„Népünk ragyogó jövője felé a Szovjetunió mutatja az utat” – hirdették különösen az ötvenes években kétséget nem hagyó buzgalommal pártaktíváktól a Szabad Nép-félórákon át a felvonulásokig, hogy honnan mutatják köztudomásúlag a kötelező haladási irányt. Bár „a legvidámabb barakk” önképében később fontos elem lett a lazább póráz, az, hogy nálunk egy kicsit többet szabad, mint mondjuk az NDK-ban, valójában Magyarország irányváltásait bő negyven évig Moszkvában jelölték ki: az enyhítések és visszakeményítések ritmusát is alapvetően a szovjet politika ciklusai határozták meg.

Ezt a korszak grandiózus politikai színházai, a Hősök tere monumentális díszletei és a Felvonulási tér szimbolikus tereiben megtartott tömegrendezvények cikkünket illusztráló képei mellett most egymásra csúszó kerek évfordulók is szépen szemléltetik. Február 25. nemcsak a kommunizmus áldozatainak emléknapja Magyarországon (a kisgazda Kovács Bélát ekkor hurcolták el 1947-ben a Szovjetunióba, hogy testileg-lelkileg szétvert emberként térjen vissza nyolc évvel később), de ekkor hangzott el két történelmi hatású beszéd is harminc év különbséggel: a XX. kongresszuson Hruscsov korszakváltást jelző támadása a sztálinizmus ellen 1956-ban, majd az utolsó pártfőtitkár Gorbacsov peresztrojkát meghirdető beszéde ’86-ban – hetven és negyven évvel ezelőtt.

Mindkettő moszkvai keltezésű, de mindkettő sorsfordítónak bizonyult Magyarországon is. Az külön történelmi érdekesség, hogy három évvel Sztálin halála után az ’56-os forradalom, szintén három évvel a Gorbacsov-fémjelezte nyitás után pedig a rendszerváltás jött el. Mintha a tágabb politikai hatások végiggyűrűzésének és aztán kontrollálatlanná válásának lenne egy láthatatlanul pulzáló, különös ritmusa.

„Eltávozott korunk legnagyobb embere, utolsót dobbant a lángeszű bölcs szíve”  ismételgette félóránként a Magyar Rádió 1953. március 6-án a szovjet pártközleményt Sztálin haláláról, amit a propaganda és a tömeghisztéria különös egyvelegében sokan fogadtak zokogva még az elvtársi körön kívül is. Amikor három nappal később a moszkvai Vörös téren Sztálin bebalzsamozott testét Lenin mellé helyezték, Budapesten a Sztálin térre átnevezett Felvonulási téren, a szovjet Generalisszimusz bronzszobra előtt vettek százezren búcsút „az egyszerű emberek legnagyobb barátjától és tanítójától”. A Sztálin-szobor előtt az ÁVH állt díszőrséget, Gerő Ernő pedig arra szólított fel mindenkit, hogy még szorosabban tömörüljön a párt és Rákosi köré.

Három és fél évvel később a szoborból csak a csizma maradt, a szerencsések pedig hazavittek egy-egy ujjpercet a diktátor rituálisan ledöntött szobrából – a Felvonulási térből pedig, ha csak néhány napra is, Csizma tér lett.

De a változás nem ekkor kezdődött: már Sztálin halála intenzív mozgásokkal járt az ekkor Magyar Dolgozók Pártjának hívott állampárti vezetésben is. Ezt paradox módon ugyanúgy Moszkvából irányították, mint előtte a sztálinizmus hű követését.

A kommunista hatalomátvétel után Magyarországon a megelőző éveket a Szovjetunióban töltő moszkoviták kerültek hatalomra, akárcsak a legtöbb gyorsan szovjetizált országban Csehszlovákiától Bulgáriáig. Ők voltak a szerencsés túlélők: az 1937–38-ban kulmináló sztálini terror a Szovjetunióba került külföldi kommunistákat sem kímélte – a magyar Tanácsköztársaság 19 emigrációban élő népbiztosa közül 11-et végeztek ki ezekben az években, köztük a szélsőséges fanatizmusa ellenére trockizmussal vádolt Kun Bélát is. A Szovjetunió szinte vallásos tisztelete az európai kommunistaszimpatizáns közegben ennek ellenére meghatározó maradt. Azt csak a Hitler–Sztálin paktum kezdi majd ki komolyabban először, de a kiábrándulás-irodalom tanúskodik róla, hogy mennyire nehéz volt az érintetteknek leszámolni hitükkel; hogy a Szovjetunió bármiféle bírálata mennyire lehetetlen volt számukra.

„Minden eszközzel szuggerálták, hogy van itt valami csalhatatlan, mindentudó, gondviselésszerű, emberfeletti, lángelméjű hatalom, amelyben feltétlenül hinni kell. Ezzel hallgatólagosan bűnné degradáltak mindent, ami nem feltétlen engedelmesség és alázat” – írja Sinkó Ervin az 1936-os moszkvai naplójából született Egy regény regényében bemutatva, hogy a szovjet valóság mindennapjaival való keserű szembenézés milyen nehéz volt még egy olyan baloldali gondolkodónak is, mint ő.

Rákosi Mátyás és a háború után Magyarországra immár szovjet állampolgárként visszatérő többi moszkovita kommunista nem osztoztak hasonló dilemmákban. „Utasítottuk a Politikai Bizottság tagjait, hogy legyenek résen és csírájában fojtsanak el minden olyan kísérletet, amely a felszabadító Szovjetunió szerepének lebecsülésére vagy elhomályosítására irányulna. (…) A szocializmus építésének nincs és nem is lehet külön nemzeti, magyar útja” – chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://mek.oszk.hu/05300/05372/05372.pdf Rákosi egy 1948-as párthatározatban. Ugyanez Szakasits Árpád verziójában: „Csak egy út van: a Szovjetunió vérrel megszentelt és dicsőséges útja”.

Magyarország gyorsított ütemű szovjetizálása a pártirányítás alá vett erőszakszervezetektől, a „reakciósók” és a belső ellenség kijelölésén át a koncepciós perekig, a frazeológiától az  iparpolitiáig, padlássöprésig és a „kulákok” (ez maga is egy orosz szó átvétele) elleni retorziókig, az erőszakos kollektivizálásig a sztálini forgatókönyv szerint zajlott, ahogy a tömeges internálások és a személyi kultusz lemásolása alapján is igazán rászolgált Rákosi a „Sztálin legjobb tanítványa” bókokra. Ezt a szolgalelkűséget kiválóan tetten lehet érni az április 4-i katonai díszszemléken, ahol a Hősök tere monumentális szobrai előtt dübörgő szovjet mintájú tankok és az alakzatba rendezett, vezényszóra éljenző tömeg mutatta fel a rendszer erejét.

A Sztálin halála utáni Kreml-béli fordulatok így személyesen is veszélyes kihívást jelentettek a magyar pártfőtitkár számára. Három héttel azután, hogy Sztálin agyvérzésben meghalt, az utódszerepet magának vindikáló Berija Moszkvában amnesztiarendeletet adott ki, majd bejelentették, hogy a Sztálin által tervezett újabb nagy koncepciós per, a „fehérköpenyes kártevők” ügye puszta provokáció volt, a megvádolt orvosok valójában teljesen ártatlanok. Bár Berija maga is főszereplő volt a sztálini terrorban, a riválisaival ekkor a rendszer felülről kierőszakolt racionalizálásával és politikai rehabilitációk segítségével akart felülkerekedni, ez pedig a csatlós államokban is hatalmi átrendeződésekkel járt.

Rákosit 1953 júniusában rendelték Moszkvába, ahol Berija a magyar pártdelegáció többi tagja előtt alázta meg, parancsba adva, hogy az állami és párttisztségeket szétválasztva Nagy Imrét kell kinevezni miniszterelnöknek. Szilágyi Ákos szavaival: „A magyar pártállam vezetésben kialakult zűrzavar, »kettős hatalom«, túl a megszállottan egyeduralomért küzdő Rákosi zsarnoki karakterén és folytonos intrikáin, döntő módon az 1953-as kremli tárgyalásokból eredt, ahol is mindazért, amit szovjet parancsra addig túlbuzgó szolgalelkűséggel hajtottak végre, Sztálin halála után dicséret helyett megsemmisítő és megalázó kritikában részesítették és megbüntették őket.”

Rákosi kénytelen ekkor engedelmeskedni, és nálunk is látványos lépésekkel indul el a desztalinizáció első hulláma. Felszámolják Recsket és a többi internálótábort, százezrek kapnak közkegyelmet, és elkezdődik a politikai perek felülvizsgálata is. Megszüntetik a kuláklistákat, engedélyezik a maszekolás bizonyos formáit, és az ÁVH önállóságát is csökkentik a BM alá rendelésével.

Eleinte a folyamat még azután is folytatódik, hogy Moszkvában újabb fordulat jön: Hruscsov Malenkovot és másokat róla leválasztva megfosztja Beriját hatalmától, akit hamarosan ki is végeznek. 1955-ben azonban a túl puha Malenkovot is félreállítják, és az inga visszaleng: újabb keményítés jön, aminek Magyarországon is azonnaliak a hatásai. Most Nagy Imrét rendelik Moszkvába, ahol személyesen Hruscsov váltja le, és fenyegeti meg, hogy ő is más elhajlók sorsára juthat. A magyar agrárpolitikust végül csak a pártból teszik ki, de ezzel is újra Rákosi kerül helyzetbe: jön az átmeneti visszarendeződés.

A szovjet–magyar párhuzamokat a már idézett Szilágyi Ákos így világította meg: „A kettős hatalom Malenkov 1955-ös eltávolításáig tartott, amelyet szinte azonnal követett a »magyar Malenkov« – Nagy Imre – eltávolítása. Itt is, ott is helyreállt a pártokrácia 1953 márciusa előtti hatalma, azzal a hatalmas különbséggel, hogy míg a Szovjetunióban a – Berija és Malenkov programjából sok mindent átvett – desztalinizáló Hruscsov állította helyre az ideológia primátusán és a nómenklatúra – mint új bürokratikus osztály – privilégiumán nyugvó pártokratikus államot, addig Magyarországon Rákosi, ami a Szovjetunióban a XX. kongresszushoz és a rendszer desztalinizálásához, Magyarországon pedig az 1956-os forradalomhoz és a rendszer megdöntéséhez vezetett.”

Rákosi így hát egy ideje már ismét nyeregben érezhette magát, amikor a XX. szovjet pártkongresszus utolsó napján, zártkörű ülésen, de több mint 1400 delegált előtt Hruscsov elmondta élete legfontosabbnak bizonyuló, a jelenlévőket sokkoló beszédét „a személyi kultuszról és következményeiről”. A több mint négy órás szónoklat teljes tabudöntés volt, hiszen korábban nem látott keménységgel számolt le a sztálinizmussal.

Hruscsov beszédét, mely azt is világossá tette, hogy Sztálin közvetlenül irányította a tömeges terrort, és személyesen ő hagyta jóvá megyékre lebontva a letartóztatási keretszámokat, hamarosan megismertették a pártaktívákkal, de az a nyugati sajtóba is gyorsan kiszivárgott. Ez így történt Magyarországon is, ahol az egyetemeken, az Írószövetségben is erőre kapó reformszárny és az 1956 tavaszán megalakuló, majd júniusban már be is tiltott Petőfi Kör már Nagy Imre rehabilitációját követelte a beszéd nyomán.

Igazán a még a kivégzésén is a Szovjetuniót éltető, a rá mért szerepet a koncepciós perben végig eljátszó Rajk László rehabilitációja rendítette meg a rendszert. Bár Rákosi saját maga írta a Rajk elleni vádiratot, ekkor azzal próbálkozott, hogy az ÁVH-t vezető Péter Gáborra tolja minden visszaélésért és terrorért a felelősséget, valahogy úgy, ahogy a Szovjetunióban Hruscsov tette Berijával – saját korábbi beismeréseit pedig azzal magyarázta, hogy azt csak Berija parancsára tette.

Moszkvából azonban így is megküldték neki a selyemzsinórt. „Rákosi elvtárs Berija provokációjával magyarázza a hibák éles felvetését, és azt hiszi, hogy miután Beriját agyonlőttük, agyon kell lőni a kritikát is. Ez így nem helytálló. Hibák ténylegesen voltak, és azokat mi is bíráltuk, nem csak Berija” – mondta zárt körben Hruscsov, aki Mikojant küldte Pestre. A szovjet rendcsináló már a ferihegyi úton közölte az autóban ülve Rákosival az ítéletet: a magyar kommunista vezérnek Moszkva döntése alapján mennie kell.

Az 1956-os forradalom tanúskodik róla, hogy ez már nem volt elég. Rajk október eleji újratemetésén 300 ezren vettek részt. A desztalinizáció palackból kiengedett szelleme Lengyelországban és Magyarországon tömegtüntetésekhez, illetve fegyveres felkeléshez vezetett, Hruscsov pedig hiába igyekezett korábban az enyhítés arcaként legyőzni párton belüli ellenfeleit, szovjet tankokat küldött a forradalom leverésére – hogy aztán a Nagy Imre minisztereként Munkácsra és Moszkvába vitt Kádár János és Münnich Ferenc között némileg váratlanul az előbbit választva ismét a Kremlből jelöljék ki Magyarország következő vezetőjét.

Miközben Kádár főleg az 1963-as amnesztia után sikeresen teremtette meg itthon és külföldön is a józan, tárgyalóképes, kis kompromisszumokkal jobb életfeltételeket és relatív szabadságot teremtő pártvezető imázsát – melynek évente a Felvonulási tér sör-virsli hangulatú, „legvidámabb barakkos” majálisai adtak díszletet –, a politikai inga a következő évtizedekben is a moszkvai ciklusokat követte Magyarországon. Ez így volt az 1965-ben kezdődő „koszigini reformokkal”, amelyek a szovjet gazdasági decentralizáció mintájára megnyitották az utat nálunk is az Új Gazdasági Mechanizmus és a reformkorszak előtt.

Nyers Rezső, Fehér Lajos, Fock Jenő korábbi gazdasági reformjavaslatai addig lepattantak a hazai ellenfeleikről, de most a szovjet példa miatt egy időre elhallgattak a kritikusaik. A piaci nyitás némi kulturális nyitással is együttjárt, egészen addig, amíg a ’68-as prágai tavasztól megijedt szovjet vezetés immár Brezsnyev alatt nem kezdett újabb centralizálásba – ennek hatására pedig 1972 táján elkezdődött Magyarországon is a reformokkal való szakítás, a cikkcakk politikában egy újabb „cakk”, ami a Hősök tere rituáléiban is látványos hátraarcot hozott: a jelszavak visszakeményedtek, a tribünön pedig ismét a moszkvai irányvonal legelszántabb őrei kerültek az első sorba.

Bár a szovjet blokkon belüli nagyon jelentős különbségek annak is nyilvánvalóak lehettek, akik piros útlevéllel kijutottak időnként a baráti szocialista országokba, és valóban volt magyar különutasság, ahogy éppenséggel román is, nem beszélve Albániáról vagy Jugoszláviáról, a játéktér változó méretét alapvetően mégiscsak Moszkva határozta meg az egész korszakban. Ez nem volt másképp a nyolcvanas évek közepi válságreakció esetében sem, ami aztán alig négy-öt év alatt, a legtöbb megfigyelő számára teljesen váratlanul az egész szovjet rendszer összeomlásához vezetett. A nyolcvanas évek közepére a Felvonulási tér rituáléi már csak árnyékai voltak önmaguknak: a tribünökön integető, idősödő pártvezetés és az előttük elvonuló, egyre közönyösebb tömeg között a szakadék már nemcsak politikai, hanem generációs és morális is volt.

A Gorbacsov-féle reformok alapvetően kényszermegoldások voltak, amit elsősorban a szovjet gazdaság egyre romló teljesítménye és az Amerikával folytatott fegyverkezési versenyben való növekvő lemaradás váltott ki. Az utolsó éveire magához képest is elhülyült Brezsnyev halála után már az örökébe lépő Andropov is reformokkal próbált úrrá lenni a helyzeten, amit ő még leginkább a fegyelem növelésének szólamaival és a korrupció csökkentésével igyekezett megvalósítani.

A rövid csernyenkói közjáték után 54 évesen (ez extrém fiatal kornak számított a szovjet vezetők között) pártfőtitkárrá emelt Mihail Gorbacsov eleinte szintén hasonlóval próbálkozott. Ezt szolgálta volna egyik első intézkedése, az 1914 és 1941 után harmadszor is bevezetett alkoholtilalom, ami azonban a társadalmi felzúdulás mellett egyéb nem kívánt mellékkövetkezményekkel is járt: jelentős adókiesés a költségvetésben, az otthoni zugfőzések miatt pedig olyan cukorhiány alakult ki, hogy újra be kellett vezetni a Szovjetunióban a jegyrendszert.

A szovjet alkoholellenes intézkedést ugyan Magyarország nem vette át, de azt az itteni szovjet követségnek is alkalmaznia illett. Az anekdota szerint november 7-én ezért nagy csalódás volt a szokásos fogadásra meghívott magyar pártkádereknek, hogy őket is csak alkoholmentes pezsgővel kínálták – mindjárt kevesebb híve lett köreikben Gorbacsovnak.

Az igazán átfogó reformjavaslatokat aztán a szovjet kommunista párt XXVII. kongresszusán hirdették meg 1986 februárjában. Itt Mihail Gorbacsov radikális gazdasági reformokat és új cselekvési program kidolgozását jelentette be: a gazdaságban a piaci szocializmus megvalósítása lett az új cél. A program alapja az örmény Abel Aganbegjan által kidolgozott termelői önigazgatás volt, mely a központi tervezést egyre inkább helyi ár- és ösztönzési politikákkal kívánta felváltani.

„Olyan rendszert kell létrehozni, amelyben az embereknek érdekük, hogy minden erejüket latba vessék. Ez minden kérdések kérdése. Még mindig abban reménykedünk, hogy nyomásgyakorlással mindent el lehet érni. Vagyis felülről követelünk és elvesszük, ami kell. Gyökeres fordulatról beszélünk, miközben nem merünk bízni az emberekben, az egészséges józan eszükben. Márpedig az emberek maguk akarnak dönteni” – mondta Gorbacsov, aki a reformszárny élére állva megerősítette többségét a pártvezetésben.

Az új szovjet reformbeszéd szentháromsága nemsokára a glasznoszty-peresztrojka-uszkorenyije lett. Előbbi a szabad(abb) nyilvánosságot, utóbbi pedig a gyorsítást jelentette, amiről a korabeli magyar vicc a sokasodó válságjelekre reagálva mondta: „Jézusom, ezt az egészet még gyorsítani is fogják?” Megtették, tulajdonképpen szokás szerint szovjet mintára, de szintén szokás szerint azon túllépve, miközben az eseményeket már sem Moszkvában, sem a tagköztársaságokban nem tudta kontrollálni a szovjet párt- és állami vezetés.

Magyarországon a felvonulások évtizedes, a dísztribünről vezényelt fegyelmezett koreográfiája néhány hónap alatt radikálisan megváltozott: a tér, amely évtizedekig a hatalom előtt való hódolat helyszíne volt, hirtelen a valódi közösségi gyász és követelés színterévé vált. A romániai falurombolás elleni tiltakozáson a tömeg már nem a párt jelszavait skandálta. Igazán más volt fáklyával menni, mint előtte nyuszis lufival ugyanott a majálison – majd pedig Nagy Imre újratemetése már a rendszerváltás szimbolikus pillanata volt, ahol a Hősök tere hat ravatalával és a gyászoló százezrekkel végleg lemosta magáról az április 4-i díszszemlék kényszerű emlékét. Mindenki abban bízott, hogy a Hősök tere végleg visszanyerte méltóságát, és a magyar politika ütemét többé nem távoli birodalmi központokban határozzák meg.

Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szovjet-enyhules

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!

The post A moszkvai inga – A magyar enyhítés és a visszakeményítés ritmusát a szovjet ritmus diktálta first appeared on 24.hu.

Forrás