Másfél millió eurós ERC kutatási támogatást nyert el öt évre egy magyar projekt, ráadásul a társadalomtudományok terén. A projekt mögött álló intézmény a Kassák Alapítvány, a kutatás pedig a kelet-közép európai avantgárd és a munkásmozgalom kapcsolatát igyekszik feltárni, főként a „hordozóin” keresztül, vagyis az avantgárd folyóiratok és a köréjük csoportosuló alkotók hálózatait feltérképezve. A munkásmozgalmak kulturális élcsapata: A kelet-közép-európai avantgárd társadalomtörténete a két világháború között (The Cultural Vanguard of Workers’ Movements: A Social History of the East Central European Avant-Garde between the Two Wars) – szól a cím, a projekt rövid neve ProletGard, a kutatás vezetője Dobó Gábor, a budapesti Kassák Múzeum – a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ–Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléja – munkatársa. A múzeum ad helyet a ProletGard kutatócsoportnak, amelyben hat másik kutató dolgozik majd a térség országaiból.

Nem egyszerű ebből a régióból ilyen léptékű támogatásokat elnyerni, és a magyar helyzet egyébként is extra nehézségekkel terhelt. Az ERC (European Research Council, Európai Kutatási Tanács) a Horizon program része, és ebből a programból a KEKVA (közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítvány) konstrukcióban működő intézmények eleve ki vannak zárva. Tavaly egyetlen magyar ERC Starting Grant sem volt, idén két projekt nyert ilyet, a szóban forgó avantgárd-történeti, valamint egy matematikai kutatás a HUN-REN Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetből.

Dobó Gábor irodalomtörténész, a kutatás vezetője meg is jegyzi, hogy az ilyen nagy támogatásoknál rendre nyugati dominancia érvényesül: Németországból 99 projekt nyert ERC Starting Grantet, a második helyen az Egyesült Királyság áll 60, a harmadikon Hollandia 44 projekttel. A térségünkből hat lengyel és négy cseh kutatás nyert el ilyen támogatást. Ezzel együtt Dobó azt gondolja, hogy Kelet-Közép-Európából is esélyesen lehet indulni. „Az ERC szempontjából csak az új tudományos megközelítés számít, hogy az mennyire megalapozott, mennyire meggyőzően sikerül elmagyarázni, valamint, hogy el is jutsz-e odáig, azaz van tapasztalatod abban, hogy kutatócsoportot hozz létre és vezess – az más kérdés, hogy a fogadóintézmények mennyire tudatosan és mekkora erőforrásokkal tudják segíteni a felkészülést az egyes országokban. Megjegyzendő, hogy például az MTA Tudományos titkárságán működő ERC-iroda profin tudta segíteni a munkámat”.

A ProletGardban az output tudományos cikkeket jelent majd, egy átfogó monográfiát, valamint egy nagy utazó kiállítást. A kutatás vezetője hozzáteszi:

„Voltak nyugati szirénhangok, hogy ezt máshol csináljuk meg, valamelyik nyugati egyetemen, de kifejezetten itt szerettem volna. Belém égett, hogy PhD-hallgató koromban Párizsban előbb találkoztam kelet-európai avantgárdot kutató kollégákkal, mint a régiónkban. Jó lenne ezt kiegyensúlyozni, hogy a térségről szóló tudás, amit a globális tudományos közösségnek is szánunk, az itt, a terepen jöjjön létre”.

Dobó Gáborral a Kassák Múzeumban ültünk le beszélgetni.

Qubit: Az avantgárdot hagyományosan elitista mozgalomnak szokás gondolni, ami nehezen érthető nyelvet használ, szokatlan vizualitást, és messze van a hétköznapi kultúrától. Előreszalad és követhetetlen. Ehhez képest a ti kutatásotok azzal foglalkozik, hogy mennyire szorosan összefonódik sokféle hétköznapi gyakorlattal. Hol vannak ezek az érintkezési felületek, és mennyire specifikus ez a mi térségünkben?

Kelet-Közép-Európában, az Osztrák–Magyar Monarchiában, illetve az utódállamokban ez másképp nézett ki, mint a centrumországokban. Itt az avantgárd erősen politikai karakterű. Kassákék például felszólalnak a háború ellen, majd az első világháborút követő forradalmak, ellenállási mozgalmak erősen összefonódnak az avantgárddal, és így a mozgalmi kérdések és a művészeti kérdések is összeérnek. Kassák Lajos megint csak kulcsfigura ebből a szempontból, de a 20-as években a csehszlovák avantgárd is ötvözte a politikai munkát és a művészetet. Több meghatározó figura is munkásosztályi hátterű, ami megint régiós specifikum, Kassák is, de Jaroslav Seifert cseh, később Nobel-díjas költő is. Ugyanakkor komoly küzdelem volt, hogy ezek az avantgárd alkotók elérjék a tulajdonképpeni célközönséget, amely a proletariátus lett volna. Nagyon határozott lépéseket tettek efelé, például munkásotthonokba jártak előadni. Több-kevesebb sikerrel, hiszen ez nem kis feszültséget hordozott, a munkások gyakran nevetségesnek érzékelték ezt a fajta művészetet.

Azonban a ‘20-as évektől nagyon érdekes folyamat indul el, és ez a projekt erre is fókuszál, vagyis, hogy elkezdődik egy oda-vissza hatás. Bizonyos avantgárd képalkotási technikák beszivárogtak a munkásmozgalmi sajtóba, például a fotómontázs, ami valóságelemekből építkezik, de másfajta üzenetet ad ki a valóságról, mint külön-külön az önálló fotók, amelyekből összevágják. Látszik, ahogyan ezt a szociáldemokrata tömegsajtóban elkezdik használni. De avantgárd megoldások elterjednek a tipográfiában, a plakátművészetben is, és mindez visszafelé is működik: a művészek kimennek a külvárosba, és lehet, hogy eleinte körberöhögik őket a munkások, de aztán hazamennek, és elkezdenek azon gondolkozni, hogyan kalibrálják újra a saját művészetüket anélkül, hogy feladnák a kísérletező, formabontó jellegét, de mégis közelítsék ahhoz, amit a mozgalmi közegben működtetni lehet. Őket is formálta a tapasztalat és a közeg. Elsősorban szociáldemokrata közegről beszélünk, de ahol legálisak voltak a kommunista pártok, mondjuk Csehszlovákiában, vagy Ausztriában, ott még szélesebb körű nyilvánosság előtt zajlott a kísérletezés.

A politikai aktivizmusban a művész könnyen megszűnhet művésznek lenni, a művészetben viszont az aktivizmus transzformálódik, és akár el is szívódik az ereje. Pontosan hogyan hat a munkásközeg a művészekre?

A szervezett munkások és az avantgárd művészek is politikai fordulatban gondolkodtak. A kommunista opció a forradalom volt. A szociáldemokrata opció meg az, hogy egyfajta építkező munkával lehet megteremteni az új társadalmat. Ezek tehát politikai projektek. A művészekre vonatkozóan Kassák azt mondja az egyik kiáltványában, hogy vissza a kaptafához. Az orvos gyógyítson, a cipész készítsen cipőket, a művész pedig csináljon művészetet, csakhogy ez is ebben a mozgalmi keretrendszerben értendő. Tehát a kezdetektől politikai munkaként csináltak művészetet, bármennyire nehéz is ezt ma, egy múzeumban, modern műveket nézve átérezni. Ha azonban visszamegyünk a forrásokhoz, a korabeli kontextushoz, akkor ez kiderül. A kérdés inkább az volt, hogy hogyan fog ez ténylegesen hatást gyakorolni, szociológiai értelemben egy szélesebb bázison. És itt jöttek létre nagyon érdekes ötvözetek, mint amilyen mondjuk a szavalókórus. Ami egyébként nem baloldali specifikum, használták katolikus, protestáns környezetben is. Kollektív kifejezési forma, ahol akár ötven-száz ember lépett fel együttesen, dramatizált módon előadva egy szavalatot, sokszor színpadi koreográfiával együtt. Kollektív munka volt, sokan adták elő, de sokan is hallgatták, és a közönség is bevonódott, részt vett ebben. A repertoárokban pedig avantgárd költemények is szerepeltek, poétikai szempontból nem a legradikálisabbak, és ez máris eszközzé vált ahhoz, hogy bevigyék ezeket a szövegeket abba a közegbe, ahol szerették volna, hogy megszólaljanak.

Ebben a folyamatban a centrum és periféria is máshogy értelmeződik. Nem gondolnánk, hogy az európai modernizmus hagyományos centrumain kívül milyen elevenséggel jelennek meg bizonyos gyakorlatok, irányzatok és mozgalmak. A kutatási koncepcióban említed Máramarossziget példáját, ahol hihetetlenül élénk, eleven folyóiratkultúra volt, aminek a táptalaja sokféle etnikum és kultúra együttélése és egymásra hatása. Máramarossziget mit példáz?

Az avantgárddal foglalkozva az volt megdöbbentő, hogy mennyi nomád életű szereplő van, akik ráadásul nem a művészet szokásos centrumaiból jöttek. Kolozsvár, Arad például nagyon érdekes az avantgárdban, és ténylegesen megfordul, vagy átalakul az, hogy hol lesznek a művészet centrumai, vagy honnan lehet belépni a művészeti termelésbe. Máramarossziget egy a sok közül, de nagyon érdekes. Sok ilyen van. Többnemzetiségű régiók voltak, multietnikus helyek. Máramarosszigeten rengeteg zsidó élt, közülük sokan magyar zsidók, tehát asszimiláns családok, de akár haszidok is, akik jiddisül beszéltek. Többnyelvű közeg egy relatíve pici városban, ahol nagyon élénk sajtó működött, de ez más kisvárosokra is igaz a korszakban. Eljutottam egy Bergmann Teréz nevű, ma már elfeledett szereplőhöz, ő is egy magyar zsidó családba született, Máramarosszigeten nőtt fel, onnan indult, és aztán Bécsen keresztül került kapcsolatba az avantgárd mozgalmakkal. Szavaló lett, ma azt mondanánk, hogy performer, majd később szociofotós, tehát médiumot is váltott. Zsidó, kisvárosi, baloldali nő, aki aztán emigráns lett, és végül az Egyesült Államokba menekült. Az ő figurája végül is megtestesíti az avantgárd szociológiai értelemben emancipatorikus jellegét. Nagyon fontos katalizátor személy, anélkül, hogy múzeumban kiállítható művei lettek volna, mégis, a tudástranszferben, tudásátadásban és terjesztésben nagyon jelentős volt.

A vidéket a hagyománnyal, a konzervativizmussal kötjük össze, és nem a szubverzív művészeti gyakorlatokkal. Ezek a kisebb centrumokban működő alkotók, nem éppen azért keresik a nemzetközi hálózatokat, mert a saját helyükön meglehetősen korlátos volt a hatókörük?

Ez ugyanannak az éremnek a két oldala. Aradon működött a ‘20-as években egy lap, a Periszkop, ami nagyon érdekesen ötvözte a magazin és az avantgárd folyóirat formátumát. Volt állandó párizsi tudósítójuk, tehát nem Budapesten keresztül kommunikáltak Párizzsal, hanem közvetlenül, és ezt el lehet mondani más, úgymond „periférikus” – valójában sok szempontból a magyarországinál pezsgőbb, nyitottabb – helyekről is, például a vajdasági avantgárdról, amit az itteni magyar avantgárd szerkesztők nem egyszer jugoszlávnak neveztek már akkor, a ’20-as években. De igaz ez a jiddis nyelvű avantgárdra is Ukrajna vagy Lengyelország területén, amelynek az Egyesült Államok keleti parti szereplőivel volt kapcsolata, ahol a jiddis nyelv volt az összekötő. Egyfajta közös kód. Összekötő kód a munkásmozgalmi kötődés is, mert ezek ideológiailag internacionalista mozgalmak voltak, miközben az intenzív államépítés, nemzetépítés közepette az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai nem azzal voltak elfoglalva, hogy egymással keressék a kapcsolatot.

A két világháború közti Magyarország nem a sajtószabadság, a művészeti szabadság hazája. Hogyan működött a folyóiratkultúra ebben a helyzetben?

Ekkoriban az egész régióban, de az egész transzatlanti térségben, azaz a globális északon is nagyon alacsony volt a belépési küszöb ahhoz, hogy valaki újságot készítsen. Relatíve olcsó volt előállítani, és megvoltak erre a technikák, sokan tudtak valamennyire újságot írni, szerkeszteni, és az avantgárd csoportoknál ez magától értetődő gyakorlat lett. Viszonylag kis bekerülési költséggel lehetett a nyilvánossághoz szólni. Ezek sokszor provokatív jellegű kiadványok voltak, és ezt eszközként is használták. Kassák első folyóirata, A Tett az első világháború elején indult, 500 példányban megjelenő füzet volt, mégis nagyot szólt azzal, hogy antimilitarista volt a háborús pszichózis közepette. A nagy elérésű napilapok pedig rendszeresen foglalkoztak vele. Tehát a mondataik bizonyos interpretációkban átkerültek a mainstream sajtóba is. Többek újságírói, írói karrierje ilyen kis lapoktól indult, például Déry Tibor, Illyés Gyula neve juthat eszünkbe. Ezek a lapok a nyilvánosságot is és az avantgárd hálózatokat is tudatosan használták, a szerkesztőségek egymásnak küldözgették a lapszámokat, sokszor még térképet is rajzoltak, hogy hol van előfizetőjük Buenos Airestől Moszkváig, miközben még mindig pár száz példányos újságokról beszélünk.

Milyen üzleti modellben? Előfizetőkből? Mecénások segítségével? Esetleg spórolt pénzből, ingyenmunkában?

Ezek kombinációit látjuk. Az egyik véglet éppen Kassák és a családja. Ha bárki eljön a Kassák Múzeumba, akkor látja, hogy Kassák emigrációban készülő lapjai gyakorlatilag luxuskivitelű, gyönyörűen tipografált és tervezett példányok. Épp most dolgozzuk fel Kassák Lajos és az élettársa, Simon Jolán előadóművész levelezését, és onnan is kiderül, hogy tényleg szó szerint a saját szájuktól vonták el a falatot azért, hogy ez a fantasztikus lap elkészülhessen, megjelenhessen. Különösen a család nő tagjainak általában láthatatlan munkája nélkül nem valósulhatott volna meg. A folyóirat mindennél fontosabb volt. De persze sokféle modell létezett, Nyugat-Európában sokszor fiatal polgárokról volt szó – a szürrealista André Breton például orvostanhallgató volt –, akiknek volt tőkéjük arra, hogy egy-egy lapot előállítsanak. Sokféle modell van, de ezek a lapok általában rövid életűeknek bizonyultak. Globálisan több száz cím, de sokszor csak egyetlen lapszámot értek meg, és az eladásaik sem voltak jelentősek. Csakhogy nem is ez volt siker fokmérője ebben a közegben, hanem a hatás a közegen belül. Ilyen értelemben ez egy elég elitista környezet. A projektünk éppen attól lép el, hogy ezt csupán avantgárd mezőként elemezze.

Tehát ebben a kutatásban részben ez az újszerű elem, hogy nem egy elit mozgalom képét vázolja fel, hanem feltérképezi azt, ami ezen túl van, vagy ez alatt, ha úgy tetszik. Ez kelet-nyugat nézőpontváltást is jelent? Hiszen a kelet-európai művészetet hosszú ideig nyugati nézőpontból írtuk le, a nyugati elbeszélésbe illesztettük. Miközben épp az avantgárd hálózatokban azt látni, hogy rengetegen keletről érkeznek.

Az úgymond nyugati művészetet is sokszor kelet-európai emigránsok csinálták, a dadaista Tristan Tzara román zsidó volt, aki nagy francia művész lett, a dada pedig a globális művészettörténet része. Csakhogy a nyugati múzeumokban lévő gyűjtemények, az ott folyó kutatások erősebbek, több forrásuk van, az egyetemi tudástermelés is ott koncentrálódik, miközben azért az utóbbi tizenöt évben elég erőteljes figyelem fordul mind Kelet-Európa felé, mind az úgynevezett globális dél felé – tehát ilyen értelemben nem újdonság a kutatásom, hanem ezen a vonalon megyek tovább, építve az eddigi kutatásokra. Számomra nem az a fontos intellektuálisan, hogy Kelet-Európából még valakit betoljunk a globális kánonba, az legfeljebb következmény lesz, hanem itt ezt a szövetet megmutatni, amelyben ezek a művészek az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban, vagy onnan érkezve másutt, kinőttek, működtek. Hogy egy kisvárosból is lehetett egy kis újsággal nagyot szólni ebben az avantgárd mezőben. Nem ugyanazok voltak a ’20-as években a centrumok, mint amit ma gondolnánk.

Például?

Mondjuk Brno. Iszonyatosan fontos volt a funkcionalista építészet szempontjából például, de ott jelent meg a Pásmo című avantgárd újság is, amelyben Moholy-Nagy László publikált nagyon fontos elméleti szöveget. Amiben új szempontot kínál a kutatás, az pont az alulnézet, amit a brit történetírásban history from below-nak neveznek. A hétköznapi gyakorlatok, kapcsolódások, helyzetek foglalkoztatnak, például amikor egy dühös ipari munkás olvasói levelet ír a nagy példányszámú, szociáldemokrata napilapnak, hogy neki ebből az egész modern művészetből elege van, ő ezt nem érti, mert ő is ír verseket vasárnaponként, de azok nem ilyenek, és azokat bezzeg nem közli a szociáldemokrata napilap.

A bécsi munkásmozgalom-történeti archívumban találtam egy fotót: egy osztrák kisvárosban a ‘30-as évek elején az emberek faliújságot néznek az utcán. Beüvegezett faliújság, ami a szociáldemokrata párthoz tartozik, és amit újrarendeztek naponta vagy hetente. Az emberek egy fotómontázst néznek, a berlini John Heartfield, egykori dadaista képzőművésznek a munkáját. Antimilitarista fotókollázs: hiéna, a nyakában vaskereszttel, a fején cilinderrel, tehát a tőke és a háború szoros összefüggéséről szól. És ami szerintem fontos ebből az egészből az az, hogy ezek az emberek, akik otthon nemigen olvastak könyveket, mert zsúfolt lakásokban éltek, és se pénzük, se idejük nem volt könyvekre, azok az utcán, a köztéren találkoztak valamivel, amit együtt értelmeztek, sokszor hangosan felolvastak egymásnak. Ez egy kollektív praxis. Teljesen más az, amit a polgárságnál látunk, amikor az irodalom és a művészet befogadóiról beszélünk. Ezek tehát osztályszempontból is különböző olvasási, befogadási, értelmezési módok voltak. Számomra valahol itt kezdődik ez az egész.

Kelet-közép Európában az avantgárd mennyire konfrontálódott a politikai hatalommal?

A Monarchia nagyon különböző államokra esett szét, és demokratikusak is lettek közöttük. Csehszlovákia például demokrácia volt, és ott egyébként a Csehszlovák Kommunista Párt a parlamentben is bent volt, mint ahogy Ausztriában is legálisan működött a kommunista párt. Ott az avantgárd figuráknak is nagyon más volt a mozgásterük, mint mondjuk Magyarországon, ahol a Tanácsköztársasággal szemben épült fel egy önmagát is ellenforradalminak nevező rendszer. Amelyik egyébként azt gondolta, hogy a Tanácsköztársaság létrejöttében nagy szerepe volt annak, hogy kik és mit irkálnak a különféle újságokban. Emiatt aztán a nyilvánosságot, a sajtónyilvánosságot egyértelműen korlátozták. Bármiféle kommunista kötődéssel szemben zéró tolerancia volt, és ugye Kassák a Tanácsköztársaságban kisebb szerepeket vitt, ezért aztán Bécsben, emigrációban adta ki a MA című avantgárd folyóiratot, amelyet be sem lehetett hozni az országba. A vámosok átkutatták a csomagokat, volt egy állandóan frissülő listájuk arról, hogy cím szerint mi az, amit el kell kobozni. Mint ahogy üldözték a kommunista nyomdákat is. Nem volt formális cenzúra, és nem volt előzetes ellenőrzés, hanem ügyészi kötelespéldány volt. Aztán, ha egy kiadvány problémásnak bizonyult, akkor az ügyészség foglalkozott vele, begyűjtötték a lapot és azt is, aki kiadta. Kassáknak a ’20-as, ’30-as években folyamatosan perei zajlottak, ezek nem csupán sajtóperek, a politikai rendőrség is foglalkozott velük, házkutatások is voltak. De végül a bíróságon egyeztek meg arról, hogy ez bűntény-e, vagy nem, és azért ritka volt, hogy avantgárd költészetet komolyan szankcionáltak volna. Viszont amikor Kassák már nem avantgárd lapokat csinált, hanem a Munka című, egyébként a szociáldemokrata párt környékén működő folyóiratot, és ott volt körülötte a Munka-kör, több száz ember, azt már mozgalomnak minősítették, figyelték, és 1930-as években a tevékenységüket egyre inkább korlátozták. Eközben azért a Szociáldemokrata Párt tömegpárt volt, és végig volt parlamenti képviselete, legális sajtója, a hatalomnak meg kellett velük egyezni. Ahhoz, hogy a gazdaság működjön, a munkássággal valamiképp ki kellett egyezni.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Forrás