
Ha megtanulunk angolul és sokat használjuk, elkezdünk angolul álmodni és angolul gondolkodni. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a magyar természettudósok nagy része angolul gondolkodik, mert bizonyos fogalmakra csak angol szavai vannak. Törekszik is rá, mert kényelmesebb, ha gondolatait eleve angolul írhatja a számítógépébe. De maga a gondolkodás nem a szavakon múlik. Azok is kellenek hozzá, de van, amit nem mondasz ki, mégis meghatározza, merre indulsz el egy probléma megoldásakor. Arra a nehezen megragadható valamire gondolj, amit egy fizikus „fizikai intuíciónak” hív, egy matematikus „ízlésnek”, egy mérnök „józan paraszti észnek”. A nagy nyelvi modellek korában ez a valami váratlanul fontossá vált, és kérdéseket vet fel arról, hogyan működik a tudomány – és mi benne az, amire egy gép (talán) nem lehet képes.
Egy furcsa fényképezőgép
Képzeljünk el egy fát. A fa a valóság – az a tőlünk független világ, amelyet megpróbálunk megérteni. A fáról fény verődik vissza, elvileg ezt látjuk. De valójában nem a valóságot látjuk, hanem annak különféle desztillátumait, azaz modelljeit, sőt elméleteit, amelyeket számunkra egy furcsa vetítőgép alakít át. Nevezzük ezt camera scientiae-nek, a „tudás kamrájának”. A kamra maga a tudomány, a tudásháló: a fogalmi keretek, a tudósok közössége, a publikációk, a kísérleti berendezések. A kamra hátsó falán, az ernyőn pedig megjelenik a fa valamely részének a képe – leegyszerűsítve, de felismerhetően. A tudósok maguk csak az ernyőt látják, azon keresztül értik meg a valóságot.

Ez a kép a valóságmodellünk. Newton gravitációs törvénye, Einstein téridő-görbülete, a kvantummechanika hullámfüggvénye: mind a fa képei az ernyőn, csak más-más kamra készítette őket. A tudomány nem elégszik meg azzal, hogy valamilyen kép legyen az ernyőn; a kép jóságát méri, teszteli, vitatja. A modellezés célja a hű illesztés: az ernyőn megjelenő képnek a lehető legjobban kell hasonlítania a fára.
A fény az ernyőn kirajzolja a valóság képét, a modellt. A kép anyaga sajátos, valahogy fényből van. Maga a fény az ernyőn pedig a matematika. Nem a tankönyvi képletek, hanem a valóságból kidesztillált struktúra, a modellek építőanyaga.
A metafora lényege: a kamra leképez. De a kamra sajátságai – az anyaga, a nyílás mérete, az ernyő felbontása – meghatározzák, milyen képet kapunk. Más kamra más képet ad ugyanarról a fáról. Itt jön a döntő kérdés: ha a kamra ilyen fontos, ki tartja karban? Ki dönti el, merre irányítjuk?








