Életem legszebb hetei között voltak azok, amelyeket Mia Couto társaságában töltöttem. Majd’ tíz éve már ennek, de a részben általa ihletett könyvem megjelenésének napján újra találkoztam a mozambiki íróval, ezúttal személyesen.

Egyszer volt, hol nem volt, már rég végeztem a portugál szakon, és újságíróként dolgoztam a Magyar Narancsnál, amikor rávettem magam, hogy mégis megírjam a szakdolgozatomat. Már nem is tudom, miért, végül az egyik legfontosabb afrikai szerző, a portugál nyelven író Mia Couto regénye, a Terra Sonâmbula lett a témám. Lefordítottam az elejét:

„Arrafelé a háború megölte az utat. Csak hiénák kóboroltak rajta, hamuban és porban szimatolva. A tájat soha nem látott bánatokkal keresztezték, színei a szájpadlásra tapadtak. Piszkos színek, olyan piszkosak, hogy elvesztették minden könnyűségüket, és már nem is merészeltek a kék felé repülni. Itt lehetetlen lett az ég. És az élőlények hozzászoktak a talajhoz, ahogy egykedvűen tanulták a halált.

A most szemünk elé táruló utat nem keresztezi másik. Elesettebb, mint a századok, egyedül viseli minden távolság terhét. Az útszélen kiégett autók rohadnak, fosztogatások hulladékai. Körülöttük, a szavannán csak a majomkenyérfák látják, ahogy a világ elvirágzik.”

A feleségemnek, aki akkor még csak egy éve volt a feleségem, nagy komolyan előadtam, hogy a szakdolgozatom megírásához egyszerűen elengedhetetlen portugál könyvtárakban kutatnom. Úgyhogy felkerekedtünk ketten, és egy hónapig jártuk Portugáliát. Közben amúgy tényleg könytáraztam valamennyit. Az volt az utolsó nagy utazásunk a lányunk születése előtt.

Mivel tananyagként ismertem meg, és elolvastam róla több monográfiát, ezért Mia Couto nekem az első perctől távoli klasszikus volt, olyan irodalomtörténeti figura, mint García Márquez, Saramago vagy mit tudom én, Ottlik Géza. Izgalmas figurának tűnt, aki részt vett a portugál gyarmattartók elleni harcban, fiatalon a szabad Mozambik állami hírügynökségének vezetője lett, aztán a véres polgárháború alatt, egy idő után már nem akart pártlapnak dolgozni, és inkább elvégezte a biológia szakot. A polgárháború a témája lett, a biológus pedig a polgári foglalkozása. Már rég a legnagyobb írók között emlegették, amikor még mindig a Nagy Limpopo Park, a világ egyik legnagyobb vadrezervátuma volt a munkahelye.

Szép egybeesés, hogy ez az író, akit mindig is a határok feloldódása, elmosódása érdekelt, legyen az nyelvek, kultúrák vagy stílusok közti határ, avagy az álom és ébrenlét, fikció és valóság közti átmenet – szóval hogy ez az író egy olyan nemzeti parkban dolgozik, amely három ország, Mozambik, Dél-Afrika és Zimbabwe területét foglalja magában. Tehát pont az a lényege, hogy nem nemzeti: a kerítések átvágása ezeken a békeparkoknak is nevezett területeken egyben a politikai nyitottság szimbóluma is.

De elkalandoztam, és hát Mia Couto se nagyon jutott eszembe a diplomám megszerzése után.

Aztán egyszer a lányom megkért, hogy írjak neki egy oroszlános mesét, és újra kísérteni kezdett Az oroszlán vallomása.

Ez Couto egyetlen magyarul megjelent könyve, amelynek alaptörténete azzal szembesíti az európai olvasót, hogy amit ő mágikus realizmusnak vél, az ott a legsimább realizmus.

Az egyik nagy afrikai hírügynökség, a PANA 2003-as cikke hatósági forrásokra hivatkozva számolt be az emberevő oroszlánok utáni hajszáról Mozambik észak-keleti régiójában. Az állatok húsz áldozatot ejtettek, míg a falusiak további hét embert gyilkoltak meg, mert azok a gyanú szerint éjszakánként oroszlánokká változtak. A környék elöljáróját rendőröknek kellett kimenekíteniük, mert a helyiek az oroszlánokkal való összejátszással vádolták meg, és meg akarták ölni – írtam a kritikámban. Öt évvel később egy olajvállalat megbízásából környezetvédelmi szakemberek végeztek méréseket ugyanezen a környéken. Amikor hallották a híreket az oroszlánok újabb támadásairól, az egyik terepen dolgozó biológus, Mia Couto azt javasolta, hogy az olajvállalat fogadjon fel hivatásos vadászokat, akik végeznek az emberevő állatokkal, mivel azok már a sátraik körül ólálkodnak.

El lehet képzelni a zavaromat, amikor beléptem az ELTE BTK nagyelőadójába, és ez az irodalomtörténeti klasszikus, ez az oroszlánokkal táncoló mitikus figura egyszer csak ott ült velem szemben.

El kellene kerülni, hogy az irodalom és az élet szétváljanak – mondta előadásában, és felnevettem, hogy esetemben ettől nem kell tartani. Egyébként azért járt nálunk, azért jött életében először Közép-Európába, mert az ELTE díszdoktorává avatták.

Előadása elején egy történettel érzékeltette, miért nem tud előadást tartani. Aztán szinte minden kérdésre történettel reagált. „Én a történeteim vagyok” – mondta, és mesélni kezdett a szüleiről. Ők azért jöttek el Portugáliából, mert hithű kommunistaként támogatni akarták a gyarmat függetlenedését a fasiszta Portugáliától, ezért nem is térhettek vissza a hazájukba, látogatóba sem. Az író már Mozambikban született, ami azt jelentette, hogy nem ismerte a nagyszüleit. Az anyja azonban egész mesevilágot szőtt köréjük. Ezért, amikor meghalt a nagyapja, a kis Mia úgy vigasztalta az apját:

ne sírj, nagyapa csak ott halt meg, Portugáliában, itt ugyanúgy él. Ami a gyerek szempontjából nem költői közhely, hanem a legszilárdabb valóság, szó szerinti igazság volt.

„Az elbeszélés, amely erős viszonyulást teremt az események között, legyőzi az üresen elfolyó időt. Az elbeszélés ideje nem múlik el” – jutott eszembe az idézet (Byung-Chul Han), amely a könyvem legvégén szerepel.

Aztán beálltam a hosszú sorba dedikációért. Amikor sorra kerültem, megvallottam, hogy róla írtam a szakdolgozatomat; ez különösebben nem hatotta meg. De amikor elmeséltem, hogy aznap jelent meg a könyvem, amelynek az első fejezetét ő ihlette, fellelkesedett, és mondta, hogy úgy fotózkodjunk, hogy kicseréljük a könyveket.

Mivel még többen álltak mögöttem, és a portugálom is döcögős, finoman szólva, ezért csak annyit makogtam el, hogy az én mesémben is oroszlánná változik egy nő, és hogy a könyvet a feleségemnek dedikálja, legyen szíves.

Annyira kedves volt, hogy ha beültünk volna egy sörre utána, elmeséltem volna neki, mennyire szeretem a könyv kegyetlen kétértelműségét. Hogy eldöntethetetlen, kik az oroszlánok, kik tépik szét a falusi nőket: a törzsi szabályok, a gyarmatosítók, a polgárháborúba beleőrült férfiak – vagy a többi nő, aki fellázad mindezek ellen, és így akarja megszabadítani társait a szenvedéstől. Elmondtam volna, hogy az én mesém nem ilyen, sokkal szelídebb, de az oroszlánná változás itt is a nő erejét mutatja.

Egyszer majd megírom neki mindezt részletesebben is.

A Sansz kedvezményesen kapható a 444 webshopjában, és a könyvbemutatóra is szeretettel várunk mindenkit.

Forrás