Még javában számolták a szavazatokat vasárnap este, amikor Orbán Viktor hívei elé állt, és elismerte vereségét. Ez sokakat – engem is – még jobban meglepett, mint az állampárt kiütéses veresége. E két tényben, a Fidesz vereségében és annak sima elismerésében a párt propagandistái annak visszamenőleges igazolását látják, hogy a 2010 óta kiépített rendszer mindig is kifogástalan demokrácia volt, és, akik ennek ellenkezőjét állították, azok mindvégig riogattak és hazudtak.

A propagandistákra nem érdemes szót vesztegetni, de az Orbán-rendszer bukásának módja kritikusai körében is újranyitotta a rendszer természetéről folytatott vitákat. A 24.hu-n Kováts Eszter és Körösényi András érvelt amellett, hogy a választás zökkenőmentes megtartása, az eredmény vesztes általi elfogadása és a (reménybeli) békés és rendezett hatalomátadás azt mutatják, hogy a rendszer jellegéről, demokratikus vagy autokratikus módjáról kialakított, leginkább az „óellenzékhez” köthető gondolkodási sémák elhibázottak.

Az ő rekonstrukciójukban ennek a gondolkodásnak a főbb elemei a következőképp foglalhatók össze.

1. A demokrácia és az autokrácia egymást kizáró kategóriák.
2. Az Orbán-rendszer autokrácia, még ha annak választásos változata is, amelyben a választások a méltányosság és szabadság demokratikus minimumfeltételeit sem teljesítik.
3. A választások autokratikus volta miatt az Orbán-rendszer választáson nem legyőzhető.

A szerzők szerint az Orbán-rendszer bukásának módja mindhárom állítás téves voltát megmutatta. A harmadik állításra ez triviálisan igaz, hiszen a rendszer választáson bukott meg látványosan, ezt fölösleges vitatni. De Kováts és Körössényi szerint a választásos bukás a másik két állítás téves voltát is demonstrálja. Fő állításuk úgy foglalható össze, hogy bukásának módja megmutatta: az Orbán-rendszer olyan vezérdemokrácia, amelyben ugyan a vezető autokratikusan gyakorolja hatalmát, legitimitása mégis demokratikus, mert a választók aktusából származik. Ez az analízis egyszerre hivatott alátámasztani, hogy demokrácia és autokrácia nem zárja ki egymást, hiszen a vezérdemokrácia mindkettő lényegi elemeit – a demokratikus felhatalmazást és a hatalomgyakorlás autokratikus módját – egyesíti magában, és azt, hogy Orbán rendszere nem autokrácia volt, hanem a demokrácia egy speciális változata.

A magam részéről az első állítással nem foglalkozom absztrakt általánosságban, mert egy ilyen cikk kereteit feszegető elméleti problémákat kellene hozzá részletesen megvitatni. (Kapelner Zsolt írása érdekes szempontokat ad ennek a tézisnek a megvitatásához.) Ehelyett arról fogok írni, hogy milyen következtetések vonhatók le (ha egyáltalán bármilyenek) egy rendszer bukásának módjából annak demokratikus vagy autokratikus természetére vonatkozóan.

Közelebbről: az Orbán-rendszer bukásának módozata megvilágítja-e visszamenőleg a rezsim jellegét?

Ebben van vitám a szerzőkkel.

De előbb arról is mondanék valamit, amiben egyetértünk.

Legfőképp egyetértünk abban, hogy kívánatos lenne, hogy Magyar Péter ne egyszerűen beüljön a vezér szerepébe abban a rendszerben, amit ők vezérdemokráciának, én pedig választásos autokráciának tartok, hanem helyreállítsa a liberális demokrácia intézményrendszerét. Szerintem az első jelek biztatók, arról nem is beszélve, hogy szavazóinak elvárása és az EU-pénzekről való megegyezéskényszer mind ebbe az irányba szorítják őt. (De én személy szerint arra sem látok sok jelet, hogy saját magától más irányba indulna).

Másodszor, egyetértek a szerzőkkel abban, hogy a Magyar Péter előtti ellenzéki közgondolkodást rosszul feltett kérdések jellemezték, és ezért egyébként helytálló megállapításokból sokszor téves következtetésekre jutottak.

A helyes megállapítás (szerintem) az, hogy Orbán rendszere autokrácia. A téves következtetés az, hogy ezért választáson nem legyőzhető.

A kérdés pedig rosszul volt feltéve, mert abból indult ki, hogy a választási indulás és a demokratikus választásokon szokványos politikai és kampányfeladatok jó elvégzése önmagában elegendő lehet az állampárt legyőzésére.

Az önbeteljesülés elmaradt

A magam részéről néhány nappal az akkori ellenzék brutális 2022-es veresége után is amellett érveltem, hogy ez rossz kérdés. A helyesen feltett kérdés szerintem úgy szól, hogy a demokratikus választásokon szokásos politikai munka mellett (és nem helyette) mire van még szükség ahhoz, hogy az állampárt legyőzhető legyen a saját képére formált autokratikus választásokon. Röviden összefoglalva: úgy válaszoltam, hogy több tízezer politikailag aktív állampolgár folyamatos, tevőleges részvétele szükséges: a választáson indulást „nem félredobni kell, hanem kiegészíteni a széles körű társadalmi mobilizálás nem szokványos eszközeivel, ami többek között tíz- és tízezrek, ha nem is állandó, de rendszeres bekapcsolását jelenti az ellenzéki politizálásba”. És a Tisza Szigetek (valamint a Tiszától független állampolgári akciók, például a DE! Akcióközösség) jóvoltából pontosan ez az, ami megtörtént, noha teljesen más keretekben, mint ahogy én azt akkor elképzeltem. (Nem tartozik a cikk tárgyához, de rögzítem akkori írásom legnagyobb, totális tévedését is: én abból indultam ki, hogy a sokak által követelt teljes „ellenzékváltás” illuzórikus. Hogy miért ragaszkodtam ehhez, azt majd a magam számára is tisztáznom kell.)

Röviden, a rendszer autokratikus voltából nem következik, hogy a választási mobilizálás ne játszhatna döntő szerepet megdöntésében. Ezért, akik a helytálló diagnózisból defetista konklúzióra jutottak, tévedtek, és tévedésük önbeteljesítő is lehetett volna – szerencsére nem lett az. De a helyes diagnózisból az mindenképp következett, hogy a demokráciában szokványos kampányolás nem lehet elégséges a rendszer választásokon történő megdöntéséhez.

Valódi népmozgalmat is kellett hozzá szervezni.

Magyar Péter ezt a munkát két év során elvégezte, és ez, egyéb tényezőkkel együtt, most elég volt a rendszerbontáshoz.

Termékeny fogalomhasználat

De vajon nincs-e igaza Kovátsnak és Körösényinek abban, hogy a vereség beismerése és a kormányhatalom várható békés átadása visszamenőleg bizonyítja, hogy Orbán rendszere mindvégig valamiféle demokrácia volt? Ez az állítás több okból is zavarba ejtő. Ha elfogadjuk, akkor az is következik belőle, hogy bizonyos politikai rezsimekről csak utólag, leváltásuk után mondhatjuk meg, hogy demokráciák vagy autokráciák voltak-e. Tegyük fel, egy korlátlan anyagi lehetőségekkel rendelkező, ellenfeleit büntetlenül, hatóságilag vegzáló, lejárató, megfigyelő, megfélemlítő, a választási szabályokat kénye-kedve szerint saját javára át- és átíró állampárt tízszer egymás után megszerzi a parlamenti helyek többségét. A szerzők által implikált visszamenőleges teszt szerint nem eldönthető, hogy ez a rendszer több évtizedes fennállása során demokrácia vagy autokrácia volt-e egészen addig, amíg meg nem bukik: ha békésen, választásokon bukik meg, akkor demokrácia volt mindvégig, ha nem, akkor pedig autokrácia.

Másképp kifejtve ugyanezt, képzeljük el, hogy minden pontosan ugyanúgy történik, ahogy az elmúlt tizenhat évben történt Magyarországon, de Orbán nem áll fel arra a pódiumra, és nem ismeri el vereségét. Vagy tesz rá egy amúgy vélhetően eleve bukásra ítélt kísérletet, hogy ukrán beavatkozásra hivatkozva megsemmisíttesse az eredményt, de a kísérlet kudarcot vall. (Kijelenthetjük-e magabiztosan, hogy semmi hasonló szándéka sem volt? Szerintem számos jel utalt arra a kampány utolsó heteiben, hogy ilyesmire készült szoros eredmény esetén, elsősorban a választás utánra vizionált ukrán puccs emlegetésével.) Mondhatjuk-e akkor, hogy eddig nem tudhattuk ugyan, hogy a rendszer autokratikus, de most már tudjuk?

Ez nem tűnik termékeny fogalomhasználatnak: a politikai rendszerek kategorizálására használt fogalmainktól azt is várjuk, hogy már fennállásuk során segítségünkre legyenek a különféle rendszerek beazonosításában. A visszamenőleges teszt, amely a bukás módjából enged következtetni a rendszer természetére, nem teljesíti ezt az elvárást. Szerintem legfeljebb annyit mondhatunk, hogy ha Orbán ilyesmivel próbálkozott volna, akkor sikere esetén az autokrácia egy új, elnyomóbb szakaszba lépett volna. De visszamenőlegesen semmi nem változott volna. Gondoljunk bele,

tényleg olyan lényegi különbség a rendszer autokratikus természete szempontjából, hogy a választási eredmény tagadásával vagy a fő kihívó ellenzéki párt titkosszolgálati szétverésével próbál hatalmon maradni?

Számomra nem világos, miért lenne ez fontos rendszertipológiai különbség.

A második probléma azzal az állítással, hogy a választási vereség lehetősége felől érthetjük meg a rendszer természetét, a következő. Abban nincs vita, hogy az Orbán-rendszer versengő jellegű volt. A vitatott kérdés az, hogy az a politikai verseny, amelyet még megengedett, demokratikus vagy autokratikus verseny volt-e. De milyen kritériumok alapján dönthetjük el, hogy valamely politikai versengés demokratikus vagy autokratikus? Kézenfekvő válasz, hogy a demokratikus verseny szükséges feltétele a versengés feltételeinek méltányossága. A versenyfeltételek méltányosságát viszont nem azonosíthatjuk azzal, hogy mindkét versengő félnek van valamekkora esélye a győzelemre és a vereségre is. Ha így tennénk, az abszurd következtetésekhez vezetne. Tegyük fel, egy mély nyomorba született, de kiemelkedő tehetségű ember minden segítség nélkül, súlyos hátrányait leküzdve, heroikus erőfeszítések és lemondás árán nagyon sikeres karriert fut be, megelőzve jómódba született versenytársait. A végeredmény felől nézve mégsem mondanánk, hogy sikere önmagában bizonyítja, hogy a munkapiac versenyfeltételei mindvégig méltányosak voltak.

Vagy a sporthasonlatok kedvelőinek, ha Usain Bolttal szemben egy hobbifutó húsz méter előnyt kap 100 méteres sprintben, és a hátrány ellenére Bolt könnyedén nyer, még nem neveznénk a versenyt fairnek. A verseny kimenetelétől függetlenül, pusztán a szabályok és a tágabb társadalmi összefüggések alapján kell tudnunk mondani valamit arról, hogy a verseny méltányos-e. És ez nincs másképp a politikai versennyel sem.

Nem ítélhetjük meg a politikai verseny demokratikus mivoltát pusztán a végeredmény alapján.

A Kováts és Körösényi által javasolt elemzés nem nagyon ad támpontot arra, hogy milyen jelen idejű, nem visszamenőleges ismérvek alapján dönthető el egy rendszerről, hogy demokratikus-e. A legközelebb még akkor jutunk ilyen kritériumhoz, ha a „vezérdemokrácia” jellemzéséből indulunk ki. A szerzők szerint az adja a vezérdemokrácia demokratikus jellegét, hogy a hatalomgyakorlás igazolása végső soron a választók többségének aktusára hivatkozik. Ez a gondolatmenet látszólag a demokrácia minimalista felfogására utal, amely a szabad és méltányos választásokat a demokrácia szükséges és egyben elégséges feltételének tekinti. (Az általam is elfogadott, ennél szigorúbb felfogások ezen túlmenően megkövetelik például az egyéb, nem csak politikai szabadságjogok védelmét, független igazságszolgáltatást stb.).

Ez azonban csak látszat lehet, mert a szerzők maguk is részletes és pontos jellemzést adnak arról, hogy az Orbán-rendszer miként torzította el szisztematikusan a politikai versenyt és korlátozta annak szabadságát is ellenzéki jelöltek megfenyegetésével és ellenzéki pártok elleni hatósági, titkosszolgálati akciókkal. Ez alapján azt kell gondolnunk, hogy a választók akármennyire szélsőségesen eltorzított folyamat eredményeként előállított többségének vagy pluralitásának a támogatása elégséges a rendszer demokratikus voltához.

De akkor a putyini Oroszország is demokrácia, mert vannak névleg ellenzéki pártok, amelyek indulhatnak választásokon.

Ha viszont ezt a következtetést elvetjük, akkor nem világos, hogy a szerzők szerint milyen kritériumok szerint dönthetjük el egy rendszerről, hogy az még (vezér)demokrácia vagy már választásos autokrácia. Szerintem viszont a szerzők által is kellően részletezett torzítások alapján bátran kijelenthetjük, hogy az orbáni Magyarország és a hasonló rendszerek választásos autokráciák.

Azt gondolom, nincs vita a szerzők és köztem abban, hogy nagyon fontos most, Orbán bukása után, alaposan feltárnunk a rendszer bűneit. Ez teljesebbé teszi, sok esetben elmélyítheti a rendszerről kialakított képünket. A rendszer bűnei, az azokat lehetővé tevő és működtető mechanizmusok feltárása nemcsak önmagáért fontos, hanem azért is, hogy a jövőben kevésbé legyünk védtelenek hasonló kísérletekkel szemben. És ehhez, nézetem szerint, az is hozzátartozik, hogy nevükön nevezzük a dolgokat. Szemben a szerzőkkel, én nem látok gondot abban, ha analitikus kategóriáink morális ítéleteket is hordoznak, vagy, ahogy ők mondják, stigmatizálóak.

Ha a magyar politikai közösség tagjai arra a közös megértésre jutnak, hogy a rendszer, amelyben éltünk, autokrácia volt, akkor ez a közös tudás maga is védelmet jelent a jövő autokratikus törekvéseivel szemben.

A szerző politikai filozófus, a CEU docense

The post Miklósi Zoltán: Mit mond a rendszer bukása a rendszerről? first appeared on 24.hu.

Forrás