„Oda inkább ne menjetek” – ez volt a leggyakoribb reakció, mikor kelet-nógrádi ismerőseinknek felvetettük, eltöltenénk egy napot Mátraverebélyben. Egy pásztói nő, aki oda jár a szüleihez, azt mesélte: sötétedés után nem mer kimenni az utcára, mert fél, hogy megtámadják, kirabolják.

Amit pedig ott láttunk és hallottunk: félelem, kiábrándultság, fényes nappal is zajló bűnözés és tehetetlen hatóságok.

„Mátraverebély polgármestere is odafigyelt a Magyar Falu Program adta lehetőségekre. (…) Összességében az elmúlt években 155 millió forintnyi pályázati pénz érkezett” – mondja Becsó Zsolt, a Fidesz képviselője és újrainduló jelöltje egy februári kampányvideóban. Ugyanakkor az általunk megkérdezett helyiek nem látják nyomát annak, hogy a település fejlődne, szerintük inkább pusztul, és – ahogy meggyőződtünk róla – ezt a szó legszorosabb értelmében kell érteni.

Mátraverebélyt a főút két részre osztja: a jobb- és baloldalra, ahogy a helyiek nevezik. Mintha két külön világ lenne a két oldal. Némiképp egyszerűsítve a helyzetet,

• a jobboldalon zömmel magyar lakosság él, bár itt is laknak romák; a településnek ez a része rendezettnek mondható, itt a polgármesteri hivatal épülete, az óvoda, a posta és egyéb közintézmények, és innen ágazik az út Mátrverebély-Szentkútra, a híres kegyhelyre.
• A baloldalt zömmel romák lakják, bár itt is előfordulnak, ahogy ők mondják, magyarok. Itt a kertek jobbára műveletlenek, az elhanyagolt utcákon láthatóan révült állapotú emberek ténferegnek, kóbor kutyák szaladgálnak, és rengeteg a romos ház.

Ha bizonyos környékbeliek úgy látják, hogy egy házban nem tartózkodik senki, akkor feltörik, kiszednek belőle mindent, aztán elbontják magát a házat is, és a kiszedett darabokat értékesítik. Arról, hogy ilyen bontások zajlanak, mi is meggyőződtünk. Az eladott anyagok árából rendszerint drogot vásárolnak az elkövetők a helybéliek szerint. Mindez annak ellenére történik, hogy a faluban szinte folyamatos a rendőri jelenlét.

Ahogy letérünk a körforgalomtól a bal oldal felé, áll a Máltai Szeretetszolgálat épülete, a felső szinten irodákkal, az alsó szinten pedig egy varrodával, ahol helyben lakó asszonyok dolgoznak.

Két nő sürög a felső szinten a konyhán, és míg a koordinátort, Bíró Róbertet várjuk, szóba elegyedünk velük. Kérdezzük, milyen a közlekedés, milyen esélyekkel lehet munkát találni.

– A közlekedés nagyon jó – mondja az egyik. – El lehet járni Salgótarjánba, Budapestre, Pásztóra. Munkásbuszok is járnak innen-onnan.

– Nem, a közlekedés nem jó – vágja rá a másik asszony.  – Van egy 24 éves fiam, sok helyre jelentkezett, felvették volna, de mégsem tud elhelyezkedni. Hatvanból szóltak tegnap neki, a Tesco háta mögött van egy raktár. Jó lett volna, mivel csak nyolc osztálya van. És nem tud menni, mert nem adnak céges buszt, azt mondták, oldja meg ő.

Hatvanba nem jár távolsági busz? 

– De jár – mondja az első asszony.

– Na igen, de három műszakban hogyan dolgozzon, mikor nem olyan a menetrend? Feketén lehetne csak dolgozni, az nincs megfizetve. Helyben csak közfoglalkoztatás van, de az nem egy ilyen fiatalnak való.

Filcrózsákat készítő közmunkások

Bíró Róbert szerint a környék városaiban, Bátonyterenyén vagy Salgótarjánban számos ipari park található, ahol el lehet helyezkedni. Mátraverebély 2020-ban csatlakozott a Felzárkózó Települések Programhoz, melynek helyi megvalósítója a Máltai Szeretetszolgálat. Szándékosan választották a 21-es út által kettévágott településnek ezt az oldalát, ahol jellemzően nehezebb sorsú családok laknak, mert bár a Jelenlét Pont az egész település rászorulóinak igyekszik segíteni, fontosnak tartják, hogy a legkiszolgáltatottabb emberek érezzék, a segítő jelenlét nem távoli.

A szakemberek elérhetőek, és a Jelenlét Ponton hozzájuthatnak a máltaiak szerint olyan szociális, egészségügyi, fejlesztő lehetőségekhez, melyek korábban elérhetetlenek voltak a számukra.

Káli Betty tervező, textilművész szervezi a szeretetszolgálatnál a nógrádi térségben folyó kreatív munkát. Szerinte a Jelenlét Pontot úgy kell elképzelni, mint egy nagy háztartást, ahol

• van szociális mosás, élelmiszer- és ruhaadomány-osztás,
• segítik az ügyintézést, a munkakeresést,
• a három év alatti gyerekeknek korai fejlesztést, az iskolásoknak tanulást segítő programokat, sport- és zenei foglalkozásokat tartanak,
• a felnőtteknek különböző szakköröket is szerveznek: volt újrahasznosító workshop részeként varrószakkör, kosárfonás és bútorfelújítás is.

Próbálnak olyan elfoglaltságot biztosítani, ami valamilyen képességet fejleszt, szélesíti az ismereteiket. S emellett életvezetési tanácsokkal is ellátják a hozzájuk fordulókat.

– Nagyon sokan már benne vannak az adósságspirálban – mondja Róbert. – Ebből lépésről lépésre segíthetünk nekik kimászni, ha ők is akarják.

Sok közfoglalkoztatottunk azért nem akart eljönni dolgozni, mert ha van bejelentett jövedelme, akkor biztos megtalálja a végrehajtó, és nem marad pénze.

Aztán eljutunk oda személyes beszélgetések során, hogy a tartozás szépen le fog járni, és akkor nem másnak kell továbbadnia majd a jövedelmét. A nyílt munkaerőpiacon való elhelyezkedéshez is segítséget nyújtunk.

Betty szerint vannak asszonyok, akik nem tudnak vállalni 2-3 műszakot, nem képesek tíz órát távol lenni az otthonuktól, például előfordulhat, hogy érzelmileg nem bírják. Néhányan egészségügyi problémákkal küzdenek. Az alacsony iskolai végzettségűeknek kínált munkalehetőségek többnyire abból állnak, hogy szalag mellett kell dolgozni egy gyárban, de erre többnyire nincsenek felkészülve ezek az emberek. Ebben segít a varroda, ami úgynevezett munkaszocializációs műhely.

– Akik hosszabb ideje nem tudtak munkát vállalni, itt újra hozzászokhatnak a rendszerességhez, megtanulhatják az általános munkahelyi szabályokat, megtapasztalják az értékteremtő alkotó munka örömét és közfoglalkoztatotti munkajövedelemhez jutnak. Mindenesetre itt védett közegben dolgoznak, közösséget építünk, tehát nem a teljesítményre koncentrálunk elsősorban. Vannak klubnapok, tartunk közös bibliaolvasást, olyankor kötetlenebbül vagyunk együtt.

Kérdem, mi lehet az oka, hogy Mátraverebélynek még nógrádi viszonylatban is különösen rossz a híre.

Róbert úgy gondolja, bármelyik településre elmegyünk, találhatunk szegregátumot, olyan családokat, amelyek nehézségekkel küzdenek, lakhatási válságot, bűnözést, szerhasználatot, fiatalkori terhességeket, korai iskolaelhagyást, egészségügyi elhanyagolást.

Ugyanakkor úgy látja, amiket itt elértek, arra büszkék lehetnek.

– Azt mondom a kollégáknak: gondoljátok el, mi lenne itt, ha ti nem volnátok. Nézzétek, mennyi embernek segítettetek munkát találni, mennyit tudtatok méltó egészségügyi ellátáshoz juttatni, mennyinek tudtatok lakhatásban segíteni, mennyi olyan, korábban csellengő megfordul itt, aki a jó példájával szinte a világot tudja megfordítani maga körül… A legkisebbek közül körülbelül ötven gyerekkel, illetve szüleikkel tartunk kapcsolatot. Számunkra a legfontosabb az az időszak, mikor a gyermekeknél kialakul a kötődés, a biztonságérzet, a mozgás. Ha az első ezer napban kevés ingert kap, keveset foglalkoznak vele, akkor biztos, hogy hátrányból fog indulni az életben. Ezért már a várandósság kezdetétől támogatjuk, segítjük a kismamákat, vitamint, kórházi csomagot és az újszülött hazaérkezésekor a legfontosabb eszközöket tartalmazó babacsomagot kapnak, itt pedig jól felszerelt baba-mama szoba várja őket, mozgásfejlesztő szakemberrel, tanácsadókkal.

– A varrodába is benéznek a gyerekek, és látják, hogy anya minden nap jön, klassz dolgok kerülnek ki a kezéből, és azt szűri le, hogy érdemes dolgozni – teszi hozzá Betty. – A mai világ úgy általánosságban az alkotás örömét veszi el, annyira le van minden szakosodva; mindenki részfeladatot hajt végre, pedig az ember komplex teremtésre született. Ha van közös alkotási folyamat, látják elejétől a végéig, és érzik, hogy valami jónak és fontosnak a részesei, az már önmagában óriási dolog. Szerintem amúgy nehéz helyzetű családok és szegények is mindig lesznek.

Egy apácától hallottam egyszer: a szegényeket is a Jóisten teremtette, hogy aki teheti, tudjon segíteni rajtuk. Megragadott ez a gondolat, mert nekünk, a Máltai Szeretetszolgálatnál ez a küldetésünk.

Lent a varrodában néhány asszony sürög, páran a varrógépnél ügyködnek, egyikük egy asztalnál áll, piros filcből vág cikkcakkokat, és kicsit arréb látszik a végeredmény: figyelemre méltó filcrózsabimbók kerülnek ki a keze alól. A rózsák húsvéti vásárra készülnek.

Betty egy köteg filcet húz elő.

– Ezt kiállításokon használják, főleg padlót burkolnak vele, és mikor vége a kiállításnak és szétbontják, a szemétbe kerülne. Mesterséges antiallergén rost, amit tisztítás után feldolgozunk. Szemüvegtok, poháralátét, borosüveghordozó, bevásárlószatyor, tablet- és laptoptáska, kulcstartó készül belőle. Ebben szerintem óriási lehetőség van, és nem csak a Máltai Szeretetszolgálatnak, hanem minden olyan szervezetnek, amely a szociális szférában tevékenykedik. Magyarországon 70 ezer közfoglalkoztatott van, főleg az önkormányzatoknál.

Ennek az embertömegnek a kézművesség jelenthetné az egyik megoldást.

Nyilván ezt nagyon ki kéne találni, mert egy falusi kézműves műhely termelékenysége nem hasonlítható egy távol-keleti varrodáéhoz, tehát mi soha nem fogunk tudni a kínai termékekkel versenyezni, de az egyedi „handmade” daraboknak is van helye a piacon. Az újrahasznosítás nemcsak tevékenység, hanem olyan szemléletmód és hozzáállás, amit a helyben élők egyre jobban értenek.

„Tudja, mi kéne ide? Gyilkos robotok”

A körforgalomnál rendőrautó áll, kameráznak. Elindulunk befelé a széles utcán, ahol minden nyolcadik-tizedik ház romos, némelyiknek a nyílásszárói, a kerítése, teteje is hiányzik. Néhol sietős léptű, kapucnis fiatalok tűnnek fel, beszaladnak egy-egy házba, ismét előjönnek. Jó az idő, süt a nap, fúj a szél, kis csoportokban ácsorognak az emberek.

Az egyik épület előtt szorgos munka folyik, néhányan talicskáznak. Mondjuk, hogy újságtól jöttünk.

– Nem kell ide újság. Mit akarnak?

Riportot készíteni Mátraverebélyről.

– Segíteni nem akarnak? Adjak egy talicskát? Ne fotózzon! – a férfi olyan ingerült, mintha mi dühítettük volna fel.

Ekkor nézzük csak, miben áll a munka.

Az elhagyatott szomszéd ház elől, az utcáról szedik fel a járólapokat és hordják be a saját telkükre.

Elektromos motorral közeledik egy idősebb nő, megáll mellettünk. Beszédbe elegyedünk, de fotózni nem hagyja magát.

– A közbiztonság a legnagyobb probléma – panaszolja –, évek óta ezzel küzdünk. Megy a lopás, de nagyon, s már prostitúció is van. A rendőrök tehetetlenek, hiába kérünk segítséget. Néha igazoltatják a drogosokat, de ha egyet-kettőt bevisznek a dílerek közül, száz van helyette. Hogy milyen drogok mennek itt, ahhoz hál’istennek nem értek, de olyanok lesznek tőle, mint a bolondok. Éjszaka ordibálnak, jönnek-mennek, óriási élet van az utcán. A férjem tizenkét órákat dolgozik, de pihenni se tud tőlük. Előre félünk a nyártól, mert akkor még rosszabb. Kértünk az önkormányzattól is segítséget, de nem kaptunk. Tudja, mi kéne ide? Gyilkos robotok. Akik elviszik innen a drogosokat. Sokan a családjukat hagyják ott, az se baj nekik, hogy a gyerekeiknek nincs mit enni, csak mennek a drog után.

Csemer Erika, a bolt tulajdonosa és vezetője fekete ruhában jár, de az arca mosolygós. – A kisfiam meghalt tizenhét évvel ezelőtt munkahelyi balesetben, tavaly a férjem, tavalyelőtt a vejem – sorolja veszteségeit az asszony. – Most haldoklik a testvérem. Vannak rossz napok, jó napok, mikor hogy, de egyedül viszem a boltot.

Az üzlet egyáltalán nem emlékeztet a falusi kisábécék rendszerint kornyadt hangulatára: bár vevő most nincs, tökéletes a tisztaság és hatalmas a választék: mintha egy belvárosi kisboltba csöppentünk volna.

– Jó forgalmam van, a cigányok nem spórolnak, megvesznek mindent. Reggel négytől fél hétig meg se állok. Idejövök négyre, már várnak. Akik mennek Pestre dolgozni, előtte betérnek. De az italt már nem nagyon viszik, csak ételt. Dolgoznak az emberek gyárakban, meg feketén is, de sokan csak a drogra valót keresik meg. Még családos asszonyok is vannak köztük.

Nincs valami szervezet, ami foglalkozna drogprevencióval, vagy mentális segítséget nyújtana a függőknek? 

– Nincs értelme. Ketten elmentek elvonóra, visszajöttek, aztán ugyanúgy fogyasztottak. Köztük a fiam is, aki most megy majd a börtönbe emiatt. Nem lehet itt jó gyereket nevelni, mert amelyik jó, kiközösítik a többiek. Így aztán hiába látja a jó példát otthon, belemegy a rosszba. A jelenlegi polgármestertől nincs mit várni, hagyta elzülleni a települést. Itt vannak a máltaiak, páran eljárnak oda, de attól még nem változik semmi. Volt egy jó időszak, mikor Seres Mária volt a polgármester. Akkor nagyon fejlődött a falu, de nem tetszett az embereknek, mert nem idevalósi volt. Annak idején mi segítettük őt ide a férjemmel, pont akkoriban halt meg a fiam.

Pesten dolgozott szegény egy bontáson, leesett húsz méter magasból. Maradt egy kislánya, az most már húsz éves. Kapott a vállalkozó két év börtönt felfüggesztve: ennyit ért a 23 éves gyerekem. Se kártérítést, semmit nem kaptunk.

Na, mindenesetre Mária alatt fejlődött a falu, a férjem sokat segített neki, képviselte a cigányokat, és ez zavarta a magyarokat. Békesség van amúgy, de ha nagyon előretör egy cigány, az a magyaroknak nem tetszik. Pedig laknak már most odaát, a magyar részen is romák, a Rákóczi úton, a Damjanich úton rengetegen, meg az új telepen is. A magyarok nem szaporodnak annyira, ez az igazság. Ezen a részen szinte csak mi vagyunk, bár lakik egy magyar asszony ott a sarkon, meg a temető felé talán négyen, öten.

Erikához úgy jutottunk el, hogy Csonka Csaba, az itt is szolgáló tari plébános adta meg a számát. A pappal érdekes beszélgetésünk volt telefonon: mesélt a faluról meg a romamisszió lehetőségeiről, aztán váratlan fordulattal azt kérte, ne jelenjen meg semmi abból, amit mond. Próbáltuk kérdezni Orosz Lórántot, a szentkúti kegyhelyért felelős ferences papot is, de nem mutatott lelkesedést az ötlet iránt, és azt javasolta, kérjünk a nyilatkozatához engedélyt a feletteseitől; ettől eltekintettünk.

– Felnőtt megtérő vagyok, hívő közösségekbe járok, a Jóisten tartja bennem a lelket, megadja az erőt minden nap – mondja Erika.

A helyi cigányság mennyire nyitott a vallásra? 

– Vallásosak a maguk módján, csak nem gyakorolják a hitüket. Pedig ebben a drogdologban is segítene. Csináltuk itt egy házban hívő csoportot, nagyon jól működött. Jártunk minden nap, gitároztak, meg énekeltünk, de én nem bírtam csinálni, mert egész napos lettem a munkában. Főleg gyerekekkel foglalkoztunk meg helyi fiatalokkal; akik most drogoznak, azok közül sokan oda jártak. Meg hát itt a híres kegyhely, szerettük volna annak idején Seres Máriával fölfejleszteni mellé a turizmust. De nem engedték, visszajött a régi polgármester; igazi kommunista, visszafejlődtünk alatta húsz évet. Már a temetőbe is undorító kimenni, olyan szemét van, szanaszét a mécsesek, a virágok. A közmunka itt abból áll, hogy bemegy 8 órakor, aláír, és 9-kor otthon van. Azért nem volt jó nekik a Seres Mari, mert akkor dolgozni kellett, szép volt a falu, tele volt állatokkal a téesz is, sok liba volt, sok fürj.

„Ez a Magyar Péter szerintem semmi”

Mennyire politizálnak az itteni emberek?

– Nem igazán. A politikusok kampányolgatnak, de a másik oldalon, a magyarok között. Rólam tudják, hogy Fidesz-párti vagyok. Becsó is volt a magyar oldalon, de hogy erre járt-e, nem tudom. Egész nap bent vagyok a boltban, csak úgy értesülök, ha bejön valaki beszélgetni. Mindenesetre a fiatalok adómentesek, én is az lettem, hála Istennek, és ez nagy vívmány. Eleget fizettünk már az államnak. Milliomos nem vagyok, az biztos, de megélek.

Akkor elégedett a mostani rendszerrel.

– Ami azt illeti, nem vagyok teljesen elkötelezve a Fidesz mellett. Jobb lett volna, ha nincs kétharmad, hogy legyen ellenzék, de most meg nincs más, akire szavazzunk. Sokat letett a Fidesz az asztalra. Ez a Magyar Péter, ez szerintem semmi.

Legyint.

Általában a romák így gondolkoznak a településen?

– Igen, többnyire, bár most már vannak Tisza-pártiak is. Szerintem nincs a Tiszának esélye, bár a fiatalok arrafelé érdeklődnek inkább. Akik nem vették igénybe a támogatásokat, amiket a Fidesz adott, babavárót, meg ilyeneket…

Elköszönünk Erikától. Idősebb cigányasszony jön ki takaros portája elé, kedvesen elegyedik szóba, macska sertepertél a lába körül. Erzsi néniként mutatkozik be.

Kérdezzük, mi történik a környező házakkal.

– Mind szétszedik a kábítósok. Van, amelyikből kihaltak az öregek, a gyerekeik meg nem jönnek ide, ki akarna itt élni? A lányomnak is van itt háza, de nem ér semmit a sok rom között. Megrongálta a tetőt a jég tavaly, de nincs kedvük megcsináltatni. Nézze meg, csupa szemét minden, mert a polgármester nem figyel oda a közmunkásokra. A legnagyobb segítség nekünk a közbiztonság megteremtése lenne.

Jönnek a drogosok, nem is éjjel, fényes nappal sokszor, és kezdik bontani a más házát. Nem szól rájuk senki. Kiszedik, amit el tudnak adni, a fát, a fémet, a cserepet, a vezetéket. Ott van az a ház is, nézze! Kihaltak az öregek, a fiatalok meg nem siettek beköltözni, de már ha meggondolnák magukat, akkor se lenne hová.

Amíg élt a szegény asszony, mindig csinálgatta, hol ezt újította rajta, hol azt. Borzasztóak ezek a drogosok. Nem lehet éjszaka aludni, mert kocsikáznak, kiabálnak. Rendőrségnek is, polgármesternek is mondtuk, de nem bírnak velük. A vejem nem tud aludni, de mit csináljon? Verje meg őket? Akkor megy a börtönbe miattuk. A saját szüleik se bírnak velük, tudom, mert ismerem némelyiket. Itt már tíz-tizenöt éve rendet kellett volna csinálni, már késő. De azokat a nyomorult drogosokat is sajnálom, őszinte leszek. Ha beveszi azt a szert, megbolondul tőle. Ha nem veszi be, még rosszabb, mert azt mondják, olyan hiányérzete lesz, hogy nem lehet kibírni.

Várnak valami változást áprilistól?

– Hát reméljük. Gondolkozunk erősen, beszélgettünk róla többekkel is. Mert, ugye, szép szavakat mindenki tud mondani, de a tettek kellenének, a bizonyítékok. Még nem sikerült eldönteni, hogy kire szavazzon az ember. Nézem az ATV-t meg a híreket, hát az egyik ezt mondja, a másik azt; mi egyszerű emberek vagyunk, kinek higgyünk? Amiket mondanak, abban mostanában vannak csalódások is.

Kiben csalódtak? 

– Hát a Lázár úr, az kegyetlen volt.

Sokan elgondolkoztunk itt errefelé, hogy a cigány pucolja a vécét?

A vejem is, meg az unokák is reggeltől estig dolgoznak Pesten. Azok a nagy főnökök meg úgy élnek, mint hal a vízben. És azt mondják, menjünk vécét pucolni. Még ha úgy mondta volna, hogy tisztelet a kivételnek, de azt se mondta. A vejem olyan becsületes ember, hogy nem cserélném le két magyarra se. Vannak okosak, tanultak is köztünk. Pedig úgy el voltunk nyomva, hogy nem tanulhattunk úgy, mint a többi. Nekem is csak nyolc osztályom van. Négyes fölött volt az átlagom nyolcadikban, olyan jó tanuló voltam. Szerettem volna fodrásznak tanulni, de nem vettek fel. A másikat, aki magyar volt és rosszabbul tanult, felvették.  Volt egy fiú, az én korosztályom, jajistenem, de szép gyerek volt, okos is, sajnos pár napja meghalt; kitűnő tanuló létére nem kellett senkinek.

Persze nem mondják soha az ember szemébe, hogy azért nem kellesz, mert cigány vagy. De mégis megtörténik, hogy a magyar mehet, a cigány nem.

Ilyen a mi életünk. És akkor azt mondják, hogy menjünk vécét pucolni?

„Már a tízéves is belekóstol a drogba”

Szabó Sándor, a roma nemzetiségi önkormányzat elnöke a Dózsa György úton lakik, a szegregátum szélső utcájában. Huszonöt éves. Azt mondja, túlzás lenne állítani, hogy tekintélye van, de „valamilyen szinten tisztelik”, mert tanult, megszerezte az érettségit, szakmája van, CNC-s esztergályos. Jelenleg pizzafutárként dolgozik, előtte egy koreai cégnél volt a salgótarjáni pari parkban.

„Mindjárt jövök!” – kiáltja be az udvarba, a házánál éppen valami felújítás folyik, két munkás rakja le az udvarban a burkolatot. Szabó Mátraverebélyben született. Roma vezetőként az a célja, hogy segítse azokat, akik szeretnének valamilyen úton-módon kitörni a nyomorból.

Vidám fiatalember jön szemben az utcán, összeköszönnek Szabóval, hozzánk is odajön, bemutatkozunk. Patriknak hívják, beszédes ember. „Nem, itt helyben nincs munka, csak néhány vállalkozónál kisebb dolgok, alkalomadtán.” A Máltai Szeretetszolgálatot említi, de szerinte ott csak pár asszonyt tudnak dolgoztatni. Salgótarján és főleg Pest, az emberek kilencven százaléka oda jár, napi három-négy óra is elmegy az utazással. És olyan pénzeket fizetnek, hogy…

Patrik legyint.

Most hol dolgozik?

– Sehol. Építőiparban voltam, de az haldoklik most nagyon. És nem jelentik be az embert; ha megsérülsz, vagy bajod van, nincs táppénz. Alkalmi munkákból tartom fenn magam. Egyelőre elvagyok, amíg nincs család. De tervezem, hogy majd lesz.

Itt képzeli el a jövőjét?

– Kicsit gondolkozik. – Hát, nem. Ide nem lehet jövőt építeni.

– A fiatalok nagy része nem is dolgozik – veszi vissza a szót Szabó – de nem is akar, mert belecsúszott a drogba.

Ide járnak a dílerek? 

– Nem kell idejárjanak, a kereslet megteremti a kínálatot. Ha a drogos nem talál anyagot, megy Gyöngyösre vagy Salgótarjánba, a Zöldfára, ott mindig van – mondja Szabó.

– A drogos nem úgy van, mint te vagy én – állítja Patrik. – Előbb megkeresi a kábítószerre, mint a kenyérre valót. Inkább nem eszik. Itt sok fiatal úgy van, hogy megszerzi a 2-3 ezer forintját, abból vesz egy kicsit magának.

Elszédeleg pár óra hosszát, addig se fáj neki az élet. Aztán ez így megy tovább. A mai tizenévesek ezt látják otthon is. Ha van egy tízéves kisfiú, és látja, hogy az anyja csinálja, ő mit fog tenni? Belekóstol.

– Persze az se mindegy, ki mit vesz ki a gyerekkorából – teszi hozzá az önkormányzati elnök –, mert van, aki rengeteg rossz példát látott, és megfogadja kiskorában, hogy csak azért sem lesz ilyen, csak azért is megmutatja.

Maga jó példát látott.

– Megvonja a vállát.

– Mindenki lát jót is, rosszat is, senkinek nem tökéletes az élete. De ha valaki sodródik itt az árral, abból jön a bűnözés – mondja Szabó. – Régebben, tizenkét-tizennégy éve még megvolt a cigány becsület. Olyan nem történhetett, hogy verebélyi a verebélyitől lopjon. A család pedig szentnek számított, de most már nem ér semmit. A saját testvérüket meglopják, az anyjukat, bárkit.

– Az idősebbek, akik összetartották a falut, már kihaltak sajnos, vagy lerokkantak. És közben beköltöznek a drogosok, hetekig itt tanyáznak, jönnek Tarjánból, Bátonyterenyéről. Ez a falu gyűjtőhely lett nekik. Terjednek a nemibetegségek is, pedig régebben itt olyanról nem is hallottak, hogy tripper, vagy AIDS.

Most már prostitúció is van: fiatal lányok, akik rászoktak az anyagra. Nincs rá pénze, és akkor, hogy mondjam őszintén, szopik-baszik érte. Utána adnak neki egy kis cuccot és elvan.

Vékonydongájú fiatalember támolyog felénk, Patrik és az önkormányzati elnök biccent neki.

– Mit csinálnak itt? – kérdezi ránk mutatva.

Riportot készítünk.

– Adnak pénzt?

Nem.

– Akkor menjenek a picsába.

– Erről beszélünk – bólogat Szabó, miközben a fiatalember eltámolyog.

Merre lehet a kiút? 

– Amíg valaki nem akar magán változtatni, nem tudsz vele mit csinálni – véli Szabó. – Kijön az elvonóról, de hiába, ha ugyanabba a társaságba jár továbbra is. Nekünk van egy baráti körünk, ott senki nem csinálja, el tudunk menni együtt bográcsozni, nyársazni, bulizni bárhova, nem üti fel a fejét a drog.

Az üres házak széthordásáról kérdem őket.

– Hát ez ugyanarról szól – mondja Patrik. – Kiszed a házból két zsák deszkát, elviszi tüzelőnek, megkapja a kétezer forintot, már veheti is a cuccot. És ilyen piti ügyekkel a rendőrök se tudnak mit csinálni, hiába vannak itt nulla-huszonnégyben. Viszegessenek be embereket egy talicska bontott hulladékért?

– Az edzői képesítést is azért szereztem meg, hogy a fiataloknak legyen valami – meséli Szabó. – Mikor fiatal voltam, volt utánpótlás focicsapat, s rengeteg olyan csapattársam volt, akinek szinte az egyetlen öröme volt a foci. Elfelejtette az otthoni gondokat, evett, ivott, szórakozott, sportolt, jó volt a társaság. Ezeknek a többsége felnőtt, drogos lett, börtönbe is került.

Sokan kerülnek innen börtönbe?

– Igen.

Az ismerősei közül is?

Ismerősök, barátok, osztálytársak, szinte mind bent vannak.

Hol tart a focicsapat szervezése?

– A felénél tartok. Majd tartunk egy toborzási hétvégét minden korosztálynak. Unokaöcsém lesz a csapatkapitány, ha minden igaz. De az az igazság, hogy ehhez az önkormányzati vezetéshez rengeteg türelem kell, mert visszaélnek dolgokkal. Mondjuk ha tartok egy közmeghallgatást, hogy min változtassunk, vagy mit szeretnének az emberek, páran jönnek csak oda. Viszont mikor csomagot osztottunk, kétszáz ember várta. Szerveztünk falunapot, hozattam focibiliárdot, nagy dartsot, ügyességi játékokat, ugrálóvárat, volt 4-5 fajta kaja, akkor is a romák öt-tíz százaléka jelent csak meg. Elmegy az ember kedve, mert nincs érdeklődés.

Meddig fogja csinálni? 

– Ez a második évem, a ciklust már végigcsinálom, de legközelebb nem indulok. Nem olyan a közeg. De azt tudom, hogy elköltözni nem fogok egy darabig. Itt van minden, ami közel áll hozzám, a családommal szépen élek, rengeteget költöttem a házamra, és nem tudnám kamatoztatni, mert ezen a környéken nem lehet eladni. Van egy feleségem és egy három éves gyermekem.

Most, hogy jön a választás, a politika mennyire dúlja fel a falu életét?

– Szerintem nem foglalkoznak vele különösebben.

Szerintem a cigányok nagy része a Fideszre fog szavazni, mert nem akarnak háborúba menni. Amit látnak a tévében, az nekik a valóság.

Környező városokban kampányolnak a politikusok, de ide nem is nagyon jönnek. Én meg nem foglalok állást, mert független vagyok.

Megálunk egy elhagyott épület darabjai előtt a sarkon.

– Ez régen kenyérgyár volt, és itt volt a mozi, kisebb áruházak, mikor gyerek voltam. Utána a posta, az iskola, minden átköltözött a másik oldalra, a magyarokhoz.

Elköszönünk a kisebbségi önkormányzat vezetőjétől. Délután négy óra van, elevenedik az utca, gyerekek kacskaringóznak biciklivel.

Egyszer csak egy nagy, fekete autó vágtat át a keskeny úton, egészen valószínűtlen sebességgel, hatalmas hanggal, és szinte másodpercek alatt eltűnik.

Néha gyújtogatnak is unalmukban

– Vadállatok – mondja egy idős úr a kerítésre könyökölve. – Ezt teszi a drog. Beül a barom, aztán nyomja, mint az őrült, míg el nem csap valakit.

Nem lehet szólni a rendőrségnek?

– Dehogynem, csak nincs értelme.

Most hallottuk, hogy régebben itt kenyérgyár volt, mozi…

– Arra az a romos épület iskola volt, ott kezdtem az első osztályt. A lenti játszótér helyén gyönyörű épületegyüttes állt, csakugyan volt mozi, italbolt, élelmiszerbolt, húsbolt, cipész, szikvizes. A rendszerváltáskor megkezdődött a pusztulás, azóta tart, és most rettentően felgyorsult. Ott, az a romhalmaz is normális ház volt, egy hét alatt szétszedték, és hiába szóltunk önkormányzatnak, rendőrségnek, senki nem foglalkozik vele. Eladnám én is a házamat, pedig itt éltem világéletemben, de nem tudom annyiért adni, hogy másikat vegyek valahol. Ha itt hagyom, egy hét alatt szétrabolják, és nincs segítség. Repülőmodellező vagyok amúgy, versenyekre járok. Most a hétvégén is megyek két napra. Régebben az egész családdal mentünk, most már valakinek itthon kell maradni, mert baj lesz.

Erőszakosak is a kábítószer-fogyasztók? 

– Velem még nem kötözködtek, nem is ajánlanám nekik, hogy őszinte legyek. De van itt más baj is. Én a kertemet rendben tartom, azt meg lehet nézni, de hátul a faluszélen senki nem vágja le se a füvet, se a nádat. És mit csinálnak a drogosok unalmukban? Felgyújtogatják. Szóltam az önkormányzatnak, hogy intézkedjenek, mert ha én le tudom vágni a saját területemen, akkor mások is.

Volt már olyan, hogy itt égett a házak mögött a tűz, ment fölfelé, a szomszéd felé; na, akkor meg sivalkodnak, hogy jöjjön gyorsan a tűzoltó, mert félnek. Szó, ami szó, hamar megvan a baj, mert a tűz nem ismer kerítést.

Itt az önkormányzat egy rakás szar, elnézést a kifejezésért. Már az első polgármester elkezdte a falurombolást. A Nagy Attilát meg hagyjuk is. (Nagy 2000 és 2010 között, majd 2014 óta újra polgármester – a szerk.) A faluban nem lehet látni, csak amikor megy a szülei sírjához. Aztán persze lehet, hogy a választás előtt eljön kampányolni a Fidesznek. A múltkor is függetlenként indult, de a szórólapokon már úgy szerepelt, hogy független, a Fidesz támogatásával. Jó kis függetlenség, nem igaz? A Becsót se látom erre. Mikor eljön ide a faluba, megállnak a hivatal előtt, csinálnak egy-két fotót.

Mit vár a választástól?

– Remélem, megbukik ez a banda. Nem bízom bennük. Épp tegnap szedtem ki a postaládából egy levelet, amit küldött Orbán Viktor, hogy mennyit segített a nyugdíjasoknak, mert tizenharmadik, meg tizennegyedik nyugdíj. Törölje ki vele a seggét. Nekem ne adjon év végi jutalmat nagy kegyesen, inkább legyen normális nyugdíjam egész évben. Negyvenkilenc évet dolgoztam. 2017-ben mentem el nyugdíjba, utána még hat évet dolgoztam a nyugdíj mellett is. Már most itthon vagyok, de szaros kétszázhúszezret kapok.

Hogyan lehetne itt rendbe hozni a dolgokat?

Dózerral, uram. Ennek a falunak vége.

Kihalnak a tősgyökeres verebélyiek, normális fiatalok meg nem akarnak idejönni. El vagyunk felejtve, nincs semmiféle jövő. A másik oldalon is kezdődik a pusztulás, csak lassabban. Mint amikor a fog csak belül szuvas, kívül még jónak látszik. Nem adok tíz évet, a magyar oldal is ugyanígy fog járni. Volt régen egy polgármester, Bakonyiné, nagyon okos könyvelő. Az akkori képviselő-testületnek nem tetszett, mert rendet akart csinálni, megbuktatták, feloszlatták a testületet, utána került ide Nagy Attila, először még MSZP-s színekben. Egyszer le lett váltva, jött Seres Mari, elkezdte a falut rendbe tenni, őt is megbuktatták.

Hogy lehet így itt élni?

– Tűrni kell. Beletörődünk. Nincs más. Mennék is innen, nem is, mert itt nőttem föl, ebben az udvarban. Nagyot fordult azóta a világ. Jó szomszédok voltak akkor, rendben volt az utca, mindenki segített egymásnak. Most.. ott lakik egy idős férfi, egymaga van, felesége meghalt. Itt a szomszédban két idős nő él. Ha meghalnak, ezt a házat se lehet majd eladni. Pár hét, és csak a falak fognak állni. Ajtóból,  ablakból, tetőből, kerítésből, mindenből drog lesz.

Pedig ha ez a sok baj nem volna, olyan szép lenne itt az élet! Lejönnek a szarvasok a telkem végébe a hegyekből, mikor szürkülni kezd. Néha egész csorda. Egészen közel mehetek már, és nézem őket. Csodálatos. Nyáron vizet raktam nekik nagy vályúba, ne szomjazzanak szegények. Csak nézem, és gyönyörködöm bennük, és akkor megnyugszik a lelkem egy kicsit.

Elköszönünk, elindulunk gyalog a temető felé, de gyorsan félre kell húzódni, mert ismét végigvágtat az utcán a fekete autó. Megy vagy százhússzal.

A régi templom és a temető átellenében, a kertek mögött tarlón füstöt veszünk észre. Közelebb megyünk: több tucat négyzetméteren ég a nád a kertek mögött.

Hívom a tűzoltókat, mondom, hol vagyunk. Várjak egy kicsit. „Ja, ott Mátraverebélyen, a templommal szemben? Köszönjük, mennek a kollégák.”

Pár fiatal vág át a réten, jönnek a Mátra lejtője felől.

Egyikük lehajol, beletartja cigarettáját a tűzbe, úgy gyújtja meg. Nevetnek, továbbhaladnak.

„Nincs ihletem interjút adni”

Fölmegyünk Szentkútra, s míg odafelé kanyargunk az autóval, kiskocsikkal meg talicskával billegő embereket látunk, akik deszka-és ereszdarabokat, bontási hulladékot cipelnek.

Egy kutya űzőbe veszi az autót a játszótér mellett, be is előzget, vicsorogva ugat, vigyáznunk kell, hogy rá ne hajtsunk.

Szentkút Magyarország legrégibb kegyhelye. A legenda szerint 1091-ben Szent László ugratta erre a lovát, s az állat patája nyomán gyógyító víz fakadt. Később ezen a helyen csodás látomásokról számoltak be a zarándokok, egyszer a hívők sokasága előtt is megmutatkozott a fényességben trónoló Mária. 1700-ban, tartja a hagyomány, a Szűzanya egy néma pásztorfiúnak jelent meg, aki a forrás vizétől visszakapta a hangját. A ferencesek által gondozott kegyhely ma turisztikai központ.

Most nincs itt senki, üres a templom, üresek a kinti padsorok is a kútnál, üresek a zarándokházak.

Megkóstoljuk a kút vizét, lágy és hideg.

Nagy Attila polgármester telefonon közölte, hogy nem ad lapunknak semmilyen tájékoztatást a településről. Mikor elzárkózása okáról kérdeztük, a médiával való korábbi rossz tapasztalatára hivatkozott, és ezt mondta: „nincs ihlete hozzá”, hogy bármit is mondjon. Megkértük, legalább néhány, a helyi viszonyokra rálátó civil szervezettel kössön minket össze, válaszul elküldte a Mátraverebélyi Modellező Klub elnökének, Vernyik Istvánnak a telefonszámát, akinek viszont nem voltak naprakész információi arról, milyen az élet a faluban.

Másnap újra próbáltunk beszélni a település vezetőjével, s mikor az ügyintéző felvette a telefont, a következő beszélgetés zajlott le. „Pillanat, megnézem, hogy bent van-e a polgármester úr.” Kis csönd. „Újságíró. Akarsz beszélni?” „Nem.” „Halló, nincs itt, sajnos.”

Miután megérkeztünk Mátraverebélyről, levelet küldtünk a Nógrád Vármegyei Rendőr-főkapitányságnak. A droghelyzet hatósági kezelésén túl az alábbi kérdésekre vártunk választ:

• Van-e tudomásuk arról, hogy Mátraverebélyen szétszedik a házakat és értékesítik az onnan kiszedett anyagokat?
• Mit tud tenni a rendőrség a jelenség ellen?

A rendőrség sajtóosztálya a következő válaszlevelet küldte: „A Nógrád Vármegyei Rendőr-főkapitányság, valamint a működési területén lévő rendőrkapitányságok munkatársai a tudomásukra jutott bűncselekmények és szabálysértések tekintetében minden esetben eleget tesztnek intézkedési kötelezettségüknek és lefolytatják a szükséges eljárásokat. Mátraverebély település közbiztonsági helyzetét a Bátonyterenyei Rendőrkapitányság folyamatosan nyomon követi és a felmerülő feladatokhoz igazodva látja el a rendőri tevékenységet. Felhívjuk a figyelmet, hogy amennyiben bárki bűncselekményről tudomást szerez, vagy jogsértés áldozatává válik, haladéktalanul hívja az ingyenes 112-es segélyhívó számot, vagy tegyen bejelentést bármely rendőri szervnél.”

Kapcsolódó

„A cél az, hogy legyen tiszta, jó vizünk, és a Sungeel húzzon el a büdös picsába” – infarktusból lábadozó polgármester küzd az akkumulátorfeldolgozóval a választásra készülő Bátonyterenyén

Évek óta botrányok övezik a nógrádi városban működő üzemet. A jelenlegi városvezető – aki el akarja zavarni a dél-koreai gyárat – néhány hete szívinfarktust kapott. Orosz István lábadozása közben adott lapunknak interjút, de Bátonyterenyét bejárva a helyiek is elmondták, mit kaptak a múlttól, és mit várnak a jövőtől. Csatatérriport.

The post „Az a romos épület az iskola volt” – fényes nappal szedik szét a házakat a drog és bűnözés sújtotta Mátraverebélyben first appeared on 24.hu.

Forrás