Megoldódni látszik egy éghajlati rejtély az utolsó jégkorszak végéről – és a népszerű elméletekkel szemben nem egy világűrből érkező becsapódás áll a háttérben. Körülbelül 12 900 évvel ezelőtt a Föld éppen kilábalóban volt a jégkorszakból, amikor az északi féltekén a hőmérséklet hirtelen visszazuhant, közel a jégkorszaki szintre. Ezt a gyors lehűlést Younger Dryas néven ismerjük, és évtizedek óta foglalkoztatja a kutatókat – többek között ennek tulajdonítják a mamutok és más nagy testű állatok eltűnését vagy a mezőgazdaság korai kialakulását. Egy új, a Science Advances folyóiratban megjelent tanulmány szerint azonban a kiváltó ok sokkal földhözragadtabb lehetett: egy sor nagyszabású vulkánkitörés rázta meg a Földet, ami felborította a bolygó éghajlati rendszerét.

A bizonyíték ősi iszaprétegekből származik. A Texas A&M Egyetem kutatói Floridából és Texasból származó üledékmagokat vizsgáltak, amelyek hosszú idő alatt felhalmozódott talaj- és törmelékrétegekből állnak. Ezek a rétegek természetes archívumként működnek, amelyek a múlt eseményeinek kémiai nyomait is őrzik. A mintákban szokatlan arányban találtak olyan elemeket, mint az ozmium és más ritka fémek. Ezek kémiai „ujjlenyomata” szorosan illeszkedik a vulkánkitörések során kibocsátott anyagokhoz, és nem egy üstökös vagy aszteroida törmelékére utalnak. Hasonló jeleket Észak-Amerika több pontján is kimutattak, ami arra utal, hogy az anyag a légkörön keresztül nagy távolságokra jutott el, mielőtt leülepedett.

Ez az eredmény különösen érdekes, mert megkérdőjelezi a Younger Dryas egyik legismertebb és legvitatottabb magyarázatát: azt az elképzelést, hogy egy kozmikus becsapódás idézte elő a lehűlést. Ez az elmélet nemcsak tudományos körökben, hanem különböző dokumentumfilmekben és online közösségekben is népszerűvé vált, gyakran látványos, katasztrófákkal teli történetekkel összekapcsolva – Graham Hancock, akinek vad ötleteit már a Netflix is felhangosította, például fejlett ősi civilizációk pusztulását tulajdonítja a közel 13 ezer éves becsapódásnak. Ugyanakkor a feltételezett becsapódási esemény bizonyítékai sokszor ellentmondásosak, míg a vulkánok jól azonosítható, széles körben kimutatható kémiai nyomokat hagynak maguk után. Az új kutatás így egyre erősödő bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a jelenség hátterében inkább a Föld saját folyamatai álltak.

Ahhoz, hogy megértsük, miként okozhattak a vulkánok ilyen mértékű lehűlést, az óceánokra is érdemes kitekinteni. Az Atlanti-óceánban egy hatalmas áramlási rendszer működik, amely meleg vizet szállít észak felé, és kulcsszerepet játszik a globális éghajlat szabályozásában – ha ez a rendszer lelassul vagy megváltozik, a hőmérséklet gyorsan csökkenhet, különösen az északi térségekben. A tanulmány szerint körülbelül 12 980–12 870 évvel ezelőtt, nagyjából egy évszázad alatt akár 30 vulkánkitörés is történhetett, amelyek hatalmas mennyiségű ként és hamut juttattak a légkörbe. Ezek a részecskék visszaverik a napfényt, így hűtik a bolygót, de ennél is fontosabb, hogy ez a vulkanikus sokk felboríthatta az óceáni áramlásokat, és láncreakciót indíthatott el.

Bár a vulkánkitörések indíthatták el a Younger Dryast, a lehűlést valószínűleg további visszacsatolások – például a terjedő tengeri jég és a megváltozó óceáni áramlások – tartották fenn több mint ezer éven át, ami jól mutatja, hogy milyen gyorsan képes megváltozni a Föld éghajlata, ha egy kritikus határt átlép.

Forrás