Sting szerint az a tény, hogy sok férfi már nem használja a kezét és a fizikumát a mindennapokban, részben oka lehet a modern maszkulin működésben megjelenő mérgező vonásoknak. A zenész – aki szerdán jelentette be, hogy a hajógyárak utolsó napjairól szóló musicalje idén ősszel a West Endre érkezik – a Guardiannek nyilatkozva elmondta, hogy a deindusztrializáció (az ipari kapacitások leépítése és a gyárak bezárása) egyik mellékterméke a férfiak fizikai produktivitásának elvesztése volt.

Mint fogalmazott: „Zenészként mindennap a kezemmel dolgozom, szerencsés vagyok. A mai férfiaknál ritka dolog, hogy ténylegesen használják a kezüket és az erejüket bármire is. Valami elveszett ott.” Ugyanakkor azt sem állítja, hogy tudja, mi a megoldás:

„Nincsenek kész válaszaim, de a társadalomban jelenleg tapasztalható toxikusság talán annak a következménye, hogy elveszítettük az energiánk, a férfi erőnk irányát. Ritkán kell csak használnunk.”

A The Last Ship (Az utolsó hajó) című darab – amely 2014-ben Chicagóban debütált, majd a Broadwayen is futott – olyan férfiak sorsára fókuszál, akik a Sting szülővárosában, Wallsendben működő Swan Hunteréhez hasonló hajógyárban dolgoznak, még mielőtt a gyárak az 1970-es és 80-as évek ipartalanítása során bezártak volna.

Sting, aki a show zenéjét szerezte, és maga is szerepelni fog a szeptemberi előadásokon a Theatre Royal Drury Lane-ben, elmondta: a hajógyárak bezárásával egy olyan korszak vette kezdetét, amelyben az egymást követő kormányok cserben hagyták Észak-Angliát.

„Nagy-Britannia gazdagságát a szénbányákban, az acélvárosokban, a textilgyárakban és a hajógyárakban teremtették meg. Mindezeket a készségeket és szaktudást a szemétdombra dobták Thatcher álmáért, a szolgáltató szektorra épülő gazdaságért”

– mondta a Police egykori basszusgitárosa.

A musicalben sok férfi karakter krízist él át, mivel megfosztják őket az identitásuktól. Egyikük fel is teszi a kérdést: „Miféle férfiak vagyunk mi, ha nincs egy befejezésre váró hajónk?”

Sting ugyanakkor sietett leszögezni, hogy a produkció nem próbálja meg romantizálni azt az iparágat, amely egyébként brutális volt, hiszen évente több száz baleset történt, és a halálos áldozatok sem számítottak ritkaságnak.

„Én vagyok az a srác, aki nem akart ott dolgozni, és megvolt rá a jó okom. Azbesztben és mindenféle mérgező vegyszer között dolgoztak. Ezzel együtt nosztalgiával gondolok arra a közösségi szellemre, amiben felnőttem. Az a környezet annyira gazdag volt szimbólumokban. A város, bár az idő nagy részében depresszív hangulatú volt, rendkívül büszke volt az ott épült hajókra. A munka borzalmas, veszélyes és nehéz volt, de azok a férfiak visszatekinthettek, és azt mondhatták: »Nos, ezt én építettem.« A polgári büszkeség hatalmas volt.”

Amikor a The Last Ship megnyílt a Broadwayen, vegyes kritikákat kapott, és nem tudta megismételni a többi, helyi történetekben gyökerező brit musical – mint a Billy Elliot vagy a Kinky Boots – sikereit. Azóta viszont bejárta a világot, és a több mint egy évtizeddel ezelőtti bemutatója óta át is dolgozták: néhány karaktert kihúztak, és Barney Norris új szövegkönyvet írt hozzá.

Forrás