Kumulatív kultúrájának, együttműködésre való hajlamának és a szerencsének köszönheti a Homo sapiens, hogy ő az egyedüli emberfaj ma a Földön. Erre a konklúzióra jut a modern ember történetét a kialakulásától az első települések megalapításáig végigkísérő tévésorozat, Az ember (Human), amely hétfő este debütált Magyarországon a BBC Earth csatornán.

„Az együttműködési készségünk az, ami miatt fennmaradtunk” – nyilatkozta a Qubitnek Ella Al-Shamahi brit paleoantropológus, evolúcióbiológus és felfedező, Az ember műsorvezetője egy októberi sajtóbeszélgetésen. „Bármi is vár fajunkra a jövőben, az együttműködés kulcsfontosságú.”

A BBC saját gyártású sorozatával, amely öt, hétfő esténként 21 órától jelentkező epizódon keresztül meséli el a modern ember kontinenseken átívelő történetét, Al-Shamahi szerint leginkább azt kívánták bemutatni, hogy „őskőkorszaki lények vagyunk, csak épp egy modern világban élünk”. Ez releváns tanulságokkal szolgál egy olyan időszakban, amikor minden korábbinál drasztikusabb változásokat okozunk a minket körülvevő környezetben, és a küszöbén állunk a mesterséges általános intelligencia (AGI) kifejlesztésének.

„Komplikált faj vagyunk” – mondja a paleoantropológus. Ha az elődeink nem lettek volna annyira találékonyak, valószínűleg mi sem lennénk itt. A leleményességünk és sikerességünk révén kialakult dominanciánk ugyanakkor magával vonja azt is, hogy látszólag folyamatosan pusztító hatást gyakorlunk a környezetünkre. De nem volt ez mindig így, és nem volt megírva a csillagokban sem, hogy a Homo sapiens nagyságra hivatott.

„Ahogy egyre mélyebbre ásol az eredetünkben, úgy jössz rá, hogy szó sincs erről. Ennél sokkal komplikáltabb, alázatra intőbb, meghatóbb [történet] ez” – mondja, hozzátéve, hogy néha egészen egyszerűen csak szerencsénk volt. A modern ember 300 ezer évvel ezelőtti kialakulásakor egy olyan bolygón találta magát, ahol rajta kívül már legalább négy másik emberfaj létezett: a 2 millió évvel ezelőtt megjelent, Európába is eljutó Homo erectus, a 330 ezer éve a mai Dél-Afrika területén élő Homo naledi, valamint az Eurázsiában megtelepedő neandervölgyi és gyenyiszovai emberfajok. Al-Shamahi szerint hátrányból indultunk, és nem voltunk annyira különlegesek sem, mégis mi váltunk a bolygó domináns fajává.

Hogyhogy mi maradtunk fenn?

A hat másik emberfaj közül, akikkel a 300 ezer éves történetünk alatt együtt éltünk, Al-Shamahi szerint mi tűnünk a leginkább együttműködőnek. „Az erre utaló bizonyítékok ott vannak a minket körülvevő világban, csak körül kell nézni, hogy mi mindent építettünk” – mondja. Az együttműködési készség mellett az is számított, hogy a többi emberfajjal, például a neandervölgyiekkel szemben őseink sokan voltak: ahhoz ugyanis, hogy az egymásra épülő tudáson alapuló kumulatív kultúra igazán jól működjön, nagy populációméret kell.

Ez a paleoantropológus szerint azt is jól mutatja, hogy mennyire hamis a magányos zseni mítosza. Bármennyire tehetséges is volt Steve Jobs, az Apple társalapítója és volt vezérigazgatója, ha 50 ezer évvel ezelőtt él, nem lett volna képes megalkotni az iPhone-t. Ehhez ugyanis szüksége volt az elmúlt 50 ezer évben generációról generációra felhalmozódó és egymástól átvett technológiákra, valamint tudásra. Bár nem találmányokként gondolunk rájuk, valójában a földművelést és a városokat is fel kellett valakinek találnia – ráadásul mindkettőt egymástól függetlenül többször is. „Azt gondolom, hogy ez a kumulatív kultúra eredménye” – mondja.

A modern ember története összefonódik a vándorlással, amivel a sorozat is prominensen foglalkozik: a második epizód a Homo sapiens Afrikából történő elterjedését, a negyedik pedig az amerikai kontinensek utolsó eljegesedés alatti meghódítását tárgyalja. De mi motiválta őseinket, hogy több tízezer kilométerre vándoroljanak attól a helytől, ahol fajunk kialakult?

„Hagyományosan az volt erre a válasz, hogy erőforrásokat kerestünk, de én nem fogadom el teljesen, hogy csak erről lett volna szó – mondja kérdésünkre. – Azt gondolom, hogy egy rendkívül kíváncsi faj vagyunk”. Ez segít megérteni szerinte, hogy mi a fenét kerestünk Ausztráliában, ahova az első emberek fából összetákolt tutajokon jutottak el, miután napokig hánykolódtak a tengeren – anélkül, hogy pontosan tudták volna, mi várja őket a másik parton.

Milyen lehetett félig modern embernek és félig neandervölgyinek lenni?

„Alapjaiban változtatta meg az arról kialakult képünket, hogy kik vagyunk és honnét jöttünk” – mondja, amikor az elmúlt évek ősi DNS kutatásainak jelentőségéről kérdezzük. Svante Pääbo Nobel-díjas svéd genetikus és kollégái 2010-ben közölték a neandervölgyi ember (Homo neanderthalensis) genomját, amiből kiderült, hogy őseink a neandervölgyiekkel keveredtek, és minden ma élő nem afrikai genomjának 2, míg az afrikaiak genomjának 0,3 százalékát neandervölgyiektől örökölt genetikai információ teszi ki.

Ez azt jelenti, hogy a legtöbben rendelkezünk olyan őssel, aki félig neandervölgyi és félig modern ember volt. „Milyen lehetett ez? Milyen lehetett félig ilyennek, félig olyannak lenni? – teszi fel a kérdést, rátapintva a száraz populációgenomikai statisztikák mögött húzódó emberi szálra és érzelmekre. – Vajon az ük-ük-ükanyánk, ő aggódott? Vagy arra gondolt, hogy ha nem eléggé a Homo sapiensre hajaz a gyereke, akkor kiközösítik, vagy csúfolni fogják?”

Néhány hónappal a neandervölgyi genom közzététele után Pääbo David Reichkal, a Harvard Egyetem genetikusával és munkatársaival a 40-200 ezer évvel ezelőtt Ázsiában élt gyenyiszovai ember (Homo longi) genomját is publikálta. Az ősi DNS kutatásokkal Al-Shamahi szerint olyan kérdések megválaszolása vált lehetségessé, amikről korábban álmodni sem mertünk, miközben az eredmények rengeteg új kérdést is felvetettek. Időközben a módszertannal már nemcsak fogakból és csontokból, hanem környezeti mintákból is lehetségessé vált az ősi DNS kinyerése – így rekonstruálták néhány éve kutatók, hogy a ma sarkvidéki éghajlatú Észak-Grönlandon 2 millió éve masztodonok, rénszarvasok és nyulak által lakott erdők léteztek.

Kreacionistából evolúcióbiológus

Azokat, akik nem fogadják el, hogy az ember és minden más faj az evolúció eredményeként jött létre, ostobaként, vagy idiótaként szokás elkönyvelni, miközben a helyzet a paleoantropológus szerint ennél sokkal összetettebb. „Ha az egész közösséged vagy törzsed hisz valamiben, akkor természetes, hogy te is abban higgy” – mondja.

Ezt első kézből megtapasztalta. A Birminghamben született Al-Shamahi 18 évesen még muszlim hittérítő volt, aki a University College Londonra nem kisebb céllal iratkozott be, mint hogy bebizonyítsa, hogy Charles Darwin tévedett. „Mint oly sok más kreacionista, azt hittem, hogy a tudósok hazudnak nekünk, vagy hogy annyira elfogultak, hogy tudtukon kívül értelmezik félre az adatokat. Az egyetlen módja annak, hogy megcáfoljam az elméletüket az volt, hogy saját magam is megvizsgáljam az adatokat” – írja a Washington Post-ban szeptemberben megjelent véleménycikkében.

Amikor évekkel később végül belátta az evolúció valóságát, azt nem felszabadulásként, hanem gyászként élte meg. „A zuhany alatt álltam és vigasztalhatatlanul sírtam” – írja, ugyanis nemcsak egy tudományos elmélet elfogadása volt a tét, hanem az addigi életével és a „törzsével” történő gyökeres szakítás: közösségének elhagyása, szinte összes barátjának elvesztése, és az elrendezett házasságának vége.

A paleoantropológus szerint az evolúció elfogadásának legnagyobb gátját az jelenti, hogy sokan a vallásukat a tudományos elmélettel inkompatibilisként értelmezik. Ebben az elmúlt egy évtizedben a muszlim közösségen belül is jelentős változásokat érzékel. „Már nagyon sokan hisznek az evolúcióban azok közül, akik korábban nem” – mondja. De milyen tanulságokkal szolgál saját élettapasztalata más kutatóknak és tudománynépszerűsítőknek?

Leginkább azzal, hogy jobban meg kell érteni a tudománnyal szembeni szkepticizmust motiváló „törzsi” tényezőket, legyenek azok vallásiak, vagy politikaiak. Emellett empatikusabb, higgadtabb beszélgetéseket kell folytatni, amik nemcsak a vita megnyeréséről, hanem egymás életének megismeréséről szólnak, nagyobb esélyt kínálva valamilyen közös nevező kialakítására.

Forrás