Tízemeletes kilövősilók, a munkaerő sorozatvetői. A lelkem elhagyja a Típustervező Intézetet. A gyár, ahol élünk. Ilyen és ehhez hasonló címek sorakoznak a Kiscelli Múzeum Oratóriumának emeleti helyiségeiben, javarészt fekete-fehér képek vannak a falon, itt-ott egy kis szöveg, mozgókép, Petri, Tarr Béla. A képeken panelházak, gyárak, elhagyott esernyők, magukra hagyott városi terek, az Orczy tér; akár tegnap is készülhettek volna, az emberek többnyire csak statiszták, a főszerepet általában a textúrák töltik be, a beton, a város anyaga. A képek 1974 és 1989 között készültek, nem szociofotók, hanem művészfotók, a kivételnek azok számítanak, amelyeket a BUVÁTI (Budapesti Városépítési Tervező Vállalat) rendelt meg, itt a szerzőről sem lehet tudni, hogy ki. Mindegy is: a legtöbb képnek beton- és városszaga van.

Új fotósok, új szelek

Az 1974-től 1989-ig terjedő időszak kevésnek tűnik, és meglehetősen önkényesnek is hat: miért pont attól, és miért pont addig? Az addigra könnyebb felelni: a rendszerváltás politikai határvonal is, ebben a tizenöt évben pedig egy csomó minden történt, amit egy fiatal fotóművész-generáció látott, érzett, és dokumentált is. Ha szűknek is tűnik valamennyire az időszak, nem igazán az, gyanítom, hogy több képet kellett kihagyni, mint amennyi befért az egyébként elég tágas kiállítótérbe, ahol a megnyitón megjelent nagyjából 100 ember is úgy el tudott oszlani, hogy nem volt tömeg – amire egyébként egy fotóművészeti kiállításon eleve nem számítottam volna, pláne Budapest-történetben, de azért így is szép számban megjelentek az érdeklődők.

Ez már csak azért is érdekes, mert a február végi télies időjárás nem igazán hozta meg az ember kedvét ahhoz, hogy felcaplasson a múzeumig: a szakadó havas esőben hideg sarat fröcsköltek a kocsik, a lépcső csúszott a darától, a víz pedig patakokban ömlött le a domboldalon. Amikor megérkeztem a megnyitóra, a múzeum hivatalos zárása után, már sötétedett, a bejárat hatalmas kapuján pedig egy dolgozó kukucskált ki kíváncsian, amikor csapzottan megjelentem. Nem engem figyelt, hanem azt, hogy milyen idő van – hát, jó szar, gondoltam magamban, amikor felakasztottam a vizes kabátomat, és a kőtár felé vettem az irányt (a Kiscelliben ez az egyik kedvenc helyem, akkor is, ha nem a legizgalmasabb: az ember a városból mentett stukkók és homlokzatdíszek között mászkálva valahogy úgy érzi, hogy tilosban jár, a dupla ablakokon a belső udvarra kinézve meg úgy, mint aki valahova a múltba leshet be).

Neovantgárd a panelok felett

Nem csoda, ha az embernek ilyesmik jutnak az eszébe a Kiscelliben: az egykori kolostorban, illetve később a Schmidt Miksa bécsi bútorgyáros által ideálmodott kastélyban volt gyilkosság is, excentrikus milliárdos is, a jóisten is arra teremtette, hogy a lakóteleptől egy kőhajításnyira valamilyen kísértetkastélyként működjön. Nem úgy működik, de most még az időjárás is ennek az illúziónak kedvezett. És hát valamennyire rímelt az út a kiállításra is: az ember éppen csak kiér a tízemeletesek árnyékából, amikor már az egykori luxuskastélyhoz vezető úthoz ér. Beton, panel, történelem, Budapest. A munkaerő sorozatvetői.

A kiállítás sok szempontból hiánypótló: Perényi Roland, a Kiscelli igazgatója szerint a múzeumban korábban nem igazán foglalkoztak a ’70-es, ’80-as évekkel, és a saját szervezésű kiállításokon a fotóművészet is a háttérbe szorult, ráadásul ez volt Zsoldos Emese első kurátori munkája is. A tárlaton Benkő Imre, Drégely Imre, Flesch Bálint, Hajdú József, Halas István, Hámos Gusztáv, Halis László, Jokesz Antal, Kerekes Gábor, Szerencsés János, Szilágyi Lenke, Tímár Péter és Vékás Magdolna fotói tekinthetők meg.

Lázadás fekete-fehérben

Az első bejáráskor, hiába a tájékoztató szövegek, némileg elvesztem a fekete-fehér képek tengerében, miközben Benkő Zsolt bluesgitáros improvizációját hallgattam. A gazdagon díszített századfordulós cserépkályhák mellett pörgő fekete-fehér felvételek, a minimalista fekete keretben a falon sorakozó fekete-fehér fényképek a gitárzene mellett furcsán oda nem illőnek tűntek. Elhagyott esernyő, parkok, terek, épületek: a magam helyét is kerestem itt, meg a képekét is. Némi idő kellett volna hozzá, hogy valahogy akklimatizálódjam, de kezdődött a megnyitó. Az itteni előadások meghallgatása után már más szemmel próbáltam nézni a képeket – az biztos, hogy idő kell hozzá, a szövegek olvasása után is érdemes néhányszor újra elmenni a fotók mellett, eljátszani vele, hogy mi fogja meg az embert, mi nem, meg ugye mire gondolhatott a költő. Erre a kérdésre mondjuk a megnyitó egyik beszédét mondó Bicskei Éva művészettörténész, illetve Constantin Iordachi történész is adott valamilyen választ: itten, kérem szépen, lázadásról van szó.

Ez nem egy amolyan állítólag Arany János-féle, „gondolta a fene” pillanat volt, hanem szó szerint szemnyitogató. Húsz percet kóboroltam a képek között az előadások előtt, ami ezek szerint nem volt elég, de valóban, ahogy Bicskei mondta, a képeken a hangsúly mindig személyes volt, a művészek nem azt örökítették meg, amit meg kellett, hanem azt, amit arra érdemesnek tartottak a gyengülő, majd haldokló államszocializmus idején. Esküszöm, sose jutott volna eszembe egy parkot vagy egy brutalista buszmegállót annak látni, ami, de ezentúl máshogy nézek majd a városra is: a tervezők (hello, BUVÁTI!) úgy tervezték meg a lakótelepet, a parkot vagy a játszóteret, hogy úgy használd, ahogy ők akarják (Szerencsés János fotósorozata épp a parkokról szól, illetve arról, hogy hogy nem használják úgy, ahogy ŐK akarják).

Lifehack a városi térben

Amikor pedig nem úgy használod, illetve nem úgy fotózod, az egyfajta kreatív ellenállás. Ezt ugyan mindenki átélte már, aki annak idején a feje tetejére fordította a játszótéren a piros hintát, hogy 180 centi magasan is tudjon szabályszegően hintázni, de kevesen örökítették meg művészi igénnyel. Legalábbis én azt hittem – tévedtem: a piros padok még fekete-fehérben fotózva is ugyanolyan pirosak, az aprócska lifehackek, amiket feltaláltunk, már rég fel voltak találva.

Azok a képek, amiket Kerekes Gábor készített a pusztuló gyárakról, fricskák a gyáraira büszke hatalomnak. Tímár Péter nem jókedvében akarta elhagyni a Típustervező Intézetet. Az Orczy nem véletlenül rohad ötven éve, de a hetvenes években még tudott szimbolikusan rohadni – legalábbis így, a képek alapján. Valószínűleg erre gondolt az est meglepetésvendége, Csorba László történész, a Budapesti Történeti Múzeum igazgatója, amikor nyitóbeszédében azon elmélkedett, hogy hogyan rögzít egy-egy fotó akár szándékolatlanul is valamit kifejezetten egy korszak hangulatából vagy szellemiségéből akár még akkor is, ha a fotósnak eredetileg nem feltétlenül ez volt a célja. Csorba egyébként valószínűleg saját maga számára is meglepetésvendég volt, a program szerint ugyanis Karácsony Gergelynek is nyitóbeszédet kellett volna tartania, de végül nem ért rá.

Iordachi szerint már önmagában az is érdekes feszültséget ad, hogy fotókról van szó: az itt kiállított neoavantgárd-progresszív képek privát nézőpontokat örökítenek meg, nem a propagandáét, némelyik pedig a titkos megfigyelő szemszögét, amiről az embernek önkéntelenül is eszébe jut, hogy a hetvenes években a szolgálatok, ha nem is művészi céllal, de előszeretettel készítettek hasonlókat – lehet, hogy akár az itt látható képeket készítő fotográfusokról is. Iordachi szerint az is fontos üzenet, hogy ezek a képek megmaradtak, időtállóbbnak bizonyultak, mint a propagandafotók. A román történészprofesszor szerint ez akár reményt is adhat: lehet, hogy idővel a mostani propagandára sem fog emlékezni már senki, de ha vannak ma még olyan fotósok (vannak), akik akármilyen közlési szándékkal, de azt fotózzák, ami van, negyven-ötven évvel később ezek a képek még mindig mondanak majd valamit.

(Városi táj – 1974-1989. Progresszív fotók Budapestről, Kiscelli Múzeum, 1037 Budapest, Kiscelli u. 8. A kiállítás 2026. február 20-tól június 30-ig tekinthető meg keddtől vasárnapig, 10 és 18 óra között).

Forrás