiség jövőjét természeti és technológiai katasztrófák egyre közvetlenebb fenyegetése árnyékolja be?

Forrás