Nagyon fontos vita zajlik a magyar nyilvánosságban arról, hogy miként kellene most egy jobb, igazságosabb országot építenünk magunknak. Az ezt taglaló írások és gondolatok arról szólnak, hogy jogállami keretek között kell élnünk, ezt a keretet pedig minél szélesebb társadalmi konszenzussal kell megalkotni és megtartani. A vitának nemcsak arról kell szólnia, hogy milyen legyen az átmenet, hanem arról is, hogy mi a célunk és hogyan tudjuk majd ezt együtt, hosszú távon elérni. Az új közjogi berendezkedés tehát elsősorban nem valaminek a lezárása, hanem valami újnak a kezdete.

Arra van szükség, hogy egy olyan állam épüljön fel, amely – szemben az elmúlt tizenhat év államával – a polgárok alapvető jogait tiszteletben tartja. Sőt, nemcsak tiszteletben tartja, vagyis tartózkodik azok megsértésétől, de mindent meg is tesz az alapvető jogok gyakorlásának előmozdítása és azok intézményes védelme érdekében. Ne tévesszük szem elől a célt: az egyéni boldogulás és a közjó kulcsa, hogy minden ember méltósága, élethez és egészséges környezethez való joga, tulajdonjogainak védelme, szólásának és véleménynyilvánításának szabadsága biztosítva legyen. Olyan államra van szükségünk, amely nem feledkezik meg arról, hogy ez az egyik legfontosabb célja, és hogy ezzel szolgálja az egyéni és a közérdeket is.

Néhány éve még volt arra lehetőség, hogy az állami szervek az Alkotmánybírósághoz forduljanak, ha úgy érezték, hogy egy bírói döntés sérti az Alaptörvényben biztosított jogaikat. Ez olyan abszurd helyzeteket eredményezett, mint amikor az Alkotmánybíróság szerint a Kúria megsértette a magyar kormány tisztességes eljáráshoz való jogát, amikor nem találta jogszerűnek ezt a népszavazási kérdést: „Támogatja-e Ön, hogy a kiskorú gyermekek számára is elérhetőek legyenek nemátalakító kezelések?” Tehát az államnak az Orbán-rendszer tetőpontján nem kötelességei voltak a polgáraival szemben, hanem éppen fordítva: az államnak voltak jogai, amelyeket érvényesíthetett. Ez az eljárási lehetőség az Európai Unió nyomására kikerült a magyar jogrendből, de ettől még a bukott rezsim államképe világos maradt: nem az állam van a népért, hanem a nép az államért. Ez totálisan szembemegy azzal, amit Európa a felvilágosodás és különösen a második világháború óta gondol: az állam értéke, hogy a népért, az egyéni jogok biztosításáért létezik. Természetesen vannak más fontos céljai is, mint a nemzet egyesítése vagy a hatalom megosztásának biztosítása, de az alapvető jogok biztosítása és előmozdítása az egyik legfontosabb kell, hogy legyen ezek között.

Milyen jogok?

Az alapvető jogok nem elvont dolgok, ezek a mindennapjaink részei. Három példával szeretném ezt érzékeltetni. Nem azt kívánom ezekkel megmutatni, hogy melyek a legfontosabb alapjogok, vagy azt, hogy miként kellene ezekről gondolkodni. Pusztán csak annyit, hogy miért fontos, hogy az alapvető jogok ott legyenek a legfontosabb államcélok között.

A támogatott lakhatásért folyó, 2018-ban indított per azért zajlott, mert fogyatékkal élő emberek és az őket gondozó anyák arra hivatkoztak, hogy joguk van ahhoz, hogy az állam róluk egyenlő emberként, nemzetközi szerződésben garantált módon gondoskodjon. Az állam itt azzal bújt ki a kötelezettség alól, hogy ez közjogi kérdés, és ha nem biztosít valamit, amit egyébként nemzetközi szerződésben vállalt, akkor ő azért csak közjogilag, végső soron pedig csak politikailag felel, de polgári jogi úton nem. Ezt az érvelést a Kúria elfogadta. Olyan államot kell együtt építenünk, amely nem keres kibúvókat, nem mentesülni akar, hanem azt kérdezi, hogy a vállalt kötelezettségeket és az alapjogokat hogyan tudja biztosítani. Ez a hogyan a szakpolitika, amiről természetesen már lehet vitatkozni. Arról nem lehet, hogy az alapjogok kötelezettje az állam.

Egy másik példa a Társaság a Szabadságjogokért és más jogvédő szervezetek információs szabadságért való küzdelme. Közérdekű adatokat az elmúlt tizenhat évben is nagyon sokan, köztük gyakran újságírók is igényeltek az államtól. Az állam azonban rendre kibúvókat keresett, a jogalkotó számtalan esetben nyúlt bele az információszabadságról szóló törvénybe. Például azért, hogy tételes számlákat ne kelljen kiadnia. Ezzel párhuzamosan pedig a gyakorlat is romlott. Indokolatlanul tagadták meg adatok kiadását, a végtelenségig húzták a határidőt, legutóbb pedig a felelős minisztérium már azt sem ismerte el, hogy kezelője olyan adatoknak, amiket jogszabályi okokból kezelnie kellene. Pedig az államnak itt sem csak annyi lenne a dolga, hogy jogkövető módon adja ki a kért adatokat, hanem az is dolga lenne, hogy ezeket az adatokat terjessze, segítse a feldolgozásukat, érzékeltesse a jelentőségüket. E nélkül ugyanis esélytelen bármilyen rezsim szakszerű ellenőrzése. Az Orbán-rezsim ettől a felfogástól is nagyon messzire távolodott.

Az utolsó példám a véleménynyilvánítás szabadsága. Lehet amellett érvelni, hogy egy semleges államnak hagynia kell, hogy a polgárai elmondhassák a véleményüket. Ezt még az Orbán-rendszer is megengedte azoknak, akik nem függtek tőle. Ennél azonban többre van szükség: oktatásra, amely megtanít érteni a világot, sajtóra, amely alaposan bemutatja a közügyeket, és felületekre, ahol az állam segítségével megjelenhetnek a polgárok és a szakértők véleményei. Az Orbán-rendszer mindent megtett, hogy ezeket elvegye tőlünk.

Az egyének szabadsága helyett azonban azonban az Orbán-éra az állam szabadságát akarta. A támogatott lakhatás helyett családokból emelt ki gyerekeket, akiket az állam tett tönkre. Az információs szabadság helyett információkat gyűjtött az emberekről és az ő szervezeteikről. A szólásszabadság helyett arra törekedett, hogy a rendszer mondhassa minden csatornán keresztül a magáét. Fordítva ült az Orbán-rezsim a lovon, és ezt nem szabad elfelejteni, amikor újraszervezzük az államot. A helyes és a közjót is szolgáló elgondolás csak az lehet, hogy az embereknek jogaik vannak, az államnak és a közhatalomnak pedig kötelezettségei.

Jogérvényesülés

Ha meglesz a lehetőség az alapjogok gyakorlására és meglesz az az állam, amelyik ezt szervezi, támogatja, garantálja, sőt jogorvoslati lehetőséget biztosít a jogsértések esetére, akkor már csak egyvalamire van szükség: arra, hogy a polgárok minél nagyobb része képes is legyen élni az alapvető jogaival.

Láthattunk a mostani választáson is, hogy a szociálisan, egzisztenciálisan kiszolgáltatott választópolgárok csak elviekben szabadok még a szavazófülkében is. Ha a megfelelő helyre tett X-en múlik a közmunka, ha tízezer forint a holnapi ételt jelenti, akkor nincs szabad joggyakorlás. Ahhoz, hogy az alapjogok feltöltődjenek tényleges cselekvési tartalommal, az kell, hogy minél kevesebben éljenek anyagi nélkülözésben, kiszolgáltatottságban, igazságtalan függőségekben, és minél többen ismerhessék a jogaikat, jogérvényesítési lehetőségeiket. Ehhez szükség van az államra. Arra, hogy egyenlőséget és szociális biztonságot nyújtson. Az Alaptörvény és a rá épülő jogszabályok, illetőleg a gyakorlatban működő gazdasági modell ezt nem voltak képesek garantálni. Ezen is változtatni kell, ha valódi szabadságot akarunk magunknak.

Belátható, hogy a magyar polgárság nem egy kormányzati cikluson belül fog megszületni. A jogérvényesítési lehetőségek, az alapjogok mellett elkötelezett állam létrejöhet már holnap, de a jogaikat gyakorló tömegek csak hosszú távon alakulhatnak ki. Emiatt pedig különösen fontos, hogy a végletekig legyengített ombudsmani rendszer megerősödjön. Hiszen ez az az állami mechanizmus, amely arra hivatott, hogy a polgárok jogait az államtól, az állammal szemben védje, ebben a szerepében pedig tradicionálisan különös figyelmet kell fordítania a leginkább kiszolgáltatott helyzetben lévő polgártársaink jogaira. Az Orbán-rendszer ezt a mechanizmust is elvette tőlünk. Ideje átgondolni, hogyan játszhat szerepet ennek újjáépítése Magyarország megerősödésében.

Túl ezen pedig fontosak azok az eszközök, amelyekkel az állam a jogérvényesítést segítő folyamatokat tudja támogatni. A helyi részvételiségek erősítése, a legyengült és kiüresített állami jogi segítségnyújtás tartalommal feltöltése, a jogvédő szervezetek munkájának tiszteletben tartása mind hozzájárulhat ahhoz, amit az állam csak ösztönözni tud: a polgárok váljanak aktív és résztvevő alanyaivá a közügyeknek. Ugyanis csak az állam felelős a jogok biztosításáért, de a jól működő sajtó mellett a polgárok azok, akik ezt folyamatosan és következetesen számon tudják rajta kérni. És csak ez, az aktívvá tett polgárság jelent elégséges garanciát arra, hogy az állam nem válik újra autoriterré.

Ennek egyik legfontosabb eszköze, hogy az alkotmányozás folyamatába is be legyenek vonva az emberek. Meg legyenek kérdezve és motiválva legyenek a véleményük elmondására, amelyeket aztán a jogalkotó, alkotmányozó hatalom figyelembe is vesz. Az alapjoggyakorlás ugyanis nem csak lehetőség kell, hogy legyen, hanem egy eljárásjogi elv is. Különösen az ilyen, az állam hosszú távú létét megalapozó folyamatokban kell közösen, mindannyiunknak részt vennie. Ennek nem csak elvi, hanem praktikus okai vannak: látjuk, mennyire nem működött az elitista alkotmányozás mind 1989-ben, mind – szerencsére – 2011-ben.

Az állam és intézményeinek építése nem lehet öncél, és nem lehet elvont probléma sem. Azért van szükségünk alkotmányos demokráciára, hogy a jogainkat minél teljesebben tudjuk gyakorolni az állammal szemben, amikor pedig a joggyakorlások összeütköznek, akkor az állam mindig bölcsen mérlegeljen köztük, és igazságon tegyen. Ez nemcsak egyéni érdekünk, hanem a közjó garanciája. Ne felejtsük el, azért vetettünk véget ennek a tizenhat évnek, mert ez a szabadság hiányzott belőle.

A szerző a TASZ jogásza.

Forrás