A Rendszerváltás 3. óta a pártelnökök hírlevelei is jobbak. Most kaptam meg például Varju Lászlóét, a DK új elnökéét. Miközben kinyitottam, rájöttem, hogy talán még sosem olvastam Varju-írást. Ez a jelek szerint hiba volt. Varju stílusa Hemingwayt vagy Murakamit idézően tömör, pontos és egyszerű. Két szimpla mondattal úgy rúgja be a motort, hogy az olvasó a mellkasán érzi a Gréczy Zsoltot csak megérinteni próbáló tömeg nyomását :

„Jó érzés volt látni, hogy ennyien eljöttetek a hétvégi kongresszusra. Olyan sokan voltunk, hogy még pótszékekre is szükség volt.”

A szöveg ebben a stílusban folytatódik. Megtudjuk, kik lettek a párt alelnökei és elnökségi tagjai, illetve hogy Varju szerint alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez, és hogy ő sosem adja fel. Aztán visszatér az alkalmazkodáshoz, mondván, hogy az szükséges, de nem elegendő:

„A körülmények most alkalmazkodásra szólítanak fel bennünket, de a túléléshez és a megújuláshoz nem visszahúzódni kell, hanem cselekedni. Beszélgetni egymással, építeni a közösségeinket, és újra megmutatni, hogy van helye Magyarországon az európai, baloldali politikának. Számítok Rátok ebben a munkában.”

Ez eddig szinte papírforma. Ám a szerzőből ekkor előtör a Magyar Baloldal Murakamija, és a hétköznapi egyik pillanatról a másikra szürreálissá válik:

„És van még valami, amire érdemes emlékeznünk. Ma egy jobb országban élünk, mint két hónappal ezelőtt. Ez önmagában még nem elég, de bizonyíték arra, hogy a politika képes változást hozni.”

Hogy mi? Az olvasó magához sem tért a meglepetésből, és az öncsonkításig őszinte Varju már be is fejezte:

„Most azon múlik minden, hogy mi mit kezdünk ezzel a lehetőséggel.
Folytassuk együtt!”

És vége is. Bár sose lenne vége!

Forrás