Egyre többen érzik úgy, hogy a választást követő eufória lecsengésével itt az ideje az elmúlt másfél évtized traumáiról is beszélni. A legkülönbözőbb csatornákon el is kezdtek áradni a történetek, de egyelőre zömmel nem az áldozatok hangját halljuk. Pedig nemcsak az elmúlt tizenhat évre, hanem jóval korábbra visszatekintve, az úgynevezett befagyott traumákról való beszédhez is lehetőséget kellene teremteni. Trianon, a világháborúk, a holokauszt, a kommunizmus és ’56, a rendszerváltás, a generációkon át öröklődő hatásaikkal, sok vonatkozásban máig ki- és megbeszéletlenek. Magyar Péter miniszterelnökként tartott egyik első sajtótájékoztatóján kapott is arra vonatkozó kérdést, hogy a kormány tervez-e valamilyen infrastruktúrát kiépíteni ehhez a folyamathoz. Erre még nincs pontos válasz, miközben már indultak – egyelőre nem intézményes keretek között – az elmúlt tizenhat évet feldolgozó kutatói projektek.

Menyhért Anna kultúratudós, író, irodalomtörténész, a traumakutatás szakértője szerint azonban ahhoz, hogy el lehessen mondani a személyes történeteket, az első lépés a biztonságos helyzetek megteremtése volna. A Torinói Egyetem munkatársa cikkeiben, valamint blogján reagál az aktuális, magyarországi történésekre. „A mostani helyzet lehetőséget teremt arra, hogy a társadalmi traumafeldolgozásnak és prevenciónak Magyarországon először intézményes háttere legyen – írja egyik bejegyzésében. – Milyen eszközeink vannak erre? Állami felelősségvállalás, megszólalás, társadalmi együttműködés, civil, kutatási és oktatási projektek – minderre szükség lesz.”

A Bécsben élő kutató saját története is reflektál a humán tudományok itthoni helyzetére. Menyhért Anna az ELTE Trauma és Gender az Irodalomban és a Kultúrában kutatócsoportját vezette, mielőtt elhagyta az országot; 2016-tól az Amszterdami Egyetemen, később a bécsi Wiesenthal Holokauszt-Kutatóintézetben, a CEU Demokrácia Intézetében és a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetében dolgozott, majd a Firenzei Egyetemen volt vendégprofesszor. Menyhért emellett a Transdisciplinary Trauma Studies könyvsorozat társalapító szerkesztője, és sok egyéb tevékenysége mellett volt a fiatal írókat tömörítő, 2019-ben megszűnt József Attila Kör elnöke is.

A beszélgetésünket megelőző levelezésben azt írta, hogy „a poszt-orbáni korszakban a társadalom megerősödésének feltétele, hogy legyen erős társadalmi szolidaritás, ennek viszont az a feltétele, hogy a korábbi traumáink ne legyenek befagyasztva”. Hagyományosan ez az a két dolog, amiben nem vagyunk jók: a szolidaritásban és a traumafeldolgozásban. Miért lenne ez most másként?

Leginkább amiatt az „áradás” miatt, aminek a tanúi vagyunk, ami politikai szlogen lett, és amire korábban nem volt példa. Ez teljesen más helyzetet teremtett, és vigyázni is kellene arra, hogy a helyzetnek ez a sajátossága megmaradjon, és ki lehessen aknázni mindazokat a lehetőségeket, amelyek benne vannak, és korábban nem álltak elő.

A jelenlegi helyzet nem arról szól, hogy gyorsan találjuk meg a felelősöket az elmúlt 16 évért, rendezzük velük a számlát, aztán forduljunk a jövő felé?

Remélem, hogy nem csupán erről szól. Mert akkor nem erősödnek meg a közösségi készségeink annyira, hogy kivédjünk például egy újabb, hasonló manipulatív politikai hatást.

Mik ennek a folyamatnak a fázisai? Lecseng az eufória, elindul a tizenhat év felgöngyölítése, és aztán lassan el kellene jutni visszafelé az időben ezekig a bizonyos befagyott traumákig?

A traumaelméletek klasszikusa, Judith Herman, aki erőszakról, családon belüli erőszakról írt elsősorban, azt mondja, hogy a trauma gyógyulásának három fázisa van. Az első a biztonság megteremtése, a második az emlékezés munkája, a trauma történetének létrehozása, és utána következik a reconnection, az újrakapcsolódás, az integráció. Az árvíz, az áradás megjelenése a politikai szimbolikában nekem azért is furcsa, mert az árvíz veszélyes. De ugye a szigetek is megjelentek, metaforikusan és valóságosan is. És ezzel létrejött egy képzavar is, hogy vízzel kötünk össze szigeteket. Ha a szigetek eleve a vízben voltak, akkor csónak, vagy híd kellene, de akkor mit csinál az árvíz? Elmossa a szigeteket? Vagy éppen, hogy úgy hagyja őket? Persze, nem szó szerint kell mindezt érteni, de ha a kapcsolatot, az újrakapcsolódást keressük, akkor először a biztonságot, a történetmesélés biztonságos helyzeteit kellene megteremteni.

Elindult egyfajta gyűjtőmunka, kutatók arra invitálják az embereket, hogy beszéljenek, mondják el a saját elmúlt 16 évük történetét, és elkezdtek oral history archívumokat létrehozni. Nevezhetjük ezt a biztonságos helyzet megteremtésének?

Alaposan át kellene gondolni, hogy mi történik ezekkel az elbeszélésekkel. Az emberek anonim módon beküldik egy kutatási felületre, vagy elmondják valakinek, és utána mi történik? Mikor lehet egy terápiás folyamatban elmondani egy történetet? Ha most ezt társadalmi terápiának fogom fel, akkor ehhez különféle infrastrukturális elemeket lehetne kidolgozni. Generációs alapon, vagy társadalmi csoportok szerint? Kinek, mi lenne alkalmas: digitális vagy élő platform? A történetemet ki fogja olvasni és mit kezd vele ebben a terápiában? Ha megvan a biztonság, utána lehet csak megosztani azt, hogy mi történt. Egyszer ez a sok történet valahogyan összeér, mert össze kellene, hogy érjenek, és utána létrejön az újrakapcsolódás, de akkor már lehet, hogy nem árvíz van, hanem békésebb, harmonikusabb víz.

A médiában naponta állnak elő emberek a történetükkel, de még inkább csak azokat halljuk, akik a rendszer fenntartásában vettek részt. Vagy benne voltak és kiléptek. Az ő hangjuk hallatszott elsőként, nem a traumatizáltaké, az áldozatoké. Hallunk ugyan néhány embert, akinek elvették a cégét, tönkretették a munkáját, akit megzsaroltak – kezdenek megszólalni ezek a hangok is. De a rendszer embereinek bűnbánó, vagy önfelmentő szövegei egyelőre elfedik ezt.

A traumatörténeteket fájdalmas elmondani és meghallgatni is. Ember Mária El a faluból című könyvében szerepel ez a részlet a holokauszt túlélőkkel kapcsolatban: „Sohasem beszéltek arról, amit átéltek, mert arról nem lehet elkezdeni beszélni, az ember nem tudhatta, mi történik vele, hová ragadják el az érzései, az indulatai, félt a saját izgalmától, félt, hogy átszakad egy gát, s aztán majd nem bírja abbahagyni…”. Más formában ma is tapasztalható hasonló, hogy ha valaki elkezdi elmesélni, mi történt vele, nem tud leállni – ez az oversharing –, emiatt is jó az óvatosság. Zemplénben, ahol a nagymamám háza van, ott az utcában az emberekkel beszélgetve tapasztaltam, hogy ha elkezdenek beszélni, egy idő után egyszerűen áradnak belőlük a panasztörténetek. Aki a közösségi média nyilvánosságában mozog, az már óvatosabb, mert nincs meg az a biztonságos helyzet, amelyben tudni lehet, hogy amit mondok, azt kinek mondom, kihez kerül. Az L. Ritók Nórával készült, most megjelent interjú azért azt mutatja, hogy kezdenek előjönni a megtámadott emberek történetei is.

Azoknál viszont, akik nem tudnak maguktól megszólalni, ott az antropológus felelősségéről kell beszélni, tehát hogy ki és hogyan ad nekik hangot és miként láttatja a történetüket. Könnyen létrejöhet ugyanis az újrahibáztató, áldozathibáztató attitűd, amit a nők elleni erőszak esetében sokszor látunk. Valamint ott vannak azok az emberek is, akik benne voltak a rendszer mechanizmusaiban, de most úgy érzik, nem is voltak annyira a részesei, és elmondanák, hogy ők nem is úgy gondolták. Akár el is hiszem, hogy sokan csak nem tudták, hogy mit csináljanak, hiszen éppen ez az egyik része az én kutatásaimnak is: a bystander traumák.

A bystander a közönyös szemlélő, és én azt próbálom elmondani, hogy ezek az emberek lehet, hogy ugyanúgy traumatizáltak voltak. Tehát az a reakció, hogy valaki nem lép semmit, az egyfajta lefagyás: végignézi, hogy másokkal milyen bántalmazás, erőszakos esemény történik, és nem tud vele mit kezdeni. Miközben persze ott vannak azok is, akik tudatosan és cinikusan álltak a történtekhez.

Kinek lenne dolga a finom szétszázalás, hogy különbséget tegyünk az egyes pozíciók között?

A média munkásainak van itt nagy szerepük, azaz itt jön be az, amit a magyar kultúrkörben az írástudók felelősségének nevezünk. Csakhogy nem lehet senkire rábökni, hogy te így meg így tettél, hogyha ő maga nem gondol arra, hogy szembenézne, vagy ha gondol is, nem tudja, hogyan tegye meg. Vannak olyanok is, akik nem tettek semmit a rendszer kiépítése és fenntartása érdekében, de mégis, most az a tudat, hogy ellene sem tettek semmit, már az is soknak bizonyul. Pontosan ez a bystanderség. Azt kellene kitalálni, hogy a jövőben hogyan ne történjen ez meg. Például az USA-ban a covid alatt, amikor a kínai származású amerikaiakat nagyon sok atrocitás érte, mondván, ez kínai vírus, ez a ti hibátok, és persze megjelent az összes rasszista felhang is, akkor tréningek indultak, amiket online is el lehetett végezni. Mit tudsz csinálni, ha tétlen szemlélőként bántalmazás tanúja vagy? Mi az, amit tehetsz úgy, hogy magadat ne sodord veszélybe? Adhatsz jeleket, kifejezheted az együttérzésedet, szólhatsz másoknak, és ez nagyon sokat számít.

Másfél évtizeden keresztül töprengtünk azon, hogy a tüntető tanárok mellé miért nem állnak oda a sztrájkoló vasutasok, a fekete ruhás nővérek mellé a tanárok, vagyis hogy a különféle csoportok miért nem, vagy miért csak későn tudtak egymáshoz kapcsolódni.

Hollandiában efféle elképzelt helyzeteket tanítanak már a felső tagozatban. Például, hogy az iskolád melletti park helyére építeni akarnak valamit, és te hogyan tudsz reagálni, plakátokkal, gyűlések szervezésével. Ausztriában merevebb a rendszer, erősebb a tekintélytisztelet, ott viszont a személyes határok tiszteletben tartását kezdik el már 8-10 éves kortól tanítani: ez a te tested, nem nyúlhat hozzá senki, mint ahogy te se nyúlhatsz a másik testéhez. A lányom 11-12 éves volt, amikor az iskolában hallott egy előadást az erőszakról. Mi számít annak, mi az, ami már túlmegy a te határaidon? A fiúknak ugyanezt tanították meg: melyik gesztusod mit jelent, hogyan értelmeződik. Abba nőnek bele, hogy hallathatom a hangom, képviselhetem magam, és ezért nem érhet retorzió, vagy ha mégis, akkor mások mellém fognak állni. Szerintem ez a legfontosabb, ami Magyarországon hiányzik.

Az ön nevéhez fűződik a traumapátia fogalma és koncepciója, mit jelent ez pontosan?

A kifejezésben a trauma, az apátia és az empátia is így benne van, és szándékom szerint egyfajta társadalmi mozgósítási irányultsága is van. Magyarországon nincs meg a hit abban, hogy mások majd oda fognak figyelni, majd meghallgatnak, és a traumapátia segíthet ebben. Nem a saját ügyemmel foglalkozom, hanem azt nézem, hogyan tudok a másik felé fordulni – és ez azért nagyon nehéz, mert ahogy a klasszikus traumaelméletek is írják, a másik traumáját meghallgatni rossz, fájdalmas is lehet, főként, ha az ember nem tud segíteni. És lehet, hogy az illető maga sem tud erről beszélni. Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvében van egy jelenet, amikor a lány hazaérkezik, és az édesanyjánál ebédel. Elhangzik, hogy a szovjet katonák elvitték a nőket, és megerőszakolták őket. Kérdezi az édesanyja, hogy téged is elvittek? A lány válaszol, hogy persze, mindenkit elvittek. Erre jön az, hogy kislányom, ne mondj ilyet! Az anyja nem bírja ezt el, és a végén a lány azt mondja, hogy nem, nem, engem csak beteget ápolni vittek el. Tehát elmondta volna a történetet abban az abszurd normalitásban, amiben ő élt, ahol ez volt a normális, ez történt, mindenkit elvittek, viszont az, aki az úgymond normál normalitásban élt, ezt nem tudta elviselni. Nem képes mellé állni; nem azért, mert nem akar, hanem mert ez túl sok. Nincs eszközünk, megoldásunk arra, hogy ilyenkor hogyan álljunk valaki mellé. Ebben tud segíteni a traumapátia fogalma.

A blogján ír azokról is, akik az elmúlt másfél évtizedben elmentek Magyarországról, és akik közé magad is tartozol. Beszélsz az emigráns léthelyzetről, és a kérdésről, hogy most vissza lehet-e térni vagy sem. Mennyire tekinthető traumatizált helyzetnek a távozás, az emigráció kényszere, és hogyan oldható fel?

A kutatásomnak az az egyik állítása, hogy a magyarok nem úgy mentek külföldre, mint más kelet-közép-európai országok polgárai az uniós csatlakozás után, amikor megugrott a külföldi munkavállalás. Itt is megugrott, de a NER alatt nagyon sokan azért mentek el, mert egyszerűen kibírhatatlanná vált az életük otthon, egzisztenciális, vagy morális szempontból. Sokan úgy fejezik ezt ki, hogy elfogyott a levegő, vagy elvették a hazát, vagy nem maradt mihez kapcsolódni. Ezeket a megnyilvánulásokat gyűjtöttem össze, például blogokból, és arra jutottam, hogy magyar viszonylatban nem a migrációs trauma a jellemző, az, amikor valaki elmegy, és az új helyen sokkolja az idegenség érzete. Sokkal inkább a pre-migrációs traumából mentek el, és ez nem oldódik fel azáltal, hogy valaki elmegy, csak elcsitul, félre lesz téve. Most pedig előáll a dilemma: maradni, vagy visszamenni. Magyar Péter megszólította a külföldön lévő magyarokat, hívta őket haza. Csakhogy ez nem olyan egyszerű.

Mint ahogy elmenni sem volt egyszerű.

Hollandiában voltam négy évig, az Amszterdami Egyetemen, és a covid alatt költöztünk Bécsbe. Itt volt munkám, és párhuzamosan Magyarországon is dolgoztam. Bécsben maradtam, itt jár a kislányom iskolába, a fiam egyetemre, és ezzel fejeztem ki, hogy nem értek egyet a magyarországi helyzettel. Most Bécsben élek, Torinóban dolgozom, a szüleim, családom Magyarországon vannak, a férjem is ott dolgozik. A legnagyobb szorongásom az volt, hogy Magyarország kikerül az Európai Unióból, és akkor mi lesz. Hol leszünk és mit csinálunk? Amikor ez a veszély megszűnt, az valami elképesztő megkönnyebbülés volt.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

* * *

Júniusban a 13. Qubit Live-on folytatjuk korunk talán legnagyobb technológiai és társadalmi kihívása, a mesterséges intelligencia (AI) vizsgálatát. Most az AI-modellek korlátaira és az AI körüli hype-ra, valamint az általános mesterséges intelligencia (AGI) lehetőségére fogunk fókuszálni.

Velünk lesz Jelasity Márk informatikus-matematikus-nyelvész, a Szegedi Tudományegyetem Mesterséges Intelligencia Tanszékének vezetője, Kocsis Levente matematikus, a HUN-REN Sztaki tudományos főmunkatársa, Pintér Róbert szociológus-politológus, a Corvinus Egyetem docense, Móró Tamás és Jónap Richárd közgazdászok, a Concorde Értékpapír Zrt. stratégái és Kizlinger Lilla, Ezüst Medve díjas színművész. Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel mielőbb a Qubit+-ra! Az estet a Concorde Értékpapír Zrt. támogatja.

Forrás