A 9. kerületi, Drégely utcai rendelőintézet január közepén végleg bezárt. A rendelés átköltözött a Mester utca 49-be, az ajtót lelakatolták, és megállt az idő. De mintha csak ideiglenes volna mindez, és a rendelés bármikor újraindulhatna, vagy az is lehet, hogy soha többé nem nyit be senki a sápadt színű csempékkel kirakott, hipószagú csarnokba. Nehéz itt másra gondolni, mint a modernizáció folyamatában megrekedt magyar egészségügyre, ahol csak szigetszerűen vannak korszerű helyek, és ami máig hurcolja magával a grandiózusnak szánt, de ingatag lábakon álló szocialista egészségügy örökségét, miközben még élnek benne a 19. századi hierarchiák és reflexek is.

A magyar egészségügyi rendszerbe bekerülve alapélmény önmagunk elvesztése: nem tudhatjuk mi, mikor, miért fog velünk történni. A rendszer amellett, hogy gyógyítja, újra is termeli a fájdalmakat, a látható és láthatatlan sebeket. „Addig jó amíg fáj, mert tudjuk, hogy élünk” – mondja az egyik idős asszony a másiknak Csorba Eszter festményén, és ez kép a jelképes nyitánya A puszta életen túl – Az intézményesített gondoskodás mellőzöttjei című művészeti projektnek itt, az egykori rendelőben.

Az egészséghez való jog, mint alapvető emberi jog csak 1978-ban jelenik meg egy nemzetközi dokumentumban, az ENSZ Alma Ata-i Nyilatkozatában.

„A kormányok felelősséggel tartoznak népük egészségéért, aminek csak megfelelő egészségügyi és társadalmi intézkedések révén felelhetnek meg.” A nyilatkozat 2000-re azt irányozta elő, hogy „minden ember olyan egészségi állapotba kerüljön, amely társadalmilag és gazdaságilag is termékeny életet tesz lehetővé számukra”. Most, 26 évvel a céldátum után nem nehéz megállapítanunk, hogy ezt a globális célkitűzést nem sikerült elérni.

A puszta életen túl című kiállítás és programsorozat az államszocialista múlt és posztszocialista jelen néhány intézményi példája alapján beszél arról az időszakról, amikor ezek az ideák megfogalmazódtak, a propaganda pedig magas színvonalú és ingyenes ellátást ígért – de persze nem biztosított – mindenki számára. És amikor kialakult az a kétarcú rendszer, amit állami egészségügynek nevezünk. A kiállításon megjelennek az intézményi spektrum végletei. Például az Éjszakai szanatórium Miskolc-Tapolcán, ahová a Lenin Kohászati Művek dolgozóit vitték el egy-egy fárasztó munkanap után (Budapesten is létezett ilyen, MÁV dolgozók vehették igénybe), mert a vállalatvezetés felismerte, hogy általános az alultápláltság, a kimerültség, a levertség a munkások között.

A szanatórium néhány napon át, az este és az éjszaka alatt nyugalmat, feltöltődést és rendes étkezéseket biztosított számukra, miközben a napi munka alól természetesen nem mentesültek. Ha a spektrum egyik szélén ez a modell tekinthető a jóléti intézkedések egyik, bár kissé torz csúcsának, akkor a másikon egész biztosan az NDK-s Tripperburgok hálózata áll, vagyis amikor az egészségügyi intézmény az állam fegyelmező eszközévé vált. A nők és férfiak számára létesített Venerológiai Klinikák elvben a nemi betegségek kivizsgálására és gyógyítására jöttek létre a II. világháború után, azonban az intézményesített diszkrimináció, a nők elleni szexuális erőszak és a börtönszerű elkülönítés helyei lettek belőlük.

A Tripperburgokról szóló kiállítási egységben Tina Bara fotográfus és filmkészítő munkájában egy egykori páciens (fogvatartott?), Harriet Wollert személyes emlékei is megjelennek, és végigkövethető, ahogyan a rendszer a deviánsnak tartott személyeket ezekbe az intézményekbe száműzte. A 19 éves Harriet megszökött egy Tripperburgból, ennek nyomán börtönbe, elmegyógyintézetbe is került. Azzal gyanúsította meg a Stasi, hogy titokban akarta tartani a terhességét, mert meg akarta ölni az újszülöttet. Gyermekét az állam elvette, őt magát folyamatos megfigyelés alatt tartották. Személyes küzdelmét nem adta fel, 1985-ben csatlakozott a Künstlerinnengruppe Erfurt nevű underground szervezethez (Erfurti Nőművészek Csoportja). Ügye végighúzódott a 80-as éveken; tárgyalása éppen 1989. november 9-re esett, amikor az NDK gyakorlatilag összeomlott. Harriet Svájcba menekült, azonban a rendszer bukása után sem rehabilitálták tisztességesen. Az alkotó és Harriet Wollert egyébként a március végi megnyitó előtt a Goethe Intézet vendége volt.

A két kurátor, Lázár Eszter és Nagy Edina tevékenységében nem új az érdeklődés az egészség, a testpolitika, a közép-európai múlt és az ezek összefüggéseire adott kortárs művészeti reflexiók iránt. Három éve már együtt dolgoztak (akkor még Gadó Flórával és Őze Eszterrel is) a Várószoba – női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján című projektben a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban, és az ott elindult közös gondolkodást folytatták. A mostani Drégely utcai kiállítás egy egyetemi kutatás és szeminárium közvetlen terméke.

Ez már A puszta életen túl címet viselte, és az ELTE, illetve a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói mellett kortárs alkotóművészek is részt vettek benne. A folytatást a német Humboldt Egyetem támogatja majd, és berlini eseményei is lesznek az intézmény híres Tieranatomisches Theater nevű helyszínén.

De most vissza a Drégely utcába, ahol egyforma erővel jelennek meg a dokumentumok és a művészi reflexiók, azaz a valóság és a fikció. Koltay Dorottya Szonja fiktív társadalmi esettanulmányt helyezett el a Fektető nevű részlegben. Az álomszanatóriumban álmatlanul pihennek az álombányászok című munka az elképzelt, ötvenes évekbeli, hazai álombányászok történetével foglalkozik (persze, ha bitcoint lehet bányászni a kibertér mélyéről, akkor ugyan miért ne lehetne álmokat is a tudat mélyrétegeiből?), lírai abszurdba fordítva át a szocializmus névleges hősei, a szénbányászok históriáját.

Az álombányászok természetesen inszomniában szenvedtek, ami mára a mű szerint népbetegséggé vált: mindannyian álmatlanok vagyunk.

A mű ellenpontja egy rendelővel arrébb Szebeni András fotósorozata, a Jelenetek a pszichiátriai intézetek életéből (1982-83) című széria. Szociofótónak is nevezték a tényfeltárásnak és a dokumentálásnak ezt a műfaját – miközben a mából nézve felforgató erejűek ezek a képek. A pszichiátriai ellátórendszer összeomlásáról ma sok szó esik, de a megbélyegzés, a marginalizáció, az erőszak, a gondoskodásra szorulók jogfosztásának és elítéltekként való kezelésének témája a szocializmusban hiába volt agyonhallgatva, olykor mégis felszínre tudott törni.

Benedek István Aranyketrec: Egy elmeosztály élete című munkája, amelynek első kiadása 1957-ben jelent meg, szinte kultuszmű lett. Bakonyi Péter feltáró erejű tényregénye, vagy inkább szociográfiája a Téboly, terápia, stigma (1983) pedig csak 25 ezer példányban ugyan, de megjelenhetett, és még a Magyar Rádió műsorában is felbukkant. Igaz, Szebeni András, aki a kötetet megelőző anyaggyűjtés során, 1979 és 1983 között Bakonyival együtt járta a zárt intézeteket és készítette fotóit, hosszú ideig nem állíthatta ki az egyébként valóban döbbenetesen erős képeit. „Figyelnem kellett, hogy hagyjam működni az érzelmeimet, de közben csak annyira legyek elfogult, amennyire a kép megkívánja. Ez pedig igazán megterheli a fotográfust” – mondta 2019-ben Szebeni a fotósorozatot bemutató Indexnek.

A rendelő mint fizikai valóság és hűlt hely egyszerre: Andreas Fogarasi a bécsi Allgemeines Krankenhaus helyén állt, lebontott intézet gyermekradiológiai központjának építőanyagait szedte össze, és ezekből formált kompozíciókat, mintha csak egy épület fizikai archiválásán dolgozna. Ez most egy másik rendelő csempéin jelenik meg, a budapesti Franzstadtban, és az eltérő rendszereken túl valamiképp felidézi a szemlélőben a közös monarchiabeli múltat is.

Izgalmas módon kerül egymás mellé a kelet-közép európai posztszocialista állapot a globális dél posztkolonialista történeteivel. Mohamed Bourouissa Párizsban élő algériai alkotó videójában a pszichiátria egyszerre börtönként és menedékként jelenik meg. A szellemek suttogása (2018-20) című dokumentumfilm főszereplője, Bourlem Mohamed az antikolonialista ellenállás résztvevője volt, aki 1953 és 1956 között egy elmegyógyintézetben élt az algériai Blidában. Miközben a francia rendfenntartó erők brutalitása a hétköznapok része volt, a represszív, elnyomó stratégiákkal szemben ezen a helyen humánus viszonyok uralkodtak, a bentlakók többek között egy botanikus kertet is létrehozhattak.

A kertet aztán Bourouissa gondolja tovább és valósítja meg egy közösségi kert formájában. Sammy Baloji és Filip de Boeck videója a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában, Kinshasában álló, befejezetlen toronyépületről szól. A házon a „Doktor” vezeti végig a nézőt – és a kamerát –, az alsó szintekre tervezett egészségügyi központtól a toronyház tetejéig. Nemcsak építészeti és városvízió, de valamiféle társadalmi utópia is ez, a modern társadalomszervezés különös, torzóban maradt emlékműve. Felemás, mint maga a modernizáció Afrikában, de közben futurisztikus is.

Az intézményi struktúrák és azokon keresztül az uralkodó kurzusok testpolitikája a bölcsőtől a sírig kísér el bennünket. Fátyol Viola Mit tud már a baba? című munkájában a több nemzedék számára irányadó Pikler Emmi-féle, hasonló című behaviorista gyereknevelési kézikönyvből indult ki. Fátyol Viola szó szerint szétszedi, dekonstruálja a könyvet, objekteket, térbeli kollázsokat formál a könyvtestből, és ezzel mintha elemeire bontaná a kötet nevelési elveit is.

Egy munka mintha kissé távolabbról kapcsolódna ide, és az egészségügy tágabb kontextusát hozza be – miközben azt is, amikor az egészség és a betegség az állam kezében a jutalmazás és büntetés eszköze lesz. A Prágában élő belarusz képzőművész, Rufina Bazlova a hagyományos keresztszemes hímzést használja narratív textiljeihez. A hímzés itt akár terápiás tevékenység is lehet, Bazlova a praxisát vyzhyvankának nevezi a hímzés és túlélés szavak összeolvasztásából.

A textíliák az ellenállás történeteit mesélik el, a motívumok a lázadásról, a belarusz nagyvárosi környezet szereplőiről és helyeiről szólnak, így a kórházról is, a megvert tüntetőkről, akiktől megtagadják az ellátást. A piros-fehér pedig közvetlenül a tiltakozó mozgalmakra utal. Az egész Lukasenka-rendszer metaforája pedig leginkább a zárt intézet lehetne, az átneveléssel, a mentális terrorral, a test kiszolgáltatottságával.

A puszta életen túl – Az intézményesített gondoskodás mellőzöttjei Budapest, 1097 Drégely utca 19. április 30-ig

Forrás