Bassza meg a királynő!

– hangzott el a történelem során valószínűleg először a skóciai Holyrood-palotában, vagy úgy egyáltalán II. Erzsébet királynő jelenlétében.

Még valószínűtlenebbé teszi a jelenetet, hogy a mondat nem sokkal azelőtt hangzott el, hogy az illető épp a Brit Birodalom Rendjének tagja (MBE) kitüntetését vette át a királynőtől. Az, hogy mindez megtörténhetett, és a királynő szemrebbenés nélkül reagálta le az incidenst, nagyban leírja azt, miért is kapta az illető a kitüntetést: John Davidson a Tourette-szindrómának nevezett idegrendszeri betegség egyik legfontosabb szószólója. Most sajnálatos módon ismét a bekiabálásaival került be a köztudatba, pedig épp film készült az életéről, amelynek kapcsán az őt alakító színész, Robert Aramayo BAFTA-díjat kapott – egy olyan kategóriában győzedelmeskedett, ahol Leonardo DiCaprio, Timothée Chalamet és Ethan Hawke is jelölt volt.

A botrány, amiből senki se jöhet ki jól

Davidson maga is részt vett a gálán, ám a film ünneplése helyett egészen más miatt került címlapokra. Az akaratlan tikekkel járó Tourette-szindrómából fakadóan a férfi többször is káromkodott a közvetítés alatt, a legnagyobb port az kavarta, amikor Michael B. Jordan és Delroy Lindo a színpadra lépett, Davidson pedig a néger szót kiabálta be.

Az este házigazdája, Alan Cumming később a színpadról megértést kért a közönségtől, kiemelve, hogy a Tourette ezzel jár. A gála előtt a szervezők szintén felhívták a résztvevők figyelmét, hogy előfordulhatnak ilyen jellegű, sértőnek hangzó mondatok, de Davidson részéről semmiféle sértő szándékot nem tartalmazó, önkéntelen tikekről van szó.

Az ügyből mégis hatalmas botrány keveredett – olyan, amelynek sem megoldása, sem feloldása nincsen, és úgy látszik, senki sem jöhet ki belőle szerencsésen. Míg sokan megvédték Davidsont, mások a két megsértett fekete színész mellett álltak ki, azt hangsúlyozva, hogy a rasszizmus semmilyen esetben sem elfogadható, és pláne nem szabad szemet hunyni felette azért, hogy egy másik ember ettől jobban érezze magát.

• Több ismert színész is felháborodott az incidensen, pontosabban annak kezelésén: Wendell Pierce, a Drót színésze szerint megdöbbentő, hogy a szervezők első reakciója nem az volt, hogy bocsánatot kértek a két színésztől, Jamie Foxx pedig „elfogadhatatlannak” nevezte mindezt.
• a BBC később nyilvánosan kért bocsánatot, amiért nem vágták ki az egyébként nem élőben közvetített gálából ezeket a pillanatokat – pedig mással megtették: Akinola Davies Jr. köszönőbeszédéből például kivágták azt, amikor kiállt Palesztina mellett.
• az ügy hatására lemondott BAFTA-zsűritagságáról Jonte Richardson filmrendező, mert a díjátadó gálán történt incidens kezelése szerinte teljesen megbocsáthatatlan volt. „Nem tudom és nem is fogom az időmet, energiámat és szakértelmemet egy olyan szervezetnek szentelni, amely többször is elmulasztotta megvédeni fekete vendégei, tagjai és a fekete kreatív közösség méltóságát. Amikor egy olyan szervezet, mint a BAFTA, amelynek megvan a maga hosszú múltja a rendszerszintű rasszizmus terén, nem hajlandó elismerni a fekete és a fogyatékkal élő közösségeknek okozott kárt, és nem kínál fel megfelelő bocsánatkérést, akkor a szervezetben való további részvétel egyenértékű lenne e viselkedés elfogadásával” – írta közleményében.
• Davidson szintén nyilatkozatot adott ki a történtekkel kapcsolatban. „Szeretném megköszönni a BAFTA-nak és a tegnapi díjátadó összes résztvevőjének a támogatásukat és megértésüket, azt, hogy meghívtak a közvetítésre. Nagyra értékeltem, hogy a felvétel előtt bejelentették a közönségnek, hogy a tikjeim akaratlanok és nem tükrözik a személyes meggyőződésemet. Örömmel töltött el a bejelentést követő taps, és úgy éreztem, hogy egy olyan környezetben fogadnak és értenek meg, ahol egyébként mindez lehetetlen lenne számomra. Alan Cumming, a BBC és a BAFTA bejelentéséhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy mélyen megalázó számomra, ha valaki azt gondolja, hogy önkéntelen tikjeim szándékosak vagy bármilyen jelentéssel bírnak. Azért voltam ott, hogy megünnepeljem az életemről szóló filmet, az I Sweart, amely minden más filmnél jobban elmagyarázza a Tourette-szindróma lényegét, állapotát, jellemzőit és megnyilvánulásait. Egész életemben arra törekedtem, hogy támogassam a Tourette-szindrómában szenvedőket, hogy empátiára, kedvességre és megértésre ösztönözzek másokat, és ezt a jövőben is folytatni fogom. Úgy döntöttem, hogy a ceremónia közben távozom, mert tudatában voltam annak, hogy a tikjeim kellemetlenséget okoznak” – írta.

Davidson azóta a Varietynek adott interjút a történtekről. Ebben hosszan beszélt a káromkodásként megnyilvánuló tikek, az ún. koproláliáról, amely a Tourette-szindrómások 10-30 százalékát érinti, ám ez a leglátványosabb és legnehezebben kezelhető változata a tikeknek. Ennek elnyomását ahhoz hasonlította, mintha egy kólás üveget ráznánk: ha megpróbálja az illető elnyomni, akkor egyre nő a nyomás, és robbanásszerűen szabadul ki. Hozzátette, ő maga soha semmilyen szinten nem tudta ezt kontrollálni, és főleg egy, a díjátadóhoz hasonló stresszes helyzetben mindez még rosszabb, ilyenkor sokszoros erővel törnek elő belőle ezek a megnyilvánulások.

Ugyancsak kihangsúlyozta azt, amely szerinte az I Swear egyik fő üzenete: a tikekben semmiféle szándékosság nincsen, ez pusztán neurológiai hiba eredménye, és minden esetben teljesen ellentétes azzal, amit valójában gondol. Hozzátette, az este folyamán tíz különböző bekiabálása volt – köztük levezeti azt, hogy mikor Cummings saját szexuális orientációjával viccelve mondta azt, „hazavinnélek magammal Paddington, nem ez lenne az első eset, hogy egy szőrös peruit hazaviszek magammal” – ez egyszerre késztette homofób bekiabálásra és arra, hogy pedofilnak nevezze a házigazdát, mivel Paddington egy gyerekfilm karaktere –, mégis csak a négerezést ragadta ki a média.

Azt is megosztotta, hogy egyrészt személyesen is élete egyik legnagyobb élményeként várta a gálát, másrészt a film egyik producereként joga volt megjelenni a díjátadón. Tudta, hogy nehéz lesz, ráadásul néhány héttel ezelőtt egy komoly szívműtéten esett át, minden energiájával azon volt, hogy képes legyen megjelenni a gálán. Az este előtt a közvetítésért felelős cég egyértelművé tette, hogy kivághatják a bekiabálásait, és Davidson úgy vélte, hogy miután négy filmen is együtt dolgozott a BBC-vel, pontosan tudták, hogy mivel jár az állapota. Megjegyzi azonban, hogy a nézőtéren éppen előtte helyeztek el egy mikrofont, amely kissé érthetetlen volt számára, hiszen a szervezők tudták, hogy tikkelni fog.

Amikor a koprolália előjött, a gyomrom egyszerűen összeszorult. Mint mindig, a szégyen és a zavarodottság hullámai egyszerre öntöttek el. Ilyenkor azt kívánod, bárcsak elnyelne a föld. El akartam tűnni. El akartam bújni – csak elmenekülni minden tekintet elől. Reméltem, hogy az emberek megértenek. Azt mondogattam magamban: ezek az emberek látták a filmet. Tudni fogják, hogy nem tehetek róla. Tudni fogják, hogy ez nem én vagyok. Pontosan ezért vagyunk itt. Azt gondoltam, kérlek, ne ítéljetek el. Kérlek, értsétek meg, hogy ez nem én vagyok. Próbáltam megnyugodni, lélegezni, de végül úgy döntöttem, távozom, hogy ne okozzak több felfordulást. A BAFTA biztosított nekem egy szobát egy képernyővel, ahol végignéztem a díjátadó többi részét

– válaszolta arra a kérdésre, hogy élte meg az incidenst. Úgy érzi, az eset jól mutatja, hogy még bőven van mit tenni annak kapcsán, hogy a Tourette-et elfogadják az emberek, illetve azt is kiemelte, nem megfelelő a szóhasználat, amikor fogyatékosságról beszélnek: „a Tourette-közösségben ezt állapotnak hívjuk.”

Kicsoda John Davidson?

Egészen 11-12 éves koráig Davidson pont úgy élt, mint bármelyik másik tinédzser: focizott, barátkozott, csibészkedett. A fociban kifejezetten tehetséges volt, ez eljutott egy játékos-megfigyelőhöz is, aki kilátogatott az edzésre. A fiúnál ekkortájt kezdtek jelentkezni a Tourette komolyabb tünetei, amelyeken a stressz hatványozottan rontott: rángatózott, kiabált, köpködött, önkéntelenül mozogtak a tagjai, ez befolyásolta a koordinációs képességeit is. A sorsdöntő meccsen katasztrofálisan teljesített, sosem lett belőle focista.

Egyre elhatalmasodó tikjeit a környezete rosszalkodásnak, lázadásnak látta, iskolatársai kigúnyolták, tanárai közül többen is megalázták. Volt, aki kihívta a tábla elé, és őrültnek nevezte, egy másik oktató büntetésből bezárta a szekrénybe. Édesapja, aki nagy reményeket fűzött a sportolói karrierhez, nem bírt megbirkózni fia állapotával, ez vezetett később ahhoz, hogy Davidson szülei nem sokkal később elváltak. A fiút először félrediagnosztizálták, mentális zavarokkal kezelték. A megaláztatások és a hozzáértő ellátás hiányában mentálisan olyan mélyre jutott, hogy tinédzserkorában öngyilkosságot kísérelt meg. Tizenöt volt, amikor végre megkapta a diagnózist egy olyan betegségről, amely akkoriban semmilyen szinten nem volt benne a köztudatban: a Tourette-szindrómáról.

Az, hogy a betegséget szélesebb körben megismerték a britek, éppen neki köszönhető. Tizenhat éves volt, amikor a BBC egy félórás dokumentumfilmet szentelt neki. A John’s Not Mad egy érzékenyítő projekt volt, Davidsont ültette a kamerája elé, aki arról beszélt, nem érti, miért éppen ő érdemelte ki ezt a rengeteg kínnal járó állapotot, „miért nem a bűnözők és a rossz emberek. ” De arról is, hogyan közösítették ki az iskolában, emellett az is kiderül, hogy nagyanyja úgy gondolta, az ördög szállta meg, és a templomban kéne kiűzni belőle a gonoszt.

John Tourette-je extrém, de nem egyedi. Az ettől a társadalmilag elfogadhatatlannak vélt betegségtől szenvedők számára az az egyetlen valódi segítség, ha mi, többiek megértjük, hogy az olyan emberek, mint John, nem őrültek

– zárul a dokumentumfilm.

Davidson pedig ezzel egyúttal egy mozgalom plakátfiújává vált, általa lett látható az a betegség, amely világszerte a lakosság nagyjából 0,5-1 százalékát érinti. És bár a film meglehetősen szomorú képet fest Davidson kilátásairól a munkaerőpiacon, éppen ennek köszönhetően talált hivatásra: életét az aktivizmusnak szentelte. Amellett, hogy mai napig gondnok a szülővárosában, Galashielsben egy közösségi központban, évtizedek óta edukál a témában: előadásokat tart, tábort szervez Tourette-szindrómásoknak, több kezdeményezést is indított, és aktívan kiveszi a részét a szindrómával foglalkozó skót és nemzetközi egyesületek munkájából is. 2019-ben II. Erzsébet is kitüntette aktivista tevékenységéért. A BBC még két dokumentumfilmet készített róla 30, illetve 37 évesen.

Dokumentumfilmek után jöhetett a játékfilm

Többek közt ezeket látta Kirk Jones rendező is, aki évtizedek óta követi Davidson munkásságát, és mélyen megindította a férfi története. Davidsont egy Facebook-üzenetben kereste meg azzal, hogy filmet készítene az életéről, ő pedig igent mondott. Az I Swear óriási empátiával közelíti meg főhősét Davidson sorsának két fontos szegmensét körüljárva: azt, amikor tinédzserként elkezdődnek nála a tünetek és lassan összeomlik az élete, illetve azt, felnőttként hogyan próbál boldogulni. Ez utóbbi sokkal nehezebb, mint hinnénk, a film pedig épp azt mutatja meg, hogyan lehetetleníti el teljesen az ember életét az, ha akaratlanul is káromkodások buknak elő belőle.

Jones remek döntésként nem éjsötét, nyomorban dagonyázó drámát készített, és a patetikusságot is elkerüli, inkább egy vidám zenékkel operáló, felemelő, néhol kissé önismétlő, igazi feelgood-filmben meséli el Davidson történetét. Olykor átbukik abba, hogy kicsit túl sokáig nézzük gyors egymásutánban azokat a helyzeteket, ahol Davidson kínos, vagy egyenesen veszélyes helyzetekbe keveredik, ezeket viszont meglepően jó arányban üti fel humorral. Talán a film legkedvesebb pillanatai azok, amikor Davidson tikjeire humorral válaszolnak, és ebben a fiú is feloldódik. Ez egyébként rezonál arra, amit Davidson több interjúban is hangsúlyozott:

a nevetés – és itt nyilván nem a kinevetésre és a gúnyos kacajra gondol – jótékony fegyver, mert megtöri a jeget, és a Tourette-szindrómások számára fogódzó tud lenni.

A főhős filmes megrajzolása szintén telitalálat: Davidsont egy végtelenül jámbor és kedves embernek festi le, amely szöges ellentétben áll a tikekkel, amelyek durva szóhasználatban, gyakran fizikai erőszakban és köpködésben nyilvánulnak meg nála. Aramayo tökéletes választás a szerepre – ő egyébként a Trónok harcából lehet ismerős, a fiatal Ned Starkot játszotta, de feltűnt A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben is –, Jones casting nélkül választotta a szerepre.

A fiatal brit színész felkészülés gyanánt három hónapot töltött Davidsonnal Galashielsben, akivel elmondásai alapján életreszóló barátságot kötött. Mellette remek karakter a férfit felkaroló Dottie és a neki munkát adó Tommy is – ők azok, akik felkarolták, és feltétel nélkül bíztak a férfiban akkor is, amikor még a saját anyja is elfordult tőle. A filmben feltűnik egy Tourette-szindrómás színész, Andrea Bisset is. Vele Aramayónak szintén szívmelengető jelenete van, amikor először találkozik más Tourette-szindrómással, vad káromkodásmaratonba kezdenek az autóban, majd láthatóan megnyugodva és felszabadulva tudnak nevetni magukon. Mert máshogy nem is lehet – szintén Davidson nyilatkozta egyszer azt, hogy ha nem tudsz ezen nevetni, akkor csak sírsz.

Az I Swear Davidson aktivista munkájából nem sokat mutat, inkább a férfi felnövéstörténetére koncentrál, de azért kicsit szájbarágósan kimondatja az egyik szereplővel: nem a Tourette a probléma, hanem az, hogy az emberek nem ismerik a Tourette-et. Így lép a férfi az aktivizmus útjára, és ennek eredménye ez a film is, amelynél jobb kampányeszközt nem is kaphatott volna Davidson. Azt nagyjából lehetetlen megítélni, hogy a BAFTA-botrány mennyit ártott az ügynek, az viszont vitathatatlan, hogy Lewis Capaldi óta nem került ilyen mértékben a közbeszédbe ez a szindróma.

The post „Ilyenkor azt kívánod, bárcsak elnyelne a föld” – ki az a Tourette-aktivista, akit a királynő is kitüntetett, most meg miatta áll a bál a BAFTA körül? first appeared on 24.hu.

Forrás