Gigantikus anyagban mutatja be a Guardian az ukrajnai háborút megelőző hónapok titkosszolgálati eseményeit. Az anyagot készítő újságíró, Shaun Walker több mint száz, magas rangú hírszerzővel és bennfentessel készített interjúra támaszkodva mutatja be elképesztő részletességgel*, hogy az amerikai és a brit titkosszolgálatok hogyan szereztek információt Vlagyimir Putyin inváziós terveiről, hogyan próbálták a szövetségeseiket hasztalan figyelmeztetni a veszélyre, és hogyan söpörték ezeket félre az európai hírszerző szolgálatok, sőt, még maguk az ukránok is, beleértve az elnököt, Volodimir Zelenszkijt is.

A kezdetek

A 2021 novemberét megelőző hetekben az amerikai hírszerző szolgálatok egyre több arra utaló jelet találtak, hogy Putyin Ukrajna megtámadását fontolgatja. Joe Biden, az Egyesült Államok akkori elnöke William Burnsöt, a CIA igazgatóját küldte Moszkvába, hogy figyelmeztesse Vlagyimir Putyint: ha ezt meglépi, annak gazdasági és politikai következményei katasztrofálisak lesznek. William Burns a világ túlsó felére is elutazott volna, hogy személyesen beszéljen Putyinnal, ám végül be kellett érnie egy telefonhívással. De sem ez a beszélgetés, sem a három, moszkvai útja során lefolytatott, kemény hangvételű találkozó Putyin legfelsőbb biztonsági köreibe tartozó emberével nem szolgált megnyugtató eredménnyel. Moszkvából hazafelé a CIA igazgatója már jobban aggódott a háború kitörése miatt, mint az utazás előtt, és erről az elnöknek is beszámolt.

„Biden gyakran tett fel igen–nem kérdéseket, amikor visszatértem, megkérdezte, hogy szerintem Putyin valóban meg fogja-e tenni” – idézi a Guardian cikke Burnst. „Azt mondtam: igen.” Három és fél hónappal később az orosz hadsereg három irányból támadást indított Ukrajna ellen.

Sikertörténet és kudarc egyben

Ahogy Walker is írja, ez egyben egy látványos hírszerzési siker és súlyos hírszerzési kudarcok története is. Bár az amerikai CIA és a brit MI6 egyaránt helyesen vázolták fel az invázió forgatókönyvét, de nem tudták pontosan megjósolni annak kimenetelét, mivel abból indultak ki, hogy az oroszok villámgyorsan átveszik a hatalmat Ukrajnában. Ennél is súlyosabb volt az európai szolgálatok tévedése, amelyek egész egyszerűen a legutolsó pillanat utánig sem voltak hajlandók elhinni, hogy a 21. században teljes körű háború törhet ki Európában. Túl élénken éltek a fejekben a húsz évvel korábbi, az iraki invázió igazolására bemutatott, utóbb hamisnak bizonyult hírszerzési érvek emlékei, így kétkedve fogadták az amerikaiak győzködését.

Ukrán részről súlyos kudarc, hogy a kormány felkészületlenül állt a közelgő támadás előtt. Zelenszkij elnök hónapokon át pánikkeltésnek minősítette az egyre sürgetőbb amerikai figyelmeztetéseket, és nem figyelt a saját katonai és hírszerzési vezetőiben felmerülő utolsó pillanatos aggodalmakra sem. Végül ezek a vezetők csak közvetlenül a támadás előtt, korlátozott előkészületeket tudtak tenni, ezeket is nagyrészt az elnök tudta nélkül.

A CIA rengeteget megtudott Putyin Ukrajna elleni támadási terveiről, egy dolgot azonban soha nem sikerült teljes bizonyossággal kideríteniük: mikor döntötte el véglegesen, hogy mindent egy lapra tesz fel, és teljes körű inváziót indít. Utólag a CIA egyes elemzői 2020 első felét jelölték meg a legvalószínűbb időpontként. Ám bármit is találtak el jól, London és Washington is alábecsülte az ukrán ellenállást és túlértékelte az orosz katonai erőt, pont úgy, ahogyan Putyin is. Arra a következtetésre jutottak, hogy az invázió után a feladatuk egy sikeres orosz megszállás elleni partizánmozgalom támogatása lesz, miközben az ukrán kormány száműzetésben működik tovább, vagy az ország nyugati részén egy megcsonkított államot irányít.

A tervezés

2020 első felében Putyin alkotmánymódosításokkal biztosította be azt, hogy 2024 után is hatalmon maradjon. Ezidőtájt a Covid-járvány miatt hónapokat töltött nagyon durva elszigeteltségben, ami alatt orosz történelmi könyveket olvasott. Valószínűleg ez indított el az orosz elnökben egy végletesnek bizonyuló gondolatfolyamon. Nyáron Belaruszban Aljakszandr Lukasenka elnök csak brutálisan levert tüntetések következtében tudott hatalmon maradni, de minden korábbinál gyengébbé és a Kremltől függőbbé vált. Megnyílt a lehetőség, hogy Moszkva rákényszerítse: engedélyezze belarusz terület használatát egy invázió kiindulópontjaként.

Nagyjából ugyanekkor az FSZB méregkeverői idegmérget juttattak Alekszej Navalnij alsóneműjébe. Ő volt az egyedüli ellenzéki politikus, aki képes volt tömeges társadalmi támogatást megmozgatására.

A terv első jelei 2021 tavaszán váltak láthatóvá a CIA számára, amikor orosz csapatok kezdtek felvonulni Ukrajna határai mentén és a megszállt Krímben, orosz állítás szerint hadgyakorlat miatt. Az Egyesült Államok olyan információkat szerzett, amelyek szerint Putyin egy április 21-re tervezett, éves nagy beszédében indokolhatja meg az Ukrajna elleni katonai fellépést. Amikor Joe Bident egy héttel a beszéd előtt tájékoztatták erről az előrejelzésről, az elnök személyesen hívta fel Putyint. Végül Putyin beszéde a vártnál kevésbé lett gyújtó hangulatú, a felsorakoztatott egységek bejelentették a hadgyakorlat végét, a két elnök pedig Genfben találkozott, ahol Ukrajnáról nem is igazán esett szó.

Négy héttel a genfi csúcstalálkozó után Putyin egy hosszú, csapongó esszét tett közzé Ukrajna történelméről, amelyben egészen a 9. századig visszanyúlva odáig jutott elmélkedésében, hogy „Ukrajna valódi szuverenitása csak Oroszországgal való partnerségben lehetséges.” Ez azért keltett némi meghökkenést az Atlanti-óceánon innen és túl, de a nemzetközi figyelem átterelődött az amerikaiak katasztrofális afganisztáni kivonulásra.

Szeptemberben az orosz csapatok újra elkezdtek felvonulni az ukrán határoknál, egy hónapon belül pedig már olyan méreteket öltött ez a csapatösszevonás, amelyet már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Washington új hírszerzési információkhoz jutott az orosz tervekről, amelyek a korábbiaknál részletesebbek és egyben sokkolóbbak voltak. Korábban az volt a legelfogadottabb szolgálati feltételezés, hogy Oroszország esetleg formálisan annektálhatja a Donbasz régiót, vagy egy maximalista forgatókönyv szerint megpróbálhat szárazföldi folyosót vágni Dél-Ukrajnán keresztül, összekötve a Donbaszt a megszállt Krímmel. Ekkor már azonban úgy tűnt, Putyin ennél is nagyobbat akar: Kijevet.

Figyelmeztetések hosszú sora

November közepén Biden Brüsszelbe küldte Avril Hainest, a Nemzeti Hírszerzés igazgatóját, ahol a NATO-tagállamok hírszerzési vezetőinek éves találkozóján bemutatta az amerikai álláspontot: reális esély van egy nagyszabású orosz invázióra Ukrajna ellen. A brit MI6 vezetője, Richard Moore is megerősítette ezt. Az Öt Szem hírszerzési szövetség tagjaként Nagy-Britannia hozzáfért az amerikai információk többségéhez, plusz a saját hírszerzési csatornáin szerzett értesülései is az invázió irányába mutattak. A teremben ülő többi kémfőnök elsődleges reakciója a szkepticizmus volt. Biden ezért elrendelte, hogy a lehető legtöbb hírszerzési információt osszanak meg a szövetségesekkel, hogy megértsék, miért aggódik Washington ennyire. Felvetette azt is, hogy bizonyos információkat nyilvánosságra kellene hozni, persze anélkül, hogy a forrásaik visszakövethetővé válnának.

Az elkövetkező hetekben az Egyesült Államok a példátlan mértékben tett elérhetővé érzékeny hírszerzési információkat nemcsak a szövetségesek, hanem gyakran a szélesebb nyilvánosság számára is: „Megkaptuk a titkos amerikai elemzéseket, majd néhány órával később pontosan ugyanezt olvastuk a New York Timesban” – mondta egy európai tisztviselő. Október végén a CIA és az MI6 hírszerzési elemzéseket küldött Kijevbe, amelyekben részletezték az egyre riasztóbb értékeléseiket. November közepén a brit védelmi miniszter, Ben Wallace Kijevbe látogatott, és közölte Zelenszkijjel: London szerint egy orosz invázió már nem „ha”, hanem „mikor” kérdése. Zelenszkij láthatóan passzívan hallgatta.

Ezen a ponton érdemes emlékeztetni arra, hogy Zelenszkij 2019-es választási programjának fontos része volt, hogy béketárgyalásokkal véget vet az Oroszország által 2014-ben Kelet-Ukrajnában indított konfliktusnak. Már nem hitt abban, hogy Putyinnal megállapodásra juthat, de attól tartott, hogy egy még nagyobb háborúról szóló beszéd pánikot váltana ki Ukrajnában, ami gazdasági és politikai válsághoz vezethetne, és anélkül omlana össze az ország, hogy Oroszország egyetlen katonát is átküldene a határon. Zelenszkij meg volt győződve, hogy Putyin terve pontosan ez volt, így egyre ingerültebb lett az amerikaiakkal és a britekkel szemben, akik már nem csak zárt ajtók mögött, hanem nyilvánosan is beszélni kezdtek az invázió veszélyéről.

Az ukrán elnök novemberben az egyik legmagasabb rangú biztonsági tisztviselőjét titkos küldetésre küldte egy meg nem nevezett európai fővárosba, hogy hírszerzési csatornákon keresztül üzenjen az európai politikai vezetőknek: a háborús riogatás hamis, és valójában arról szól, hogy az Egyesült Államok nyomást akar gyakorolni Oroszországra.

Bár Ukrajnában kevesen hitték, hogy teljes körű invázió várható, de a hírszerző szolgálatok aggasztó jeleket észleltek az orosz aktivitás fokozódásáról. Ivan Bakanov, az SZBU belbiztonsági szolgálat vezetője felidézte: míg korábban az orosz hírszerzés főként magas rangú ukrán forrásokat próbált beszervezni, az invázió előtti évben „mindenkire rámentek”, beleértve sofőröket és alacsony beosztású hivatalnokokat is. Gyakran „hamis zászlós” módszert alkalmaztak, az orosz ügynökök ukrán szolgálatok tisztjeinek adták ki magukat. Egy európai hírszerzési tisztviselő szerint az ukrán partnerektől érkező üzenetek hónapokon át ugyanezt a képet festették: semmi nem fog történni, ez csak kardcsörtetés, a legrosszabb esetben is csak egy kisebb összecsapás lehet a Donbaszban.

Putyin mindeközben mindent megtett azért, hogy még a saját legbelsőbb köre elől is eltitkolja szándékait, és az inváziós tervekről még néhány héttel a támadás előtt is csak néhány ember tudott. Elképzelhető, hogy a CIA vagy az MI6 beszervezett egy „szuperkémet” közvetlenül az elnök környezetében, de sokkal valószínűbb, hogy az oroszországi humán források inkább közvetett vagy megerősítő információként szolgáltak, nem pedig a tervek lényegét árulták el. A kulcsfontosságú hírszerzési adatok jelentős része műholdfelvételekből, illetve az amerikai és brit technikai hírszerző szolgálatok – az NSA és a GCHQ – lehallgatásaiból származott. „Nem volt humán forrás” – idéz a Guardian egy tisztviselőt.

Tíz héttel az invázió előtt

2021 decemberére az Egyesült Államok és Nagy-Britannia már egészen tiszta képet kapott arról, hogyan nézhet ki Putyin háborús terve. Washingtonban egy több ügynökséget összefogó csapat kezdett hetente háromszor ülésezni, hogy megvitassa, miként készüljenek fel és reagáljanak a legrosszabb forgatókönyvre: az egész Ukrajna elleni támadásra, amelynek célja a rezsimváltás. Ugyanakkor nem volt kézzelfogható bizonyíték arra, hogy Putyin meghozta volna a politikai döntést a terv végrehajtásáról. És itt kezdődött a többiek problémája: Párizsban és Berlinben – akárcsak Kijevben – a hírszerző szolgálatok az Ukrajna határain történő orosz katonai felvonulást nem háborús tervként, hanem nyomásgyakorló blöffként értelmezték.

Sok európai számára a 2003-as iraki invázió hírszerzési előzményei táplálták a szkepticizmust. Bár a britek és az amerikaiak a szokásosnál több információt osztottak meg a partnereikkel, a legérzékenyebb adatokat gyakran kitakart forrásmegjelöléssel adták át. „Figyelmeztettek minket, valóban” – mondta egy miniszter. „De azt mondták: el kell hinnünk nekik, hogy ez így van.”

Egyes európai hírszerző szolgálatok számára komoly akadályt jelentett az a meggyőződés, hogy Putyint alapvetően racionális szereplőnek tartották, ezért úgy vélték, aligha vágna bele egy olyan tervbe, amelyről úgy értékelték, hogy kudarcra van ítélve. Egy nyugati szolgálat által megszerzett és összesített orosz becslések szerint Moszkva úgy vélte, az ukránok mindössze 10 százaléka harcolna egy invázió ellen, a többiek vagy aktívan támogatnák, vagy kelletlenül elfogadnák az orosz hatalomátvételt. Ez reménytelenül optimista felmérés volt, de még a lakosság 10 százaléka is körülbelül 4 millió embert jelentett. Az európaiak szerint az Oroszország által összevont erők messze nem voltak elegendőek egy ekkora ellenállás letöréséhez.

Washingtonban viszont az volt a munkahipotézis, hogy legalább a háború kezdeti szakaszában Putyin sikerrel járhat. Olekszij Reznyikov volt ukrán védelmi miniszter felidézte, hogy nem sokkal 2021 novemberi hivatalba lépése után a Pentagonban járt. Ő is szkeptikus volt az inváziós tervekkel kapcsolatban, de látta, hogy az amerikaiak meg vannak győződve róla, ezért megkérdezte, hajlandók lennének-e több és jobb fegyvert küldeni Ukrajna védelmére. Határozott elutasítást kapott. „Képzeld el, hogy van egy szomszédod, aki hazajön azzal a diagnózissal, hogy három napja van hátra” – mondta Reznyikov. „Részvétet fogsz érezni iránta, de nem fogsz neki drága gyógyszereket adni.”

Hat héttel az invázió előtt

Január elején az amerikaiak még részletesebb információkat szereztek az orosz tervekről: több irányból támadják majd Ukrajnát, az egyik irány Belarusz lesz, deszantososok szállnának le a Kijev melletti Hosztomel repülőtéren, és tervben volt Zelenszkij meggyilkolása is. A megszállás utáni „rendezésre” is készültek: listákat állítottak össze „problémásnak” ítélt Ukrajna-párti személyekről, akiket internálni vagy kivégezni kellett volna, valamint oroszbarát figurákról, akiket Ukrajna irányítására szemeltek ki. Burns CIA-igazgató Kijevbe repült, hogy személyesen tájékoztassa az ukrán elnököt arról, ami a CIA szerint hamarosan bekövetkezhet, de nem azt az reakciót kapta, amit várt. Egy héttel később Zelenszkij videóüzenetben szólította fel az ukránokat, hogy ne hallgassanak azokra, akik háborút jósolnak.

Zelenszkij továbbra is attól tartott – egyébként nem alaptalanul –, hogy a háborús pánik összeomlaszthatja a gazdaságot. A hatóságok ugyan lehetővé tették katonai kiképzések indítását, amire több ezer megijedt ukrán jelentkezett is. Mégis úgy tűnik, Zelenszkij egyszerűen nem hitt az amerikaiaknak, aminek az egyik oka az volt, hogy a nyugati országok álláspontja nem volt egységes: a francia és a német vezető, Emmanuel Macron és Olaf Scholz továbbra is úgy gondolta, hogy tárgyalásokkal el lehet kerülni a háborút.

Két héttel az invázió előtt

Február közepére a brit, az amerikai és néhány más ország már kiürítette a kijevi nagykövetségét. A CIA kijevi állomása egy titkos nyugat-ukrajnai bázisra vonult vissza, búcsúajándékként néhány vállról indítható páncéltörő rakétát hagyott az SZBU székházában. Londonban a védelmi minisztérium kulcsemberei a minisztérium közelében lévő szállodákba költöztek, hogy szükség esetén perceken belül munkába állhassanak.

Sok európai ország is minimálisra csökkentette jelenlétét Kijevben, és evakuálási terveket készített. Macron és Scholz azonban továbbra is hitt abban, hogy Putyint le lehet beszélni a támadásról, ezért februárban mindketten Moszkvába utaztak. A kremlbeli tárgyalások után Macron büszkén jelentette be, hogy „biztosítékot kapott” Putyintól arra, hogy Oroszország nem eszkalálja a feszültséget.

Az amerikaiak teljesen másképp értelmezték Moszkva jelzéseit. Biden február 12-én folytatta utolsó telefonbeszélgetését Putyinnal, akit ridegnek, elszántnak és mindenféle tárgyalási ajánlat iránt teljesen közömbösnek talált. Amikor letette a telefont, Biden azt mondta tanácsadóinak: ideje a legrosszabbra készülni. A háború elkerülhetetlen, és az invázió bármelyik nap megindulhat. Biden és Zelenszkij telefonbeszélgetései is időnként feszültté váltak, amikor az amerikai elnök nyíltan közölte: az oroszok Kijevért jönnek. Mivel frusztrálta, hogy nem tudják rávenni Zelenszkijt és csapatát a figyelésre, Jake Sullivan (Biden nemzetbiztonsági tanácsadója) úgy döntött, a hangsúlyt az ukrán hírszerzésre és a hadseregre kell helyezni, abban bízva, hogy alulról, saját szolgálatai hatni tudnak majd Zelenszkijre.

A HUR, az ukrán katonai hírszerzés egy kis csoportja januárban valóban megkezdte a vészforgatókönyv kidolgozását. Egyhónapos kiképzésnek álcázva konspirációs lakásokat béreltek Kijev környékén, és nagy mennyiségű készpénzt vettek fel. Egy hónap elteltével, február közepén a háború még nem kezdődött el, ezért a „kiképzést” újabb egy hónappal meghosszabbították.

A hadsereg főparancsnoka, Valerij Zaluzsnijt nagyon frusztrálta, hogy Zelenszkij nem akarta bevezetni a hadiállapotot, ami lehetővé tette volna a csapatok átcsoportosítását és a harci tervek előkészítését. „Arra készülsz, hogy Mike Tysonnal bokszolj, miközben eddig csak a kisöcséddel vívtál párnacsatákat. Egymillió az egyhez az esély, és fel kell készülnöd” – mondta.Február második hetében az ukrán határőrség új bizonyítékot szerzett, amelynek döntőnek kellett volna lennie: elfogták egy Belaruszban állomásozó csecsen egység parancsnokának kommunikációját Ramzan Kadirovval, Csecsenföld vezetőjével. A parancsnok arról számolt be Kadirovnak, hogy az emberei elfoglalták helyüket, és hamarosan Kijevben lesznek. A felvételt megmutatták Zelenszkijnek, de egy jól értesült forrás szerint továbbra sem győzték meg. A nemzetbiztonsági tanács ülésein még mindig az volt az uralkodó narratíva, hogy a teljes körű invázió valószínűtlen, és a csapatösszevonás csupán gazdasági és politikai nyomásgyakorlás Ukrajnára.

Több ukrán forrás szerint Zelenszkij hajthatatlanul hitte, hogy nagyszabású invázió elképzelhetetlen, ebbéli meggyőződésében pedig fontos szerepe volt a kabinetfőnök és egyben legfőbb bizalmas Andrij Jermaknak. Jermak úgy vélte, Oroszország nem vállalna egy nagy, látványos inváziót, amely végérvényesen megszakítaná kapcsolatait a Nyugattal.

Három nappal az invázió előtt

Február 21-én Putyin összehívta a nemzetbiztonsági tanácsot a Kreml egyik impozáns márványtermében. Ekkor már még világosabb volt, mire készül. Egyedül ült az asztalnál, míg udvartartása a terem túlsó végében, tőle bizarr módon távol elhelyezett székeken foglalt helyet. Putyin egyesével a pulpitushoz szólította őket, hogy kinyilvánítsák támogatásukat. Formálisan a tanácskozás arról szólt, hogy Oroszország hivatalosan elismerje-e a 2014 óta de facto megszállt donyecki és luhanszki „népköztársaságokat” független államként. A mögöttes üzenet azonban egyértelmű volt, itt egy háborús bizottság ülésezett.

A jelenlévők közül sokan megdöbbentnek tűntek, amikor Putyin felszólította őket, nyilvánítsák ki a beleegyezésüket. Szergej Nariskin, a külföldi hírszerzés vezetője láthatóan rettegett, összezavarodott válaszában hebegni-habogni kezdett, amire Putyin megvetően felnevetett, mielőtt végül kierőszakolta az egyetértését. Egy orosz forrás szerint az ülés hangulata a Kreml 1941 tavaszi légkörére emlékeztetett, amikor Sztálint hírszerzési vezetői próbálták figyelmeztetni, hogy a náci Németország támadásra készül, de féltek túl erősen előhozni a dolgot, mivel Sztálin meg volt győződve arról, hogy ez nem fog megtörténni. „Nariskinnek voltak olyan információi Ukrajnáról, amelyek nem illettek bele abba, amit mindenki más mondott” – mondta a forrás. „De gyenge és határozatlan volt, Putyin pedig azt akarta, hogy mindenki láthatóan legyen részese ennek a döntésnek. Ezért láttuk azt a viselkedést, amit láttunk.”

Két nappal az invázió előtt

Február 22-én, Putyin színpadias tanácskozását követő napon az ukrán nemzetbiztonsági tanács is ülésezett. Zaluzsnij megpróbált támogatást szerezni a hadiállapot bevezetéséhez, amely végre lehetővé tette volna a csapatmozgásokat. Az ülésen Reznyikov védelmi miniszter támogatta, de Zelenszkij továbbra is a pániktól tartott, így a tanács elutasította a hadiállapotot, helyette az enyhébb rendkívüli állapot bevezetése mellett döntött.

Néhány órával később a nemzetbiztonsági tanács titkára, Olekszij Danilov egy piros dossziét adott át Zelenszkijnek, amely egy szigorúan titkos hírszerzési jelentést tartalmazott a „közvetlen fizikai fenyegetésről” az elnökkel szemben. Más szóval: merénylőosztagok voltak úton. Zelenszkij látszólag félresöpörte az információt, de úgy tűnik, mégis hatással volt rá. Másnap, a kijevi Mariinszkij-palotában találkozott a lengyel és a litván elnökkel, akiknek azt mondta: lehet, hogy utoljára látják élve.

Néhány órával később Lengyelország Kijevben maradó ukrajnai nagykövete táviratot kapott a varsói kormánytól: egybekezdéses üzenet volt, amely szerint az invázió még azon az éjszakán megkezdődik. Az utolsó két hétben a lengyelek is felülvizsgálták korábbi szkepticizmusukat, részben az új, Belaruszban állomásozó orosz csapatokról szóló értesülések alapján. Most már végső megerősítést kaptak: a támadás jön.

Nyolc órával az invázió előtt

Varsó ekkorra már London és Washington oldalán állt, de Párizs és Berlin még az utolsó pillanatokban is kételkedett. Mindkét ország hírszerzési értékelése ekkorra már elfogadta, hogy valamilyen katonai akció lehetséges, de továbbra is elutasította egy Kijevet célzó, teljes körű invázió gondolatát. A francia nagykövet csak akkor értesült az invázióról, amikor a Kijev ellen indított rakéták robbanásai felébresztették február 24-én hajnalban.

Még beszédesebb Bruno Kahl, a német BND (külföldi hírszerzés) vezetőjének esete. Amikor 2022. február 23-án késő este Kijevbe érkezett a repülőgépe, az amerikai, brit és lengyel szolgálatok már megállapították, hogy az orosz támadási parancsokat kiadták. Pánikszerű üzenetek keringtek a külföldi újságírók között is Ukrajnában, akiket hírszerzési forrásaik figyelmeztettek. Kahl azonban vagy nem tudott erről, vagy nem tartotta nyugtalanítónak. Nem sokkal érkezése után a német nagykövet utasítást kapott Berlinből, hogy azonnal, közúton evakuálja az összes megmaradt diplomáciai munkatársat. A fenyegetés túl sürgős ahhoz, hogy reggelig várjanak. Ennek ellenére a német hírszerzési főnök visszautasította a felajánlást, hogy csatlakozzon az éjféli konvojhoz, arra hivatkozva, hogy másnap fontos megbeszélései lesznek. Nem meglepő módon ezekre a megbeszélésekre soha nem került sor.

Az ukrán hadsereg főhadiszállásán az inváziót megelőző estén Zaluzsnij és tábornokai megpróbáltak néhány utolsó pillanatos intézkedést bevezetni. A Fekete-tenger fenekére aknákat telepítettek, hogy megakadályozzanak egy esetleges odesszai partraszállást, és egyes egységeket stratégiailag kedvezőbb pozíciókba vezényeltek. „Mindez teljes mértékben tilos volt. Ha az invázió nem kezdődik el, bírósági eljárások is indulhattak volna ellenünk emiatt, de a legtöbb parancsnok elfogadta, hogy nincs más választásunk, és végrehajtotta” – mondta egy tábornok. A háttérben az ukrán katonai hírszerzés is folytatta csendes előkészületeit. Február 18-án vezetője, Kirilo Budanov egy háromórás eligazítást kapott egy nyugati tisztviselőtől, aki részletesen ismertette az orosz terveket a hosztomeli repülőtér elfoglalására, ez az információ konkrétan segített az utolsó pillanatos védelmi intézkedések kidolgozásában, és a repteret – hajszálon múlott ugyan, de – meg tudták védeni.

Ami Zelenszkijt illeti: a lengyel és litván elnököknek tett megjegyzése – miszerint lehet, hogy nem látják őt többé élve –, arra utal, hogy az utolsó pillanatban felfogta a közelgő események súlyát. Ennek ellenére azon az éjszakán feleségével, Olenával a szokásos rutin szerint lefeküdtek aludni, mondta később Olena. Még egy bőröndöt sem pakolt össze, amit így csak másnap tett meg sietve, a távoli robbanások és a közvetlen merényletfenyegetések közepette, majd két gyermekükkel együtt egy ismeretlen helyre menekültek.

Az invázió az ukrán kormány tagjainak többségét is váratlanul érte, köztük Reznyikov védelmi minisztert. Ő aznap reggel hat órára állította be az ébresztőjét: a donbaszi érintkezési vonalhoz repült volna balti külügyminiszterekkel, demonstratív kiállásként a fokozódó fenyegetéssel szemben. Ehelyett hajnali négykor Zaluzsnij ébresztette fel a hívásával, közölve vele, hogy a háború azonnal kezdődik.

Az invázió első órái

Amiko Zelenszkij megérkezett a Bankova utcai elnöki komplexumba, az első külföldi telefonhívása Boris Johnsonhoz szólt. „Boris, barátként kérem, az országom barátjaként. Hívja fel [Putyint] közvetlenül, és mondja meg neki, hogy állítsa le a háborút” – mondta Zelenszkij Johnsonnak. Később újabb hívások következtek Párizsba és Washingtonba, majd találkozó a biztonsági vezetőkkel. Végül egy sebtében összehívott parlamenti ülésen bevezették a hadiállapotot, és elkezdődött Ukrajna mai napig tartó honvédő háborúja.

* Itt most Walker anyagának zanzásított, feldolgozott változatát közöljük, de mindenképp érdemes rászánni az időt, és elolvasni az eredeti cikket.

Forrás