Orbán Viktor október 23-i beszédének színpadképe kifejezőbb volt az elmondott szövegnél is. A rendezők Vasvári Vivien luxusfeleséget és Szabó Zsófi színésznő-influenszert ültették a miniszterelnök mögötti sorba, a szónok mellett őket mutatta leggyakrabban a kamera. Mellettük a végig erősen koncentráló, szurkoló, grimaszoló Eperjes Károlynak jutott hely. A miniszterelnökhöz közeli helyekre egyetlen fideszes politikus sem jutott, helyettük kevésbé ismert művészek és celebek Muri Enikő, Szelba „Cooky” Krisztián, többnyire fiatal vagy annak látszani igyekvő felnőttek (képünk bal felső sarkában például a hátra fordított bézbólsapkát viselő Patkó „Kiki” Béla [68]) kerültek.

Vasvári és Szabó egyébként fontos szerepet kapott a Békemenet promózásában is. Ők az Orbán-tábor talán legfrissebb arcai, akik csak néhány hete léptek elő közéleti szereplővé, korábban inkább csak bulvárlapok oldalain lehetett találkozni velük, esetleg valóságshowk-ban.

A menettel haladtam a Margit-hídtól a Nyugati térig, és nem Szabó Zsófi korosztálya volt többségben. Ez nyilván nem újdonság: Orbán legelkötelezettebb támogatói a 40 felettiek közül kerülnek ki. Ez az esemény is mutatta, hogy a kormánypárt igyekszik leküzdeni a fiatalabb korosztályokban egyre nyugtalanítóbb hátrányát.

Ez az igyekezet megjelent a beszédben is. Orbán nem nagyon törődött a formaságokkal, hogy mégis hivatalos állami ünnepen szónokol, teljesen nyíltan beszélt a kampány feladatairól. A legfontosabb feladat mind közül: el kell mondani a tiszásoknak, hogy meg vannak tévesztve. A beszéd elszánt hangvétele a 2002-es híres TF-es Orbán-szónoklatot – „mindenki hozzon magával még egy embert” – idézte.

„Egyetlen lélekről sem mondhatunk le, mert minden magyar felelős minden magyarért. (…) van sok magyar, aki azt hiszi, hogy jó ügy mellett áll, amikor Brüsszelt és a Brüsszelből ide küldött bábkormányjelölteket támogatja. El kell mondanunk nekik, Brüsszel ma nem a segítség, hanem a veszedelem. Az Európai Néppárt nem a barátunk, hanem a rosszakarónk. Brüsszel és magyar megbízottjai nem fejlődést, hanem háborút hoznak Magyarországra, akik azt hiszik, hogy a kormányváltást támogatják, valójában a háborút támogatják, ha tudnak róla, ha nem.”

Miután hosszan dicsérte „a magyarokat” (valójában saját politikáját és támogatóit), a fiatalokról tőle szokatlan stílusban, már-már könyörögve, sőt önkritikusan beszélt:

„…beszélnünk kell a fiatalokkal is. Barátaim, ez nem könnyű feladat. Lehet, hogy bennünk van a hiba, de akkor is meg kell próbálnunk. Nos, hát tisztelt magyar fiatalok! A forradalmat fiatalok szokták kirobbantani. Ez így volt ’56-ban is, s még korábban. Petőfi 25 éves volt. Rákóczi 27. Mindig a fiatalok vannak az első sorban, ők emelik a szabadság zászlaját. Amikor kellett, a nemzet mindig számíthatott rájuk. De vajon ma, amikor ismét szükség lenne rátok, számíthat-e rátok a hazátok?”

Orbán szerint a fiatalokat beszippantotta a digitális tér és most vissza kell őket rántani a valóságba – vagyis az orbáni Magyarországra. Meglepő taktikát választott: a Mátrixot idéző kocsmafilozófiai tézisekkel próbálta meggyőzni őket.

„Más világ lett. A valóság helyét digitális és virtuális terek foglalják el. Nehéz tudni, mi a manipuláció és mi a valóság. Van-e még valóság egyáltalán? Mi hisszük, hogy vannak valóságos dolgok. Valóságos Magyarország a hazátok. Valóság a szabadság is, amiért harcoltak és meghaltak a nagyszüleitek.”

A haza az egyetlen igazi valóság Orbán fejében, az nem illúzió, az az igaz ügy, amit most valóságos veszély fenyeget: Brüsszel és a háború. Nemcsak ez a gondolatmenet, de a beszéd nyelvezete avíttas hatást keltett; úgy szólt, mintha a tanácstalan szülő próbálná megtalálni a hangot a gyerekével. Nehéz elképzelni, ahogy a húszas–harmincas generáció ettől hirtelen megszólítva érezné magát:

„A brüsszeli birodalom azt akarja, hogy hazátlan európaiak legyetek. Azt akarja, hogy maradjatok a virtuális világban, azt akarja, hogy gépre kötve szunnyadjatok. Ideje fellázadni. Tisztelt magyar fiatalok, ti is lehettek hazafiak. Lehettek szabad és büszke magyarok. De először le kell jönnötök a gépről, és ki kell hajítani a brüsszeli infúziót. Ébredjetek, lázadjatok, vár a hazátok!”

Ez a kiáltás feltűnőbb volt, hangsúlyosabbnak tűnt a beszéd történeti és külpolitikai fejtegetéseinél, bár Ukrajna gyalázására feltűnően sok időt szánt a miniszterelnök, a szabadságharcot vívó szomszédos országot tucatszor említette, mindannyiszor erősen negatívan. (Hogy Brüsszel gyalázása fontos elem volt, az nem újdonság.) A beszéd tartalmilag sok újdonságot egyébként sem hordozott, a másfél-két évtized alatt fölépített orbáni ellenségképek sorakoztak, néhány apróbb újítással, például ma már egyenesen Brüsszel akadályozza Donald Trump békemisszióját, vagyis egyúttal az egyelőre elmaradó budapesti békecsúcsot is. (Az EU-s szankciókat a szovjet tankokhoz haosnlította, miközben néhány órája éppen Trump jelentett be komoly szankciókat Oroszországgla szemben.)

A tétet emelni már nem nagyon tudta. Nincs is hova. Ma már senkit nem üt meg, hogy a választás tétje háború vagy béke, vagyis élet vagy halál. Haladjunk.

Orbán hónapok óta küzd a feladvánnyal: fenntartani az esélyesség látszatát sajátjai előtt. Ezt próbálja erősíteni a szeptember eleji kötcsei találkozó óta minden beszédében. Számára ez volt az idei békemenet igazi tétje is. Emiatt kezdte a beszédét azzal a diadalittas felütéssel, hogy az összegyűlt tömeg „már az űrből is látszik”. Ezért posztolta ki Facebook–stábja jó előre, hogy ez minden idők legnagyobb békemenete (nem ez volt az). Ezért nem készültek jól belátható képek a tömegről: semmi esetre sem tűnhet vékonyabbnak az ellenfélnél.

Orbán tudja, hogy a legfontosabb most erőt, önbizalmat mutatni. Erre törekedett, de szoksásosan harciasnak szánt szavain mégis a bizonytalanság érzete szűrődött át. Más szavakkal, mint 2002-ben, de ismét arra kéri híveit, hogy hozzanak magukkal még egy embert. Mert sokan vannak, de megint nincsenek elegen. Öt hónapja van még, hogy elegen legyenek.

Forrás