Lengyel Tamás, Molnár Áron, Csőre Gábor és Hujber Ferenc után Néder Panni rendező is reagált Eszenyi Enikő szerdai nyíltlevelére, amiben felelősséget vállalt „a próbák során tanúsított szenvedélyes, időnként nem megfelelő megnyilvánulásai” miatt, és bocsánatot kért tetteiért.

Néder Panni és Fenyvesi Lili volt az a két vígszínházi dolgozó, akik 2020-ban először beszéltek névvel lapunknak az Eszenyi által fenntartott mérgező légkörről, a nyilvános megaláztatásokról, verbális abúzusokról és kíméletlen átrendezésekről.

A rendező Facebook-bejegyzésében azt írja, hozzá csak közvetve jutott el Eszenyi nyílt levele, mert az oldalán le van tiltva, holott sosem fűzött kommentárt egy posztjához sem. Eleinte nem gondolta, hogy bármit hozzáfűzne a bocsánatkéréshez, örült, hogy mások már megtették, és meglepte, hogy nem egyöntetűen pozitív a visszhang.

Szerencsére, mert ennyi év után, ami esetemben nem 6, hanem 9 – akkor álltam először a nyilvánosság elé a téma kapcsán – sokszor kimerítő újra és újra kommunikálni erről. Valamint azt sem szeretném, ha a nevem kizárólag ezzel az üggyel forrna össze. Ezek miatt nem voltam benne biztos, hogy megszólaljak-e újra

– írja, hozzátéve: örül, hogy azt tapasztalja, az emberek körültekintően vizsgálják a bocsánatkérés időbeli kontextusát, szövegezését, és kérdőjelek merülnek fel bennük.

Szerinte is feltűnő, hogy az elmúlt hat évben a társulat egykori tagjaitól származó folyamatos kérések ellenére Eszenyi nem vett részt a párbeszédben, és soha nem nyilatkozott erről, most viszont, amikor a debreceni munkáját felfüggesztették, igen. Néder Panni sajnálatosnak nevezi az időzítést, de azt írja, az is rossz lett volna, ha a volt igazgatónő semmit nem mond: „Legalább bocsánatot kért – és ha ez sem elég jó, mit kellett volna jelen esetben és helyzetben tennie?” Habár le tudja írni, szerinte mit kellett volna megtenni, állítja, ez egy önmaga farkába harapó kígyó:

Az elmúlt években is azt gondoltam, hogyha képes lenne úgy elismerni a tetteit, reflektálni rájuk és szívből, mélyen bocsánatot kérni tőlünk, hogy az valóban gyógyító legyen, akkor egy olyan ember lenne, aki nem tudott volna ennyire hosszan, ennyire sokszor és ilyen módon bántani minket. És talán sokan ismerjük különfajta, más emberekkel kapcsolatos életnehézségekből, hogy a gyógyulás hosszú folyamat, párbeszéd szükségeltetik hozzá, és elég sok érzelmi munka. Pont ezért is írtam pár nappal korábban, hogy a »bocsánat« önmagában nem mágikus szó, és számomra sosem az úgynevezett, gyakran mesei módon túlbecsült megbocsátás volt a legfontosabb, hanem a szétroncsolt önbecsülésem visszaépítése. Viszont mindenképp fontosnak tartom elismerni, hogy a bocsánatkérés megtörtént

– írja.

Eszenyi szerinte azzal, hogy leírta, vállalja a felelősséget a történtekért, nyilvánosan is hitelesíti, amit már sokan elmondtak. „Vagy mégsem teljesen? Hiszen a szenvedélyes munka margóján szerepelnek az általa közölt sorok. És ez a rész hamis képet kelthet az olvasókban, akik nem dolgoztak a színházban. Számos kommentárban találkozom a zseni mítoszával, a színházi munka romantizálásával. Sokan azt képzelik, egy próbafolyamat levezénylése okvetlenül valami sértően szenvedélyes, egzaltált, kiabálós állapottal jár, és ettől lesz valaki nagy alkotó, valamint az előadás sikeres. Ez teljesen fals – bár tudom, hogy régen sokan ebben szocializálódtak. De hevület és hevület között is van különbség, így az adott emberek kizárólag a fantáziájukra hagyatkoznak, mivel nem voltak jelen a történtekkor” – írja.

Akik pedig mitizálják a színházat nézőként, azokat józan gondolkodásra hívom: miért teljesítene attól jobban egy színész, hogy testképében, tehetségében, emberségében porig alázzák, és elveszik az önbizalmát, aztán gyomorgörccsel jár be dolgozni és elkezd kételkedni a saját képességeiben?

Rendezőként szerinte nagy felelőssége van az embernek egy ennyire hierarchikus rendszerben, főképp ha egyben a színház igazgatója is.

A rendező visszaemlékezése szerint nemcsak a próbákon, a felfokozott művészi hangulatban volt jellemző a félelemteli légkör Eszenyi vezetése során, ennek megfelelően nemcsak a színészek, hanem az összes dolgozó érezte azt.

Számomra itt csúszik el a bocsánatkérés, mivel eszerint még nem látja be mélyen, mi volt a baj. Illetve a feltételes mód is billeg, miszerint a munkamódszere lelki fájdalmat okoz_hatott. Az erőszak nem munkamódszer, ahogy Molnár Áron is írja. Én pedig azért írom, hogy »még nem látja be«, mert továbbra sem a lincshangulat a célom, és szeretnék nyitott maradni a lehetőségre, hogy a belátás mélyülhet

– fogalmaz Néder.

„Az egykori igazgató azt írja, az elmúlt hat évben most fordult először elő, hogy a debreceni ügy kapcsán nincs meg személye iránt a bizalom, amely elengedhetetlen a közös munkához. A Színházi Dolgozók Szervezete kiadott egy nyilatkozatot, amelyben jelezték: »Nem az történt, hogy hat év alatt ez most fordult elő először, hanem az, hogy hat év után ez most derült ki először.« Illetve: »Az igazi rehabilitáció alapja ugyanis a valódi felelősségvállalás lenne, ami ebben az ügyben elmaradt. Nem zajlottak le azok a transzparens, független intézményi vizsgálatok sem, amelyek tisztázták volna a múltbeli eseteket és megnyugtató garanciákat adtak volna a jövőre nézve.«”

És itt kerül képbe a Főváros, illetve az általuk elvileg megsemmisített egykori tanúvallomások. Nagyjából hetven ember beszámolója a vígszínházi abúzusokról. Remélem, igaz az a hír, hogy ennek felelősét kiderítik, hiszen emiatt feleslegesnek bizonyult az egész kör, és sem a vallomástevők, sem a külvilág nem láthatták a vizsgálat eredményét

– emeli ki a rendező. A főváros ellen korábban több színész is felszólalt az ügyben, azt kifogásolva, hogy a vizsgálat eredményét nem hozták nyilvánosságra. Lengyel Tamás egyenesen úgy fogalmazott: „A főváros pontosan úgy viselkedett velünk, mint a NER bárkivel, aki kritikát fogalmazott meg”.

Néder posztjában kiemeli, elképzelhetőnek tartja, hogy Eszenyi tanult a hibáiból és a kialakult botrányok miatt a jövőben nem fog így viselkedni; nincs benne rosszindulat, spekulációk a további munkáira vonatkozóan, de sajnálja, hogy nem pont azért kért bocsánatot, amit valóban elkövetett.

De elfogadom a bocsánatkérés szándékát. Akkor is, ha én máshogy írtam volna meg ezt a szöveget. Talán jeleztem volna benne, hogy sajnálom, hogy megannyi ember önbecsülését csorbítottam, és elhitettem veletek, hogy ti nem vagytok elég jók, értelmesek, tehetségesek, értékesek. És hogy sajnálom, hogy gyakran nem tiszteltelek titeket sem emberként, sem munkatársként, valamint nem hoztam létre biztonságos légkört a színházban. Viszont ez meg annyira személyes, hogy felmerül a kérdés, miért nyílt levélben kell bocsánatot kérni és kinek szól mindez.

Sorait azzal zárja, hogy az egykori vizsgálatokkal kapcsolatban transzparenciát, Eszenyi Enikőtől pedig párbeszédet várna. Ezen kívül szeretné, ha megszűnne a félrenézés kultúrája, ha a környezet megalázást tapasztal, nem félnének kiállni amellett, aki nem képes megvédeni magát.

The post Reagált Eszenyi Enikő bocsánatkérésére az a rendező is, aki elsők között beszélt a Vígszínház mérgező légköréről first appeared on 24.hu.

Forrás