Mióta is? A ’86-os vb volt az utolsó lehetőség, hogy a piros-fehér-zöld színben futkározó fiúknak szorítsak. És nem vigasztal e tárgyban, hogy a nagy múltú azzurrik is kénytelenek lemondani az efféle örömökről.

A kaposvári színészházban egy Junoszty tévé feketén-fehéren villogó képernyője előtt néztem szembe a valósággal, ahogy a fiaink

levegőért kapkodva szaladgáltak a bennünket lesimázó, akkor még szovjet fiatalemberek között.

És azóta semmi.

Pedig most már annyira felduzzasztotta a FIFA a résztvevők számát, hogy eddig még sose hallott országok is rajthoz állhattak. Sőt! Mit sőt?! A zöld-fokiak egy veterán kapussal az élen pofán vágták a spanyolokat.

Curaçao – amelyről eddig azt hittem, egy kék színű alkohol, nem pedig egy karibi sziget – dicsőséges hét-egyes vereséget szenvedett Németországtól.

Sorolhatnám, pedig még csak az első forduló közepén írom ezeket a sorokat.

Mi pedig Bern, Marseille, Irapuato, Puskás Stadion (írek elleni fiaskó) tengelyen látjuk be négyévenként, hogy ez van. Ezekben az években vagyok kénytelen újra és újra „kedves” csapatot találni, hogy értelmet adjak a tévé bámulásának, továbbá, hogy azon lamentáljak, hogy hajnali négykor felébredjek-e azért, hogy mondjuk megnézzek egy Irán-Új-Zéland-meccset.

The post Máté Gábor: Már dallamtapadásom van a never walk alone-tól first appeared on 24.hu.

Forrás