Kevés Magyar Közlöny okozott olyan izzást a Facebookon, mint a május 13-i kiadás, amely az új kormány minisztereinek feladatait sorolja fel. Ugyanis a kultúráért felelős miniszter, azaz Tarr Zoltán feladatairól szólva így ír: „A miniszter a kultúráért való felelőssége keretében a) a Magyar Művészeti Akadémia elnökének közreműködésével kidolgozza a Kormány kultúrpolitikáját, és felel annak megvalósításáért és érvényesítéséért…”.

Nagyon sokan gondolják úgy a jelenlegi magyar kultúra szereplői közül, de rajtuk kívül is, hogy ha valakiknek nem kellene ott ülniük annál az asztalnál, ahol az új kultúrpolitika (tényleg: lehetne inkább kulturális politika?) kereteit kialakítják, akkor azok a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) reprezentánsai. A közösségi média ma reggel percek alatt lángokba borult, miközben néhányan – egy magánposzt alatt maga Vitézy Dávid, a kormány tagja is – azzal igyekeztek nyugtatni a kedélyeket, hogy ez csak formalitás, afféle rutin, a leköszönő kormány feladatainak újraosztása, és jön majd új, pontosabb feladatmeghatározás.

A délelőtt folyamán Tarr Zoltán is reagált a Facebookon: „a tegnap megjelent statútumrendelet célja, hogy a ma délután sorra kerülő átadás-átvétel során minden feladat átvételre kerüljön a bukott kormánytól. A TISZA kormány, az új, saját programján alapuló feladatok elosztásáról, megnevezéséről később, egy statútumrendelet-módosítással tud majd rendelkezni. (…) Az új kormány visszaadja a döntést az érintettek kezébe, és velük együtt fogunk dönteni az Magyar Művészeti Akadémia (MMA) sorsáról is. Átláthatóság, párbeszéd és nem titokban hozott döntések. Ez vár ránk a kulturális élet területén is. Szabadítsuk fel együtt közösségeinket és a magyar kultúrát.”

Értjük. Mindenesetre jelenleg az van a Közlönyben, ami. Az MMA pedig azonnal meg is érezte, hogy átmentheti magát az új időkre – Turi Attila elnök közleménye már így fogalmaz: „A Magyar Művészeti Akadémia üdvözli a Kormány döntését, tevékenységével méltányos és együttműködő partnere lesz az új kulturális kormányzatnak.” Az intézmény egyből jelzi azt is, hogy egyéb területeken is, akár „a közoktatás színvonalának emelésében” is szívesen részt vállalna, hiszen „a kultúra közös ügyünk”.

Schein Gábor író, költő műfordító petíciót indított, amelyben ez áll az előző rendszerről és az MMA szerepéről:

„A meghirdetett cél a kulturális hegemónia biztosítása volt, amitől az előző rezsim hatalmának hosszútávú biztosítását várta. Ennek a lehetősége megcsappant, de nem múlt el a választási eredménynek köszönhetően. Az intézmények okozta torzulások és igazságtalanságok ma is fennállnak. Ilyen intézmény mindenekelőtt a Magyar Művészeti Akadémia, a Matthias Corvinus Collegium, a Magyar Kultúráért Alapítvány, a Petőfi Kulturális Ügynökség, valamint a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásért Közalapítvány.”

Schein rögzíti a tényt: az MMA volt az egyik alapja a NER kulturális hegemóniépítésének. Formalitás vagy sem, nagyon rosszul néz ki, hogy az első kormányülés után egyből az MMA jelenik meg mint kihagyhatatlan testület. Ne felejtsük el, hogy a kulturális közeg a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése után szinte azonnal tüntetni, tiltakozni kezdett a szervezet túlhatalma ellen. Hiszen akkor Balog Zoltán emberi erőforrás-miniszter még olyan elképzeléseket is felvázolt, hogy az MMA-ba lépjen be minden magyar művész, és ezen a szervezeten menjen keresztül az összes közpénz, amit az állam kultúrára szán. Az MMA-ba „kell bemennie a művészeknek, a kultúrembereknek, az íróknak, a költőknek, a színészeknek, a filmeseknek. A kormány odaadja nekik az összes támogatást, aztán ők fogják autonóm módon elosztani. Szerintem ez a jövő, nem az, hogy a miniszter és az államtitkár osztogat, számolgat” – mondta.

Ez olyasmi lett volna, mint Mihail Bulgakov Mester és Margaritájában a Tömegír, a szovjet írók szervezete, élet és halál ura, élelmiszerutalványok és nyaralási beutalók őre, és noha nem valósult meg, ami lett, az sem túl szívderítő. Jobbára kiérdemesült, Orbán-hívő férfiművészek dögunalmat árasztó kifizetőhelye. Az MMA honlapján elérhető adatok alapján a 43 rendes tag közül 41 férfi, ami úgy 95 százalékos arányt jelent, az átlagéletkor pedig megközelítőleg 70 év. Az „ellátottak pénzbeli juttatásai” milliárdokat tesznek ki az MMA költségvetésében évenként, eközben Magyarországon konkrétan fillérekből dolgoznak és élnek alkotók, a művészeti munka feltételei sok esetben gyalázatosak – éppen úgy egyébként, ahogy a magyar valóság számos más területén. Az MMA annak a NER-kompatibilis, optimista kulturális termelésnek a része, ahol a hallgatásért és kollaborációért cserébe járt az optikai illúzió, hogy Magyarországon sokszínű, szabad és izgalmas kultúra van, és járt némi alamizsna is.

Az MMA tizenhárom éve ül a Műcsarnokon, amely teljesen irreleváns, érdektelen, és mélyen depolitizált programot visz; sikerrel írta ki magát a nemzetközi művészeti diskurzusból, és hiába igyekszik magához édesgetni a pályakezdő alkotókat, aki lát a pályán, az érzékelte, hogy semmi értelme ott kiállítani. Az MMA ösztöndíjakat és művésznyugdíjat oszt (ez már a Bulgakov-féle Tömegír felé mutat). Sokan kénytelenségből és jobb híján fordultak hozzájuk, a NER pedig nagyjából ilyen keretek között képzelte volna az alkotói életpályamodellt. Tagjainak járadékot fizet, amit évente emeltek, de közben szinte semmilyen olyan tevékenységet, amit egy akadémiához társítanánk, nem végez. Könyveket ad ki, olykor még relevánsakat is, de ennyi közpénzzel kitömve mégiscsak ez lenne a minimum; konferenciákat szervez, de azokon nem egy esetben hajmeresztő konteókat tálal művészetelmélet gyanánt.

És konzekvensen, soha, semmilyen ügyben nem szólalt meg, amikor cenzúra és öncenzúra, marginalizálás és elhallgattatás esetei sorjáztak a NER 16 éve alatt. Sem akkor, amikor vitatható vagy egyenesen botrányos vezetőváltások történtek egyes intézmények élén, a Nemzeti Színháztól a Ludwig Múzeumig, sem akkor, amikor megalázták és földbe taposták az SZFE hallgatóit; sem akkor, amikor dilettáns kegyencek égették el a hazai filmtámogatási rendszer milliárdjait, sem akkor, amikor könyveket kellett befóliázni, műveket elkordonozni (!) a szégyenletes LMBTQ-ellenes törvények idején, sem akkor, amikor műveket akasztattak le a falról igazgatók, sem akkor, amikor ki kellett húzni műleírásokból a queer kifejezést, sem a poloskázáskor, sem akkor, amikor neonáci publicisták követelték őrjöngve bizonyos művészek és vezetők megbüntetését. Sem akkor, amikor privatizálni kezdték a közkultúrát, sem akkor, amikor a kultúrmunkások elvesztették a közalkalmazotti státuszukat, sem akkor, amikor erőltetetten átépítették a Budai Várat, sem akkor, amikor tüntetőket vertek meg (és egyet a pszichiátriára szállítottak) a Ligetben, a múzeumépítések helyén, sem akkor, amikor szétverték az akadémiai kutatóhálózatot, sem akkor, amikor megalázták a társadalomtudományi és bölcsész intézeteket. És egyáltalán, soha, semmikor, semmilyen lényeges ügyben.

Az MMA-t 2011-ben emelték köztestületté és írták bele az új alkotmányba, azaz az Alaptörvénybe, a Magyar Tudományos Akadémiával (MTA) azonos rangban, pozícióban. Magánemberek társaságaként alakult meg 1992-ben, Makovecz Imre kezdeményezésére, kvázi ellen-akadémiaként, egyfajta válaszlépés gyanánt az MTA-n belüli Széchenyi Irodalmi- és Művészeti Akadémiával (SZIMA) szemben. Genezisében is az avítt és értelmetlen kultúrharc szellemét hordozta valamiképp, és később köztestületként sem volt, nem is lehetett alkalmas arra, hogy bármilyen módon is képviselje a hazai kultúra és művészet egészét. (Kérdés, hogy létezhet-e olyan alakulat, amely az „egészet” reprezentálja.) Viszont rögtön kapott vagyont, ingatlanokat és rengeteg pénzt is, évről-évre növekedő összegeket, valamint fokozatos beleszólást a forráselosztásba. 2015-től például a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) összes kollégiumában kötelezően ott kellett ülniük az MMA tagjainak, így a kormány delegáltjaival együtt mindenütt többségbe került a NER – ez volt az a pont, ahol az NKA végképp elvesztette a szakmai alapú döntéshozatal látszatát is – az eredményt ismerjük.

2012-ben, akörül, amikor a kormányzat elhatározta, hogy a magyar kortárs művészet legfontosabb kiállítóhelyét, a Műcsarnokot az MMA-nak adja, a képzőművészeti mező volt az első, amely hangos tiltakozásokba kezdett. Nem véletlenül: ők ismerték fel legkorábban, hogy teljesen elveszthetik az intézményrendszerüket. A Szabad Művészek csoport (alapítói Csoszó Gabriella, Karas Dávid, KissPál Szabolcs, Nemes Csaba, Orbán György) lett az első, amely egyértelműen és világos állást foglalt az MMA-val szemben. „A Szabad Művészek olyan művészeti egyetemi hallgatók és oktatók, művészek, művészettörténészek, esztéták, kurátorok és civilek szabad csoportosulása, akik a magyar kultúra függetlenségének és szabadságának helyreállítását követelik. Fő céljuk a Magyar Művészeti Akadémia 2011-ben törvénybe iktatott hegemonikus, irányító szerepének megszüntetése, köztestületi státuszának és az intézmény védettségének eltörlése Magyarország Alaptörvényének X. cikkelyéből.”

A Szabad Művészek csoport rögtön konkrét tiltakozó akciókat is szervezett: 2012 decemberében például a Vörösmarty téri irodaházban szórólapokkal, molinókkal jelentek meg az MMA közgyűlésén, és bekiabálással zavarták meg az eseményt.

Emblematikus pillanatot örökít meg Donka Péter fenti grafikája, ami Huszti Istvánnak az Indexen megjelent riportfotója alapján készült. A közgyűlésen Nemes Csaba képzőművészt, aki egy molinót akart felmutatni, biztonságiak fogják le, az MMA egyik tagja pedig megüti. (Ezt követően léptek ki az MMA-ból többen is, köztük Korniss Péter fotográfus, Novák Ferenc koreográfus és Tompa Gábor rendező). Innentől kezdve 2015-ig több tiltakozás, tüntetés, utcai performansz is zajlott az MMA térnyerése ellen, amíg el nem fáradt, ki nem vérzett a kezdődő művészeti aktivizmus.

Az MMA-vel szembeni kiállást hiba volna szimpla balhézásnak tekinteni. Az MMA kirekesztő volt, dölyfös, és tevékenységét mintha valamiféle revans vágya mozgatta volna – revans valamiért, ami sosem történt meg. Vég nélkül lehetne sorolni az anomáliákat, a teljes hazai kulturális rendszer aránytalanságait. Sokan gondolják, hogy ugyan már, hagyjuk az MMA-t, hiszen annyival durvább dolgok is történtek a kultúrában másfél évtized alatt. Csakhogy attól, hogy túl vagyunk Demeter Szilárdon és Csák Jánoson, Káel Csabán és L. Simon Lászlón, Hankó Balázson és a haveroknak kiosztott tízmilliárdokon, a NER egész hajmeresztő giccskultúráján (már ha valóban túl vagyunk), még nem árt emlékezni, mivel kezdődött ez az egész. Az MMA akkori elnöke, Fekete György úgy üdvözölte a Műcsarnok megszerzését, hogy azt most végre visszaadják a művészetnek – mintegy a kultúra visszavételét ünnepelte. Az ellenkezőjéről volt szó és van szó a mai napig.

A cikk képei, Donka Péter munkáját kivéve, Király András Atelier Populaire című sorozatából valók. Király 2013 óta szinte naponta készít plakátterveket, amelyek kezdetben az MMA-ra reflektáltak, később pedig az MMA rövidítést helyezték bele szavakba, kifejezésekbe, a NER kultúrpolitikáját nyelvpolitikáját kötve össze.

Forrás