Fiatal lány áll a buszmegállóban, várja az anyját. Ránézésre tizenhat éves. Jókora, gömbölyű pocakja van. Ő is anya, nemsokára szülni fog. A saját anyja viszont nem bukkan fel. Jessica – így hívják a lányt – dühös és csalódott, de nincs különösebben meglepve. Soha nem ismerte az anyját, most találkoztak volna először.

Háromperces nyitójelenet, semmi sallang, zúg a forgalom. Ennyi is elég a filmet rendező Dardenne testvéreknek, hogy felvázolják, mennyire bonyolult, fájdalmas és nehéz lehet az anyaság. Azt is jelzik, messzire távolodnak a konvencionális, társadalmilag elfogadott anyaképektől és anyai szerepektől. Ehelyett a Leányanyákban négy olyan lány életéből mutatnak be néhány hónapot, nagyobb időugrásokkal, akik mind másképpen küzdenek a saját anyaságukkal, és mindannyian kutya nehéz helyzetből indulnak. Szinte gyerekként estek teherbe, és a gyerekük születése után vagy már közvetlenül előtte rohamtempóban és kényszerűen kell felnőtté válniuk.

Amikor a Dardenne testvérek kamerája a nyomukba szegődik, a kamasz- és a felnőttkor közötti senkiföldjén vannak, ahol egyedül sem könnyű elboldogulni. Úgy meg végképp nem, ha közben folyamatosan etetni, pelenkázni, ringatni, altatni, szeretni kell egy csecsemőt.

Ennyi megoldandó kihívás már elég is lenne egy filmhez, de a belga rendezőpáros ilyenkor szokott még némi súlyt púpozni hősei görnyedő vállára. Ilyen szempontból az őket leginkább megihlető, klasszikus műfaj a melodráma, benne valószínűtlen sorscsapásokkal. De Jean-Pierre és Luc Dardenne nem melodrámákat rendeznek, általában véve nem is műfajfilmeket. Nem élezik ki és túlozzák el az érzelmi csúcspontokat. Pedig a Leányanyákban lenne mit: az öt hősnő egy liège-i anyaotthonban lakik a gyerekével, ott próbálják összeszedni magukat és újrakezdeni az életüket. Hiába nem nagykorúak még, az életük mintha máris zsákutcába jutott volna.

Az egyikük drogfüggő, a másik saját, bántalmazó anyja elől menekül. A harmadik kész lenne lemondani néhány hónapos kisfiáról, ha a gyerek mihaszna apja, maga is sihederkorú félbűnöző, ezzel a feltétellel hajlandó lenni folytatni a kapcsolatukat. Fel sem merül, hogy a fiú részt vállaljon a gyereknevelésből – Perla még arra sem meri megkérni, hogy ismerje el, övé a baba. Miközben kínzó lelki tusáikat igyekeznek megvívni, inkább ösztönösen, mint tudatosan választott eszközökkel, a lányok csupa praktikus feladatot is megoldanak: munka- és lakáskeresés, tanulás, bébiételvásárlás, főzés az anyaotthonban. Fel-alá tologatják a gyereküket ormótlan babakocsiban, ami önmagában megrendítő és kissé komikus kép.

Mindezek ellenére a Leányanyák nem vájkál a nyomorban, sőt Dardenne-mércével kifejezetten optimista, életigenlő film.

Hiába, a kétszeres Arany Pálma-díjas rendezők, az európai művészfilm élő klasszikusai már hetven fölött járnak. Elérzékenyülni nem szoktak, de mostanában egyértelműbben kifejezik, hogy maradt hitük az emberekben és a kisközösségekben. A Leányanyák ugyanis nemcsak a rendezők aggodalmát tükrözi a fiktív hősnők élethelyzetét valóban megélő leányanyák iránt, hanem az intézményrendszerbe vetett hitüket is. A Dardenne testvérek szülővárosában és filmjeik állandó helyszínén, Liège-ben működő – a filmben látható formájában ugyancsak fiktív – anyaotthon ugyanis pontosan olyan hely, amilyennek egy anyaotthonnak lennie kellene.

Türelmes, segítőkész és képzett szakemberek dolgoznak azon, hogy megesett kamaszlányok egyről a kettőre jussanak, az éppen csak a világra jött csecsemők pedig nulláról az egyre.

Ezeknek a gyermekvédelmi szakembereknek kell figyelniük arra, hogy a babák megkapják az alapvető ellátást és törődést, de arra is, hogy az anyák megtegyék a lépéseket a társadalmi visszatagozódás felé. Ha ehhez az kell, hogy a leányanyák megszakítsák a kapcsolatot a saját szüleikkel, akkor az anyaotthon munkatársai abban segítenek nekik. Ha pedig a fiatal anyák örökbe adnák a gyereküket, mert sem anyagi, sem érzelmi erőforrásuk nincs arra, hogy felneveljék, akkor abban kapnak segítséget.

Nekünk az utóbbi évek egyik legkiválóbb magyar filmje, a Hat hét juthat eszünkbe a Leányanyák alapállításáról: ezek a válságos élethelyzetek akkor is rendkívül nehezen kezelhetők, ha működik a társadalmi ellátórendszer, ha a kínlódó majdnem-felnőttek megkapják a szükséges állami-hatósági segítséget. Mégis ez a minimum. Így lehetne egy ponton gátat szabni a kilátástalan életkörülmények megismétlődésének nemzedékről nemzedékre. A film hősnői maguk is mind apa, anya vagy mindkettő nélkül nőttek fel, és jó esély van rá, hogy most éppen ugyanezt a mintázatot örökítik tovább. Akkor is, ha jobbat akarnak maguknak és a gyereküknek.

A Leányanyák meghatározó elbeszélői megoldása a kihagyás, az időugrás a négy önálló, de helyenként – az anyaotthon központi terében – érintkező történetszálon. Már éppen azt hisszük, hogy az egyik hősnő, Julie élete rendeződik, mert neki kivételesen szerető társa van, és új albérletet is talál. A következő jelenetében viszont kiderül, hogy nem bírta a nyomást, a változások súlyát, és két tiszta év után kis híján túladagolt. De van pozitív ellenpélda is: rettegünk, hogy Perla elhagyja a babáját ellenszenves pasija kedvéért, de amikor újra feltűnik a filmben, már elfogadta, hogy nem a fiúval tud közös jövőt építeni, hanem a gyerekével.

Lecsúszás és előrelépés között billegnek a Leányanyák hősnői, és lecsúszni sokkal könnyebb.

A rendezőpáros sok évtizedes rutinnal ébreszti fel és tartja mederben a nézői együttérzést, és amilyen körmönfontak, még arra a horrorfilmekhez illő várakozásunkra is rájátszanak, hogy egy rossz pillanatban azokkal a tehetetlen csecsemőkkel itt tényleg bármi megtörténhet. Ám ahogyan a Leányanyák nem melodráma, úgy szerencsére nem is horrorfilm. Hősnőinek sorsa jobbra fordul. Nem mindenkinek egyformán, és senkinek sem sokkal. Őszintén, remélhetünk-e ennél többet?

Leányanyák (Jeunes mères), 2025, 106 perc. 24.hu: 7,5/10. A film a Frankofón Filmnapok keretében, a Francia Intézetben látható március 13-án.

The post Itt a szívbe markoló példa, hogyan nézne ki ideális esetben a gyermekvédelem first appeared on 24.hu.

Forrás