Utczay Laci végigmelózta az eddigi életét, cserébe sose nélkülözött, s amire kellett, ha olykor csupán szerényen is, jutott.

Most viszont ötvenegy évesen, munkanélküliként, egyedülálló apaként, tizennégy éves fiával a hóna alatt azon szorong, miből fizet százeres albérletet, kilencvenezres hiteltörlesztőt, harmincezres tandíjat speciális igényű gyerekének, miből eteti őt és magát.

A dunaújvárosi vasműre épült kocsmák egyikében ülünk. Számos söntés itatta egykor a munkásokat, kevés maradt talpon, de a Bal2, ahová betérünk, egyelőre kitart.

Hogy miért Bal2 a név? Lehetne sportos, esetleg pártos, netán fogászati utalás, ám szimplább megfejtést közöl Laci: „Kijössz a gyárból, balra bódésor, az első ajtó a kifőzde, a második a kocsma.”

A délutáni műszakzáráshoz igazítottuk a találkozót; igaz, nincs már műszak, termelés sincs, hiszen nyáron az utolsó kétezer-hétszáz munkavállalót is elbocsátották, így az egykor tízezernél több embert foglalkoztató gyárvárosba csupán néhány tucatnyian járnak be: adminisztrátorok, rendészek, tűzoltók, plusz újabban és ideiglenesen hatvan munkás is, de erről majd később.

Laci azt mondja, egy éve ilyenkor úgy harminc sört kellett volna kikérnünk, hogy mindenkit meghívjunk egy körre, öt éve ötvenet, tíz éve pedig a fizetés utáni napokban be se férünk az intézménybe.

Most kettőnké a pados asztal két oldala, kong a placc, a pult mögött mobilját pörgeti a csaposlány.

Laci előtt kávé, rövid, szimpla, beosztja.

A város legatyásodásáról, a csóróságról beszél, arról, hogy az összes újvárosi famíliában van vasműves (ahogy itt mondják: vasműs; maradjunk ennél, már csak tiszteletből is), sokhelyütt a férj és a feleség is a gyártól kapta a kenyerét, és most, hogy úgy tűnik, végleg elfeküdt a szétlopott óriásvállalat, a tízezernyi melósfizetés nemcsak a családokból hiányzik, hanem onnan is, ahol azt a pénzt elköltötték: a kisboltokból meg a nagyobbakból, a zöldségestől és a hentestől, a burgerestől és a giroszostól, a szervizekből, a butikokból, a fodrászoktól, a körmöstől és a pillástól, az újságostól és a dohányboltból meg persze a kocsmákból. Aztán mindezekről a helyekről szintén kirugdossák az alkalmazottakat, ezzel az ő pénzük is kiesik a körforgásból, és így tovább lefele.

Úgy esik össze a város, mint a halálra ítélt acélkohó, amit folyamatos munkára terveztek, és ha csak egyszer is kihűl, a zsugorodó, addig egymásnak feszülő samott-téglák kihullanak, beomlik a korpusz, helyrehozhatatlanul.

Laci nem ilyen finisre készült. A vasmű az első munkahelye; kötegelő segédmunkásként kezdte, vagyis vasat pakolt, aztán szalagkikészítő lett, „folytonosítottam”, értsd, tizentonnás tekercsek végeit hegesztette egymáshoz, majd a hasítósoron lemezeket darabolt egészen az elbocsátásáig.

Folyamatos műszakban tette mindezt, hiszen a gyár is folyamatosan üzemelt, minden egyes nap munkanap volt, és nulla órától éjfélig tartott, hiszen, mint tudjuk, a kohó ki nem hűlhet; a munkásnál négy nap délelőttös műszakot két nap szünet követett, arra négy éjszakai műszak jött, arra egy nap szünet, arra négy délutános műszak, arra megint egy nap szünet, és elölről. Hétvége, ünnep akkor adatott, ha épp arra esett a szünnapja. Illetve Lacinak akkor sem, mert mindig fusizott valamit: sokáig vattacukrozott, acélmunkáskezével tekerte a hurkapálcát, utóbb nagykerben vásárolt mosószerrel, édességgel, szemeskávéval piacolt, majd ételfutárnak állt, a pink és a kék doboz is elfért a csomagtartójában, azt a fuvart vitte, amelyiken épp bejelzett.

Volt az alapfizetése, arra jött egy második fizetésnyi műszakpótlék és túlórapénz, valamint egy harmadik fizetésnyi pakk az aktuális maszekolásból.

Sose pihentél?

– Arra ráérek majd százötven centi mélyen.

Az asszony hogy bírta otthon egyedül?

– A házasság, na, az odalett.

A gyerek maradt veled?

– Elpereltem. Személyi hitelt vettem fel ügyvédre, de megérte. Jó srác. Amiben csak lehet, kiokosítom. Jár velem futárkodni, beül mellém a jobb elsőre, megtanulja, hogyan kell pénzt keresni. Ő kapta a borravalót. Már amíg adtak az emberek.

Kérdem a kirúgásáról.

Nem akartuk elhinni, hogy vége. Igazából most se hisszük el. A melósruhánk ott maradt a szekrényekben. Olyan lehet bent, mint valami kibaszott múzeum, ahonnét még a látogatókat is kizárták. Szóval lelkileg megviselt, de azt hittem, gyorsan találok másik állást. És anyagilag sem tűnt tragikusnak.

A Lacihoz hasonló öreg vasműsöknek törvény szerint hat hónapnyi végkielégítés és további három hónapnyi felmondási bér, összesen kilenc hónapnyi pénz járt.

Csakhogy nem mindegy, mi az a bér, ami kilenccel szorzandó.

Laci gyári fizetését, ahogy említette, duplázta a műszakpótlék és a túlóra, csakhogy előbb a túlórák szűntek meg, 2024 nyarán pedig, amikor bezárt a kokszoló meg az utolsó kohó, és a maradék gyár, a hengermű működtetéséhez elégséges volt az egyműszakos munkarend, a műszakpótlék is odalett. (Közben, 2020 augusztusában a kollektív szerződést is felmondta az aktuális tulaj, azzal a nyári plusz egyhavi fizetés, az évvégi 120 ezer forintos pulykapénz és a céges magánnyugdíjpénztári befizetés veszett el.)

Vagyis a 2025 júniusában elbocsátott utolsó 2700 dolgozó az alapfizetése (kétkezieknél ez nettó 200-250 ezer forint) alapján kapta a kilenchavi pénzt.

Meséli Laci, örültek az emberek az „ölükbe hullott” kétmillióknak, volt, aki kapásból horvátországi nyaralásra vitte a családját, abban a hiszemben, hogy amint hazatér, hamar talál új állást.

Csakhogy a Dunaújvárosban és környékén a csökkenő költés miatt amúgy is szűkülő/szűkölő piac üres állásainak javát betöltötték a korábbi elbocsátási hullámok vasműsei (meg a vasműs elbocsátások miatt máshonnét elbocsájtottak százai), és az utolsó 2700-nak szinte semmi nem maradt.

A Laci-féle szorgosokra külön csapás, hogy bukták a legális, bejelentett alkalmi munkáikat, köztük a futárkodást, hiszen amíg vasműsként a gyár fizette utánuk a tébét és a járulékokat, főállás híján maguk kell intézzék mindezt.

És nagyon nem mindegy, hogy negyvenezret vagy százhatvanezret adózom kétszázezer forint összefutárkodott pénzből.

Ráadásul ez a piac is sorvad: több a friss munkanélküli, több a futár, ám a legatyásodó városban kevesebben és kevesebbet rendelnek. „Pár éve még végigrohantam tizenkét órákat, újabban meg az időm zömét végigmalmoztam a kocsiban, aztán biciklire ültem, hogy legalább a benzin ne fogyjon.”

Laci telefonján számoljuk az álláshirdetésekre emailben küldött jelentkezéseit. Csak idén tizenkilencnél tart: Újváros, Iváncsa, Ercsi, Százhalombatta, Fehérvár, Kalocsa, Kecskemét, Budapest; öntödei munkás, hegesztő, raktáros, sofőr, bolti eladó – ez a szortiment.

Tizenhét helyről nem érkezett válasz, kettőről meg az, hogy köszönjük, nem önre gondoltunk.

Vékony és ideiglenes mankó, hogy az állam átképzést hirdetett a kirúgottaknak: kellő számú jelentkező esetén néhány hónap alatt szerezhető hegesztői, logisztikusi, gyógypedagógiai asszisztensi vagy vagyonőri papír – Laci az utóbbira hajt. A tanfolyam idejére nagyjából havi százötvenezer forint „fizetés” jár, a semminél több. A dolog fonákja, hogy ha belekezdesz egybe, ám el-elmaradsz a heti háromszor öt kötelező tanóráról, és nem jutsz el a vizsgáig, mondjuk azért, mert menet közben álláshoz jutsz, akkor leverik rajtad a félbehagyott tanfolyam félmilliós-milliós költségét. Vagyis, aki nagyon munkahelyre hajt, nem iratkozik be tanfolyamra, így hamarabb feléli a tartalékát.

Laci a lehetőségeihez képest előrelátó volt, végkielégítéséből hónapokra előre kifizette a lakbért, de lassan a „védett időszak” végére ér, ráadásul új albérlet után kell néznie, mert a mostanit eladja feje fölül az újvárosi ingatlanpiac bezuhanásától rettegő tulaj. Sőt, márciusban a tanfolyam és vele a havi százötvenezrek sorozata is lezárul, s addigra a végkielégítés maradéka is elkopik.

Az utóbbi hetekben kizárólag abból származott bevétele, hogy házaknál tűzifát hasogatott 15-20 ezer forintokért.

Ennyi. Semmi. Meg a vasműs haverok segítenek. Már akinek lett állása. Múltkor az egyik áthívott, kinyitotta a tele hűtőt, és megpakolt két szatyrot kajával. Mert ez még most is egy nagy család. Csak ritkábban látjuk egymást… Nem állapot ez így. Ha egyedül élnék, indulnék Győrbe, négyszáz nettóért felvennének, a munkásszálló havi száz, marad három, aranyélet. De nekem a fiam a legfontosabb, tehetséges, négyes fölötti az átlaga, sakkversenyen harmadik lett. Még bő egy év van az általános iskolából, addig kihúzzuk valahogy, de aztán költözünk. Hacsak…

Az újvárosi vasműsöket hacsakkal etetik évek óta.

Egy 2021-es riportunkban már meséltük: Dunaújváros a legszigorúbb állampárti idők, az ötvenes évek kreálmánya. Pentele néven négyezer lelket számláló település élte itt mindennapjait, ám a szocialista nehézipar megteremtését erőltető Magyar Dolgozók Pártja pont e helyre álmodott hatvanezres várost kohászati kombináttal, dacára annak, hogy hazánk lényegében a nehézipar egyetlen nyersanyagával sem rendelkezett, eltekintve a vasakarattól. Terek, sugárutak, szerethető, lakható szocreál sorházak nőttek ki a földből, biztos munkahelyek szolgáltak korrekt fizetéssel a kor munkásainak. A gyár elnevezése követte a várost: az első évtizedben a Sztálin Vasművel büszkélkedtek Sztálinváros lakói, aztán 1961-től a Dunai Vasművel a dunaújvárosiak, vagyis ugyanazok az emberek. A Dunaferr márka 1984-ben született, majd a cég a rendszerváltás után részvénytársasággá nemesült, hogy 2004-ben privatizálódva az ukrán Donbass Ipari Szövetségnél kössön ki. Bizonyára az adóoptimalizálást szolgálta, hogy a Donbass nem saját maga birtokolta a vasművet (aminek a neve ekkor már ISD Dunaferr Zrt.), hanem e célra Cipruson bejegyeztette a Steelhold Limited nevű vállalatot. A történet 2008-ban bonyolódott tovább: a Donbasst megviselte a világválság, és banki adósságai fejében átadta a Dunaferr, pontosabban a Steelhold tulajdonjogának bő felét az orosz állami pénzintézetnek, a Vnyesekonombanknak. Követhetetlen folyamatok zajlottak a háttérben, és 2021-ben már ott tartott az ügy, hogy egy orosz és egy ukrán érdekcsoport nyüstölte egymást magyar földön, magyar megbízottai által, a hatóságok asszisztenciája mellett, rejtői káoszban, és a csúcsponton az egyik fél kazahokkal, a másik pedig biztonsági őrös erődemonstrációval igyekezett érvényt szerezni érdekének. Mi azokban a napokban egy a tulajdonviszonyokat értelmezni próbáló oknyomozó cikkel, valamint egy emberi sorsokat vázoló riporttal igyekeztünk bevilágítani a sűrűbe.

A két szláv brigád addig szkanderezett, míg 2023-ban csődöt jelentett a cég, és adóssága a következő márciusra 728 milliárd forintra dagadt. Iszonyat összeg, ennyiből pénzből háromszor épülhetne visszafogottan túlárazott sztráda Budapesttől Dunaújvárosig.

A Dunaferr romjain létrehozott két új céget a brit-indiai hátterű Liberty Steel szerezte meg, a működtetéshez százmillió eurós hitelt kapott a kormány bankjától, valamint jókora szeletet az ország szén-dioxid-kvótájából, azt is a magyar közösből, amit szépen eladott, a pénzt pedig elnyelte. Ezzel együtt alig másfél év alatt a Liberty is fizetésképtelenné vált, adóssága tovább dagadt, felszámolódott, az eljárás idején Utczay Laci és társainak bérét, elbocsátásuk költségeit a magyar állam fedezte közpénzből. Kolléganőnk, Vitéz F. Ibolya a minap azt matekozta ki, hogy két acélműre is elég lett volna a pénz, amit elégettek a manőverben.

És most érünk vissza Laci hacsakjához.

Ugyanis a legutolsó csőd után, 2025 őszén a kormány úgy döntött, újfent megmenti a magyar acélgyártást. Jelenleg is számos külföldi érdeklődőről hallani, köztük van a kínai állami CIEC Group és egy mindössze harminchárom éves cseh multimilliárdos fegyvergyáros. De hogy eljut-e bármelyikük addig, hogy kokszolót és kohót és hengerművet indít (újra) Újvárosban, s ha igen, mikor és mennyi további közpénzzel megtámogatva, nem tudni.

Miként arról sem lehet sejtésünk, hogy a legeslegújabb tulaj (már ha lesz olyan) is rabolni jön, mint az elődei, vagy tényleg termelni akar.

Mindenestere az állam a minap betolt még ötmilliárd forintot a vasműbe (ami az ezermilliárdos mínuszhoz képest resztli, de ha elosztjuk tízmillióval, az jön ki, hogy minden magyar ember, csecsemőtől aggastyánig most ötszáz, összesen százezer forintot adott az újvárosi akciósorozatba).

Az ötmilliárd alighanem arra kell, hogy a tavaly októberben kinevezett, a magyar acélipar megmentéséért felelős kormánybiztos az időközben stratégiai kiemelt jelentőségűnek minősített vasműi kft.-k állományába a minap felvette a riportunk elején emlegetett hatvan dolgozót, mégpedig állítólag azért, hogy segítségükkel beindítsa a hengerművet, így demonstrálva a befektetők számára a gyárváros feltámaszthatóságát.

Úgy tudni, a hatvan munkás szerződése csupán március végéig szól.

Szóval: Laci és kollégái hacsakja az, hogy bár a józanész azt súgja, hogy csupán kampányfogást, közpénzből fújt ködösítést látunk, a városnak legalább a választásig tartó hitegetését, a lélek viszont abban reménykedik, hogy – és ismét Lacié a szó –:

Lesz befektető, lesz beindulás, lesz munka, lesz fizetés. És az nekünk maga lesz a Kánaán. Mert ha él a gyár, akkor él a város, és ha él a város, akkor élnek az emberek is.

És akkor él a melós, a boltos, a hentes, a burgeres és a giroszos, a szervizes, a butikos, a fodrász, a körmös és a pillás, az újságos, a dohányboltos és persze a kocsmáros.

De egyelőre csupán mi ülünk a Bal2-ben, igaz, az átmeneti lelkesültségtől csillogó szemmel.

Laci, mielőtt visszavinné a rég üres, hideg csészét, automatikusan megkavarja benne a semmit, sőt megnyalja kávétlan kiskanalat, s fejével a még mindig mobilt pörgető pultoscsaj felé bök:

– Ez is halott meló ám.

Miért?

– Mondtam: ebben a városban már senki nem borravalózik.

Senki?

– Miért, te jattoltál neki?

Ja.

– Akkor a héten te voltál az első. Meg az utolsó is.

Annak idején rang volt a vasműben dolgozni, most viszont, akikkel beszéltem, mind úgy tapasztalják, billog a gyári múlt.

Egyikük azt mondja: „A munkaadók a szemünkre vetik, hogy évtizedeken át felvertük a környék béreit. Meg hogy nagy a pofánk a hatalmas proletáröntudattól, és kell a fenének a gőgös ember. Azokra különösen haragszanak, akik kihúzták a végkielégítésig, merthogy szerintük potyázás volt otthon ülni fizetésért a rendelkezésre állás hónapjaiban. Azt viszont nem veszik figyelembe, hogy bármikor csöröghetett a mobil, berendelhették az embert, be is rendeltek sokakat, és ha nem jelentkeztél időben, vagy ha a szonda elszíneződött, véged volt. És tán az se mindegy, hogy húsz-harminc éveket húztunk le odabent hőségben, balesetveszélyben.”

Ha némely vasművesben volt is gőg, hamar elillant, és kiderült, hogy az acélmunkás lelke se titán, hanem olyan, mint mindannyiunké, porcelán: pár hónap megaláztatás, annyi se, és a nincs elfújja a munkásbüszkeséget.

Hallgatom egy a kohók mellől huszonéve kiemelt, irodára helyezett ötvenes férfi történetét, annyira restelli tortúráját, hogy nem adja a nevét. Szintén a nyáron rúgták ki, még mindig munkanélküli. Biztos volt benne, hogy válogathat a tiszta állások között, meg sem fordult a fejében fizikai munkát vállalni, legalábbis eleinte.

Két hónap után keresett rá overallos, olajos hirdetésekre, most meg ott tart, hogy menne akár udvarosnak is, söprögetni.

Amikor arról érdeklődöm, van-e az a karcsú fizetés és az a megalázó meló, amit továbbra se fogadna el, így felel: „Háromszázeznél kevesebbet csak nincs képük kínálni, nem? És hová nem szegődnék? A kukásautó hátuljára még nem állnék fel. De csak mert ha meglátnak a szomszédok, kapom a kérdéseket. Vagy, és az még szörnyűbb, nem mernének kérdezni, de ott lenne a tekintetükben a hitetlenkedés. Világéletemben erősnek gondoltam magam, de amikor reggelente elkészítem a tízóraikat, és munkába engedem a tanár feleségemet meg a nagy gyerekeimet, aztán házimunka közben abban

a rohadt nagy csöndben nekiáll kattogni az agyam, és azt kattogja, hogy a tudás, amiről azt hittem, versenyképes, valójában fabatkát sem ér, és tán nem is tudás, na, az gyilkos érzés.

Menekülök is a géphez, bújom az álláshirdetéseket, fogalmazom a jelentkezéseket, amíg haza nem ér a család. Értem, hogy egyszer fent, egyszer lent, és ez most a nagyon lent. És azt is felfogtam, hogy ez most az a helyzet, amikor meg kell hunyászkodni az életért. De az mégse normális, hogy már attól elérzékenyülök, ha egy-egy cég legalább elutasító üzenetre méltat, mert a kimondott nemtől is embernek érzem magam. És én még csak ne panaszkodjam. Van, akit pár hónappal nyugdíj előtt rúgtak ki. Sokan belebetegedtek a feleslegességbe, volt, aki villámgyorsan sírba itta magát, egy kolléga kórházban lábadozik teljes összeomlás után, a minap meg egy negyvennyolc éves esztergályos halt meg tüdőembóliában.”

Minél később került utcára egy vasműves és minél idősebb, annál kisebb az esélye új állást találni. Kivéve, ha diplomás, mert közülük sokakat fogadott Paks, főleg az atomerőmű, vagy Százhalombatta, elsősorban a Mol, és fehérvári meg pesti cégek is hívták őket, bár olyanról is tudni, aki letagadta felsőfokú végzettségét, és most árufeltöltő egy újvárosi szupermarketben.

Badó Péter a szerencsés piacképesek közé tartozik: egészen 2024 őszéig hű volt a vasműhöz, és még a csőd előtt sikerült munkahelyet váltania. A történet szempontjából mellékes, de rögzítsük, hogy Badó dunaújvárosi önkormányzati képviselő; színe: Mi Hazánk.

Badó nagyjából egyidős a Bal2-ben megismert Utczay Lacival, és abban is közös a pedigré, hogy neki is számos rokona vasműves. Csakhogy Péter nem a gyárban kezdte a munkáséletet, hanem az óceán felé indult, tengerjáró hajókon pincérkedett éveken át. Amikor végre hazakeveredett, szállodai recepciósnak állt, hogy mellette estin anyagmérnöki oklevelet szerezzen az újvárosi főiskolán. A Dunaferr kutatóintézetében írta szakdolgozatát (Melegen hengerelt acéllemezek kénsavas és sósavas pácolásának összehasonlító elemzése), ami olyan jól sikerült, hogy állásajánlat nőtt ki belőle. Történt ez 2008-ban, „amikor bekerülni a gyárba olyan hatalmas dolognak számított, olyan biztos és jó megélhetést biztosított, hogy amikor elmeséltem a feleségemnek, örömében elsírta magát”.

Badó Péter anyagvizsgált, termékfejlesztett, hibákat tárt fel, tanult az idősebb kollégáktól. Imádta, azt hitte, ha majd jó sokára eljön az ideje, a vasműből vonul nyugdíjba. Csakhogy két év sem telt el, amikor a vezetőség bejelentette az első csoportos létszámleépítést. És már nem is tűnt olyan nyugdíjasnak az állás.

Apránként elmaradt a bérfejlesztés, olykor csúsztak a fizetések.

„És úgy 2017-től beindult a kasza. Közben az egymást váltó tulajdonosok nem költöttek fejlesztésre, a versenytársainkhoz képest egyre nőtt a technológiai lemaradásunk, elöregedtek, lepusztultak a berendezéseink. Amikor egy öreg gépnek elromlott a vezérlőkártyája, az eBbay-en kerestünk hozzá használtat. Egyre pocsékabb minőségű acélt öntöttünk, foltosodtak a friss lemezeink, már a románok is fintorogtak rá, mindennaposak lettek a minőségi kifogások, elfordultak tőlünk az autógyárak, máshonnét vásárolták a vasat a karosszériákhoz, örültünk, ha a hamutartókat meg az ülések alatti sínt a mi anyagunkból készítették. Az összes tulajdonos gátlástalanul művelte a szabadrablást. A magyar államtól kicsalták a szén-dioxid-kvótát, amit aztán eladtak a világpiacon, de a munkabért közpénzből, az állami bérgarancialapból kapták a munkavállalók. A városnál elérték az iparűzési adó átütemezését, amit aztán sose fizettek be. A szolgáltatóknak nem fizettek se az áramért, se a vízért. A beszállítókat szemérmetlenül lehúzták. Több tonnás alkatrészeket gyártattak le velük, aztán nem rendezték az ötvenezer eurós számlákat, amikor meg jött az eladó, hogy visszavinné a számára amúgy értéktelen, másnak eladhatatlan árut, a rendészek nem eresztették be a kamiont a gyár területére. Közben föntről folyamatosan hitegettek, hogy ilyen jó lesz, meg olyan jó lesz, itt épül a jövő, hamarosan zöldacélt öntünk ívkemencében, árammal, szén-dioxid-kibocsátás nélkül. Még a miniszterasszony is ideutazott alapkövet letenni. És mi tudtuk, hogy kamu, de nem szólalhattunk meg. Naná, hogy feszültünk, és a legapróbb marhaságon is egymásnak estek az emberek. Persze itthon is bolond volt az ember, amikor úgy jött haza, hogy fogalma sincs, mit hoz a holnap.”

Ráadásul Péternek a felesége is a gyárban dolgozott.

Mindkettőnk fizetése értéktelenedett, viszont élni kellett, a házhitelt fizetni kellett. Ha a gyerek cipője hóvégén lyukadt ki, fogtuk a fejünket, miből lesz másik.

Mindketten másodállást vállaltak.

Biztosak voltunk benne, hogy közel a totális csőd. Sokan intettek, hogy most már várjuk meg a végkielégítést, biztos pénz, az állam fizeti, de úgy voltunk vele, minél később mozdulunk, annál nehezebb lesz. És mindketten átmentünk a Molhoz. Annyit elárulhatok, hogy a kezdő nettóm több volt, mint a vasműs végzős bruttóm. De amikor utoljára léptem ki a gyárkapun, úgy folyt a könnyem, ahogy az asszonynak, amikor megtudta, hogy felvett a Dunaferr. Ma viszont azt mondom: két évvel hamarább kellett volna otthagyni azt az őrületet.

Hamarjában két vasműs kollégáját is „megmentette”, egy hegesztőt és egy karbantartót. „Jókor kellett beadni a jelentkezést. De ahogy látom, mostanra az összes státusz betelt.”

Mondom neki: azt hallom egy szakitól, hogy ma is a gyárral meg az öntéssel álmodik.

„Szegény. Akárhányszor vették is palira őket, bennük csak azért is él a remény. Mindjárt este nyolc, de ha most kihirdetnék, hogy holnap kezdés, hajnalban sor kígyózna a kapu előtt. Pedig a spórolósabbak csak most élik fel a végkielégítésük utolját. Nem tudom, mi lesz, ha majd hamarosan ők is a városra szakadnak.”

The post Dunaújvárosi munkássors: „Ez most az a helyzet, amikor meg kell hunyászkodni az életért” first appeared on 24.hu.

Forrás