Hogy milyen volt egy átlagos nap Freddie-vel? Az a helyzet, hogy nem nagyon volt olyan, hogy átlagos nap. Minden reggel úgy kezdődött, hogy kilenc órakor ott kellett lennie egy csésze teának az ágya mellett. Mindegy, hogy korán feküdt le vagy hajnali ötkor esett haza a stúdióból, a teának ott kellett lennie. Aztán persze tízből kilencszer nem itta meg. Fél tíz körül már mindig talpon volt, nem szerette elpazarolni a napfényes órákat. A konyhában kezdődött a napunk, összegyűltünk, beszélgettünk. Sosem tervezett előre. Tízkor aztán előrukkolt valamivel; mondjuk azt mondta: »figyeljetek, ma szervezek egy nagy ebédpartit, itt a vendéglista, ezek legyenek az ételek, ilyen virágok kellenek«. És akkor volt három óránk mindent megszervezni. Nagy meló volt, de valahogy mindig sikerült

– meséli Peter Freestone és Terry Giddins. Ők ketten évekig éltek Freddie Mercuryval az énekes ikonikus londoni házában, a Garden Lodge-ban. Hivatalosan Freestone személyi asszisztens, Giddins pedig testőr és sofőr volt, valójában viszont mindketten barátjukként emlékeznek Freddie-re – és mindketten sokkal változatosabb feladatokat láttak el, mint amit ezek a munkakörök sugallnak.

Giddensék a hét elején egy sor másik, Freddie-t személyesen ismerő művész és szakember – zenész, fotós, producer, jelmeztervező,  kliprendező – társaságában érkeztek Budapestre a Freddie-kiállítás megnyitójára. A Magyar Zene Házában rendezett tárlat Freddie Mercury és a Queen 1986-os budapesti koncertjének negyvenedik évfordulójára emlékezik, a világon egyedülálló tárgyi gyűjteménnyel, barátai és munkatársai történeteivel és Freestone személyes narrációjával igyekszik megmutatni valamit Freddie kevésbé ismert, emberi oldalából.

Hogy élte meg az együttes a budapesti koncertet? Tényleg járkált az énekes inkognitóban Budapest utcáin? Mit vitt haza a magyar fővárosból? Mi volt a legveszélyesebb szituáció, amivel a munka során testőre szembesült? És ki vette a drogokat Freddie Mercurynak? Freddie Mercury barátaival és kollégáival beszélgettünk.

Unatkozni nem lehetett mellette

Peter Freestone 1979-ben találkozott először Freddie Mercuryval, amikor az énekes közös produkcióban lépett fel a Royal Ballet-val, ahol Freestone a jelmezekért felelt. Először azon lepődött meg, hogy a Queen frontembere élőben milyen alacsony, másodszor meg azon, hogy a korábbi állításaival ellentétben egyáltalán nem tud balettozni. Freestone a véletlen találkozás után nem sokkal az együttes mellé szegődött, és a turnék jelmezeivel foglalkozott. Hamarosan aztán Freddie személyi asszisztensévé lépett elő. Szerződése nem volt, egyszerűen nem lehetett írásba foglalni, mi mindent csinált. Mikor azt firtatjuk, mégis mi volt a munkája az énekes mellett, úgy válaszol: „bármi és minden”.

A kapcsolatunk egyszerre volt barátság és munka. Időnként egy asszisztensre volt szüksége, aki elintéz dolgokat, máskor meg egy barátra, akivel beszélhet – ide-oda ingadoztunk a kettő között, de ez engem sohasem zavart. Kezdettől fogva nagyon jól kijöttünk, szerintem azért, mert Freddie-hez hasonlóan én is bentlakásos iskolába jártam Indiában. Úgy értettem őt, hogy mit miért csinál, ahogy mások nem. Például mindig kérdezgették, miért nem telefonál gyakrabban a szüleinek. Én tudtam, miért: a bentlakásos iskolában az ember hetente egyszer ír levelet, ennyi a kapcsolat, ezt tanultuk meg gyerekként.

A 80-as évek végére, mondja, Freddie-nek már kérnie sem kellett, a pillantásaiból tudta, mire van szüksége.

A barát/kolléga viszony elmosódásával hasonlóképp volt Terry Giddins is, aki úgy került Freddie mellé, hogy az első olyan brit biztonsági cégnél dolgozott, ami zenészekre és zenekarokra specializálódott. Kísérgette Paul McCartney-t és Frank Sinatrát, amikor Európába jött, turnézott a Rolling Stones-szal.

Épp visszajöttem egy turnéról ’82-ben, amikor Jim Beach [a Queen managere – a szerk.] felhívott, hogy lenne-e kedvem Freddel dolgozni. Még aznap elvittek a Garden Lodge-ba, két órán át csak ültünk és beszélgettünk Freddie-vel az életünkről. Aztán a végén mondták, hogy fel vagyok véve. Ilyen egyszerű volt

– fogalmaz lapunknak. A világsztárokkal való együttműködésben az a titok, mondja, hogy az ember tisztában legyen vele, hogy ez is csak egy munka: „Sokan azt hiszik, hogy attól, hogy egy sztárnak dolgoznak, kicsit maguk is sztárok lesznek. Ez hülyeség. Ez is épp olyan munka, mint bármi más. Az szerencsés együttállás volt, hogy nálunk idővel barátsággá alakult a dolog Freddie-vel”.

A Queen énekesét védeni egyébként elmondása szerint nem volt stresszmentes munka (rengeteget utaztak és persze a mindenre elszánt rajongókat is menedzselni kellett), de igazán ijesztő helyzetek ritkán adódtak. „Egy-két kemény eset volt csak az évek során. Volt például egy teljesen őrült londoni pasas, aki betört a stúdióba egy baltával a táskájában, és azzal fenyegetőzött, hogy valakit megöl a zenekarból. De hamar elfogta egy alkalmazottunk, úgyhogy ez a történet ennyi volt. Aztán a Dél-Amerikai turné sem volt egyszerű menet, kicsit rozoga ott a közbiztonság, de valahogy megoldottuk” – emlékszik vissza.

Unalmas sosem volt Freddie mellett dolgozni, kiszámítható viszont azért néha igen, idézi fel Freestone: „Amikor például New Yorkban laktunk, mindenki pontosan tudta, hogy mikor melyik bárba megy. Az ismerősei nem beszéltek meg vele konkrét találkozókat, csak megjelentek az adott helyen, és ő mindig ott volt, az autója meg pár száz méterre a bejárattól, hogy ne legyen túl nyilvánvaló a dolog”.

Freestone és Giddins mellette voltak azokban az években, amikor Freddie a csúcson volt. A hírnév nem okozott neki problémát – akkoriban sokkal visszafogottabbak voltak a rajongók, mint mostanság, jegyzik meg –, ráadásul valahogy mindig megőrizte a szerénységét

„Tudta, hogy tehetséges, de sohasem volt teljesen biztos magában” – mondja egykori asszisztense.

Ha jól emlékszem, összesen hét művésszel dolgozott együtt, de minden esetben őt kérték fel, Freddie sosem kért meg senkit, hogy dolgozzon vele. Tudja, miért? Egyszerűen nem tartotta magát elég jónak. Soha nem hitte el, amikor áradozott róla a sajtó.

A vasfüggönyön innen

Amikor a Queen 1986-ban Budapestre látogatott, Freestone nem tartott velük: akkoriban lett kész a Garden Lodge felújítása, Freddie pedig azt akarta, hogy a lehető legkevesebb biztonsági őr őrizze („otthont akart, nem börtönt”), a biztosító társaság tehát kötelezővé tette, hogy legyen egy állandó lakója, ez lett Freestone. De Budapestről így is sokat hallott, a zenekar addigra évek óta tervezte már a vasfüggöny mögötti látogatást.

A Queennek mindig is az volt a mániája, hogy valami újat csináljon. Ők voltak az első zenekar, akik stadionturnét szerveztek Dél-Amerikában. Imádták ezt az úttörő szerepet. A budapesti volt az első stadionkoncert, amit nyugati zenekar adott a vasfüggöny mögött. Szóval mindent beleadtak: szárnyas hajón érkeztek, több napot töltöttek itt, és egy film is készült az egészről, ráadásul igazi filmkamerákkal, ami akkoriban szintén szokatlan volt

– meséli. A budapesti koncertre Freddie és Brian May egy külön számmal is készültek: a Tavaszi szél meglepően pontos kiejtéssel előadott változatával, ami aztán ikonikus pontja lett a koncertnek.

Hasonlóképp emlékszik vissza Denis O’Regan is, aki fotósként tartott a Queennel Magyarországra. O’Regant szokás a punk-rock korszak egyik legjelentősebb fotósaként emlegetni, dolgozott David Bowie-val, a Duran Durannal, a Rolling Stones-szal, az AC/DC-vel, ő volt a Live Aid hivatalos fotósa. „Az a különös, hogy szinte mindenkinek, akivel turnéztam, az volt a legnagyobb munkája. Így volt a Queennel is, utóbb kiderült, hogy az volt a legnagyobb és egyben utolsó turnéjuk, amivel Magyarországra is eljöttünk.”

„Az egész nagyon izgalmas volt. Bécsből jöttünk Budapestre, Gorbacsov szárnyas hajójával. Teljesen ismeretlen terület volt mindenkinek, kivéve engem: én ugyanis már kétszer jártam itt, egyszer egy európai körúton, egyszer pedig Eddy Grantet fotóztam, ami szintén izgalmas volt: egy fekete, guyanai származású énekes a keleti blokkban! Sehol máshol nem maradtunk ennyi időre a Queennel: mindenhol egy-két napra álltunk meg, Budapesten viszont hat napot töltöttünk” – meséli.

Érezni lehetett az embereken, hogy mekkora jelentősége van ennek a koncertnek. A managementtől tudtuk, hogy több estére is simán meg tudták volna tölteni a stadiont, de a hatóságok nem engedélyeztek több koncertet. A zenének ugyanis ereje van. Mint David Bowie híres koncertje a berlini fal mellett: a zene összehozza, feloldja az embereket. Az egész ország érezte akkor, hogy valami történik, változik. Nem tudom, hogy a szocializmus lebontásában tényleg segített-e, de nagy pillanat volt. A Queennek is.

A budapesti fellépésről egy koncertfilm is készült. A címe Hungarian Rhapsody lett (máshol Varázslat – A Queen Budapesten), Zsombolyai János rendezte, és Ragályi Elemér volt a vezető operatőre. Ahogy maga a koncert, a film is szimbolikus lett.

Koós György, aki vezető rendező asszisztensként dolgozott rajta, így emlékszik vissza: „Hogy ekkora kultfilm lesz belőle, azt akkor még nem lehetett tudni. Azt tudtuk, hogy jól sikerült, elképesztő minőségű lett a képi anyag. A többiről már az utókor döntött.”

Abban a korszakban jártunk, amikor már szabadabb szelek fújtak itt Magyarországon, pár évvel volt a rendszerváltás előtt. Néhány téglát talán ez a koncert, ez  film is kivett az akkori nagy falból, ami elválasztott minket a nyugati világtól. Én úgy láttam, hogy az akkori vezetés egyébként szerette azt, hogy ezzel egy jó arcát mutathatja Magyarországnak. Jó reklám volt, hogy nálunk egy ilyen koncertet meg lehet rendezni

– mondja, hozzátéve: ami őt illeti, a készítési folyamat során semmilyen politikai befolyást nem tapasztalt. A Queen részéről viszont ő is arra emlékszik, milyen lelkesek és profik voltak a magyar látogatás során. „Ezt onnan is tudom biztosan, hogy a munkám része volt megtervezni összesen 16 kamera mozgását. Zsombolyai János elment a turné egy korábbi helyszínére és VHS-kamerával felvette nagytotálban a koncertet, ez alapján terveztem meg az operatőrök munkáját: hogy mikor mik a mozgások, mit kell venni. Halál pontosan működött a terv: pont ugyanazt csinálták Budapesten, mint a korábbi helyszíneken. Freddie akkor ment fel a lépcsőn, akkor jött előre, akkor fordított hátat, amikor számítottunk rá. Elképesztően precíz volt.”

Tizenhat filmkamerával akkoriban még televíziós produkciót sem készítettek, a budapesti koncertfilm egészen egyedülálló volt – talán a világon is, de a hazai filmezésben mindenképp. Koós György számára meghatározó szakmai élmény, az azóta tévérendezőként dolgozó szakember szerint ez alapozta meg a későbbi tudását: „tizenvalahány évadnyi X-faktortól kezdve a Csillag születiken és az Álarcos énekesen át az összes műsorban így dolgozom, és azt kell mondjam, ma már a legtöbb pályatársam is” – fogalmaz lapunknak.

Giddinstől azt is megtudjuk a Budapesten töltött napokról, hogy tényleg előfordult, hogy Freddie inkognióban nyakába vette a várost – elmaszkírozni viszont nem maszkírozta el magát, ahogy korábbi hírek állították, simán napszemüvegben és fekete felsőben indult útnak, meglátogatott például több budapesti melegbárt is. Na meg persze egy rakás antikváriumot: a kedvenc elfoglaltsága ugyanis a vásárlás volt.

Az történt, hogy nem vihettek ki pénzt az országból. Minden pénznek, amit kaptak, itt kellett maradnia. Úgyhogy egy megoldás maradt: elvásárolgatni a gázsit, és hazapostázni a dolgokat. Ez Freddie-nek persze egyáltalán nem okozott gondot. Volt például két porceláncsillárja, amiket itt vásárolt ’86-ban, azokra borzasztó büszke volt: egy a földszinten lógott, egy az emeleten. Kék-fehér Herendi porcelánból voltak, emlékszem, nagyon várta, hogy kiszállítsák hozzá

– meséli Freestone. Giddins szerint az egész budapesti látogatással nem a biztonsági intézkedések okozták a legnagyobb kihívást, hanem az összevásárolt holmik hazaszállítása. „Egy bizonyos érték felett nem lehetett régiségeket exportálni. Na most, amiket Freddie vásárolt, azok nyilván meglehetősen drága dolgok voltak, úgyhogy kreatívnak kellett lennünk. Például elintéztem, hogy ne egy nagy számlát adjanak a boltban, hanem hét kisebbet.”

Érezték a budapesti koncertnél, hogy történelmi esemény, ami most velük történik?

Fred akkoriban egyre nagyobb és nagyobb dolgokat vitt véghez. Minden, amit csinált, történelmi esemény volt.

Nincsenek tabuk, kérdezni bármit lehet

Freestone és Giddins egészen az utolsó napjaiig Freddie mellett voltak a Garden Lodge-ban. A testőr volt az, aki a karjaiban levitte az énekest a szobájából, hogy utoljára végignézhesse szeretett műtárgyait. Ahogy a kiállítás megnyitóján végigsétálnak az énekes személyes tárgyai, bútorok, képek és eredeti fellépőruhák között (itt van például a kifejezetten Budapestre készült piros-fehér zakó), mindenről eszükbe jut valami, meg-megállnak sztorizgatni. „Minden ismerős, előttem van az egész ház” – mondja Freestone.

A kiállításnak akkor is van némi személyes hangulata, ha az ember épp nem Freddie Mercury legközelebbi barátaival sétál rajta végig: egyrészt a fejhallgatókon Freestone narrációja kíséri végig a tárlatot, másrészt számos exkluzív interjú készült ide kollégákkal és ismerősökkel. Nemcsak a színpadról ismert legenda, de Freddie Mercury a magánember is fókuszba kerül: külön kis termeket szenteltek például Freddie szenvedélyeinek: Japánnak, a macskáinak, a klasszikus zenéknek.

Hogy ekkora szerepe lesz Freddie Mercury emlékezetének ápolásában, az egyébiránt Freestone-t is meglepte. Az egykori személyi asszisztens most egy cseh faluban él és operával foglalkozik, de Freddie halála óta szinte folyamatosan hívják vele kapcsolatos projektekbe: „Általában, amikor egy munka befejeződik, az olyan, mint egy könyv fejezetének vége. Lapozol és elkezdesz egy új fejezetet. Nekem erre sosem volt lehetőségem: 1992 óta folyamatosan érkeztek a megkeresések; dokumentumfilmek, megemlékezések, kiállítások, konferenciák. De sosem bántam. Ha segíthetek valakinek, aki évek óta szeretne választ kapni valamire Freddie-vel vagy a Queennel kapcsolatban, én bárkivel szívesen beszélgetek. Örülök, hogy visszaadhatok valamit a csodálatos dolgokból, élményekből, amit az élettől kaptam.

Amikor interjúkat adok, kérdésekre válaszolok, vagy bármi másról van szó, mindig azt mondom, hogy nincs tabu. Nincs olyan kérdés, amit ne lehetne feltenni. Kérdezhettek, amit csak akartok, ha rosszul érint, maximum nem válaszolok, de azt is elmondom, miért.

És mire kíváncsiak a rajongók?

Hogy milyen volt az „igazi Freddie”.

Ilyen általánosan?

Néha vannak konkrétumok is. Egy csomó olyan dolgot kérdeznek, amit amúgy simán megtalálhatnának az interneten. Például rengetegen kérdezgetnek a macskákról. Vagy arról, hogy mi volt a kedvenc színe.

Mi volt az?

A sárga különböző árnyalatai. A legjobban egyébként azt szeretem, amikor gyerekek kérdeznek. Részt veszek egy projektben, ami a HIV/AIDS-tudatossággal foglalkozik – ezért viselem ezt a kitűzőt is. Szerte a világon látogatunk iskolákat. Több mint 17 ezer diákkal beszéltünk már az évek során. A 13 évesek már bőven tudják, ki volt Freddie, és elképesztőeket tudnak kérdezni.

Az egyik legelső alkalommal, mikor ellátogattam egy iskolába és a kérdések részhez értünk, egy kissrác azonnal feltette a kezét. Felszólítottam. »Mindannyian tudjuk, hogy Freddie Mercury drogozott. Te vetted neki a drogokat?« – kérdezte. Mit tehettem volna, válaszoltam. »Igen, én vettem. Freddie nem igazán tudott elmenni a helyi dealerhez, mert megismerték volna«. Azonnal újra feltette a kezét. Összesen három kérdésem van, mondta. Oké, mi a következő? »Ha te vetted a drogot, akkor megszegted a törvényt, nem? Gondolod, hogy ma is bajba keveredhetsz emiatt?« Hát, izé, remélem, ennyi év után már elévült a dolog, mondtam. A harmadik kérdést aztán már inkább nem vártam meg.

The post „Az egész ország érezte akkor, hogy valami megváltozik” – Freddie Mercury barátaival beszélgettünk first appeared on 24.hu.

Forrás