A hét elején, ezen a nagyon is októberi kedd délután ötkor egy nagyjából harminc fokosra fűtött, dugig megtelt előadóban ültem a Budapesti Műszaki Egyetemen. A kivetítőn két kibontott koponyából kilógó agy képét hirtelen egy Jézus Krisztusról készült olajfestmény váltotta, majd további agyak után egy barna kőből készült feszület. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az előadások előtt ördöglakatokkal és fejtörőkkel lehetett ráhangolódni a programra, már lehet sejteni, hogy nem hétköznapi eseményen vettem részt, még ahhoz mérten sem, hogy a BME-sekről úgy hírlik, hogy tudják, hogyan kell bulizni. És konferenciát szervezni a kreativitásról, az agyakat ábrázoló diák ugyanis Csókay András idegsebész előadásában szerepeltek – és ez csak egy volt az öt közül, amit kedd délután tartottak meg a BME I épületében, a 028-as nagyelőadóban.

Elhagyni a komfortzónát

Az előadások kezdete előtt a szervezők felszólították a közönséget, hogy lépjenek ki a komfortzónájukból, és arra figyeljenek a legjobban, ami a legtávolabb áll tőlük. Ennek megfelelően a Kreatív Tudomány és Innováció Konferencia Csókay előadásán kívül még számos meglepetésre lehetett számítani, már csak azért is, mert az előadók teljesen különböző területekről érkeztek, így szinte biztos volt, hogy a nézők előbb-utóbb valami olyasmivel találkoznak, amihez nincs túl sok közük. Az egyetlen összekötő kapocs közöttük a kreativitás volt – ezért is várták az előtérben kreatív játékokkal a résztvevőket. Ebből már a program ismertetőjében is kaptunk ízelítőt: „melyik szót lehet mindhárom szóhoz hozzáilleszteni? Mű, ló, tér”. Ennél persze durvábbak is voltak: a Qubit 2. Zagyvai András játéktervező versenyének győztes ördöglakatját például csak megnéztem, de már az is túl nehéz volt.

Az előadásokon viszont már volt minden, mint ahogy az a névsorból is látszik: Csókay az istenhit, a kreativitás és az agysebészet kapcsolatáról beszélt, Domokos Gábor alkalmazott matematikus a lágy cellák felfedezéséről, Fodor Szilvia pszichológus a kreativitásnak kedvező körülményekről, Vécsey Richárd Ádám adattudós-közgazdász jogász a mesterséges intelligencia és a kreativitás kapcsolatáról, Pléh Csaba pszichológus-nyelvész pedig a politikai beállítottság és a kreativitás kapcsolatáról tartott előadást. Ha hozzávesszük azt is, hogy mindegyik előadásra 15, a rövid kérdésekkel együtt legfeljebb 20 perc jutott, az is gyanítható, hogy az előadók nem jártak körbe mindent töviről hegyire – de ez persze nem is baj.

Az első kérdés, ami felvetődik, az a kreativitás definíciója, amiről már megint csak egy külön konferenciát lehetne tartani (azt, hogy mennyire nem egyszerű ez a kérdés, nemcsak a szakmai viták mutatják jól, hanem az is, hogy Rick Rubin producerlegenda több évtizedes munka és fejtörés után csak odáig jutott a kreativitásról szóló könyvében, hogy hát nem kellene annyit görcsölni).

A megfelelő környezet

Persze az is szerencse, hogy nem mindenki a tankönyvi definícióval (vagy definíciókkal) kezdte az előadását, de azt nagyjából ki lehet jelenteni, hogy amint Fodor és Pléh is említették, a pszichológia Jay Paul Guilford 1950-es nagy hatású tanulmánya óta foglalkozik komolyabban a jelenséggel, amire különböző teszteket dolgoztak ki, ezeket majmokon és embereken is szokták alkalmazni. A kreativitás tehát mérhető, és ahogy Fodor mondta, kontextusfüggő is: Csíkszentmihályi Mihály flow-elmélete szerint már csak azért is, mert ha elfogadjuk, hogy a kreatív teljesítmény valami újdonságot jelent, ami hasznos is, ennek a két kritériumnak a megítéléséhez eleve szükséges a kontextus. Ahogy az is érdekes, hogy maga Guilford milyen körülmények között és hogyan fogalmazta meg 1950-ben a diverzív gondolkodás fontosságát: szerinte elengedhetetlen a kreativitás, ha az amerikaiak szembe akarnak szállni a hidegháború problémáival.

A kontextusfüggőség sok mindent jelent: egy Fodor által idézett felmérés szerint a megkérdezettek 57 százalékának a fürdőszobában jutnak eszébe a legjobb gondolatok, ezt az ágy követi 51, az utazás pedig 42 százalékkal. A felsorolt körülményekben az a közös, hogy nyugodtak, és többek között ezt kellene elvárni attól a környezettől is, ahol a kreatív teljesítménynek kellene megszületnie (erre jött rá Göran Ekvall, a Volvo HR-ese is, amikor azt vizsgálta, hogy miért nem elég kreatívak a munkatársak: kiderítette, hogy nem az emberekkel van a baj, hanem a környezettel. Az más kérdés, hogy hogyan lehet megfelelő környezetet teremteni).

Pléh egy nagymintás kutatást idézve azt is ismertette, hogy milyen a nem megfelelő környezet, vagyis milyen csoportokra jellemző a divergens gondolkodás, és milyenekre kevésbé: az alapfeltevése szerint elképzelhető, hogy erre a jobb- vagy baloldali szimpátia is kihat. Nemcsak a kreativitásnak, hanem az együttélésnek is alapvető feltétele a rugalmas gondolkodás és a szempontváltás képessége, amit számos tényező befolyásolhat. Egy lengyel pszichológus, Leor Zmigrod megvizsgálta, hogy a politikai hovatartozás ebben mekkora szerepet játszik, és arra jutott, hogy meglepően nagyot – de nem attól függ, hogy valaki jobb- vagy baloldalinak vallja magát, hanem attól, hogy mennyire szélsőségesek a nézetei, minél szélsőségesebb valaki, annál kevésbé képes a rugalmasságra.

Felismerések

Ha megvan a megfelelő környezet, akármi is váltja ki, bármi megtörténhet. Domokos, a Gömböc és a lágy cellák elméletének megalkotója szerint az első lépés az, hogy szemet szúrjon az embernek valami, aztán szükség van arra is, hogy hibázhasson, egészen addig, amíg el nem jut a felismerésig – amire gyakran éveket kell várni. Példaként a lágy cellák esetét említette: amikor a kutatók rájöttek, hogy a legtöbb általuk vizsgált természetes mintázat átlagosan 4 csúcsba rendeződik, elkezdték azt is vizsgálni, hogy miért nem találtak olyanokat, amelyeknek kevesebb csúcsuk van. Mint kiderült, vannak ilyenek, méghozzá az ember szeme előtt (ezek a lágy cellák, amelyek akár az izomrostok mintázataiban is megtalálhatók), két dimenzióban pedig két csúcsuk van. No de mi a helyzet a 3 dimenziós testekkel? Domokos szerint olyan erős volt a kísértés, hogy itt 3 csúcsot feltételezzenek, de ez sehogy sem jött ki – aztán egyszer csak eszébe jutott egy épület terve, amit a Gömböc ihletett, és évekkel korábban küldték el neki. Ez vezette rá a megoldásra: három dimenzióban nem kellenek csúcsok. Ez a felismerés kellett hozzá, hogy ne próbáljon meg kitartóan és sok számolással a rossz nyomon haladni.

Hasonló hirtelen jött felismerésről számolt be Csókay is, csak szerinte ezt nem máshonnan jön, hanem Istentől, és az ima hozza felszínre a megoldásokat. A koponyát ért traumák során a megduzzadt agyról (így kerültek agyak a kivetítőre) hosszú időn keresztül azt tartották, hogy nem lehet megműteni – egészen addig, amíg Csókaynak nem támadt egy ötlete, amit egy beavatkozásnál ki is próbált, de utána sokáig nem alkalmazta, mert ugyanúgy elhitte, hogy ezek az esetek menthetetlenek, mint a szakma többi része. Aztán megvilágosodott: megvolt a módszer, csak épp különbözött mindattól, amit az idegsebészek megszoktak.

Nagyon is emberi

Domokos és Csókay példája is emberi példa, és ez valószínűleg nem véletlenül van így: Vécsey szerint a mesterséges intelligencia nem is lehet kreatív, már csak azért sem, mert az általa létrehozott produktumok nem felelnek meg az egyediség követelményeinek, és nem is köthetők senkihez – nem személyes teljesítmények. Ez már csak jogi szempontból is érdekes, a mesterséges intelligencia ugyanis ugyanúgy nem lehet szerző, mint ahogy a fényképezőgépet exponáló majom sem tekinthető a kép jogtulajdonosának – tehát az így létrehozott művek szabadon felhasználhatóak. A mesterséges intelligencia nem tud, legalábbis egyelőre, a megszokott kereteken kívül gondolkodni, hiszen keretek közé van szorítva az egész működése, az agyhoz képest pedig még az atomerőművekkel meghajtott adatközpontok neurális hálói is csekély teljesítményt nyújtanak, így amíg nem lesznek forradalmi változások ezek működésében és kapacitásában, Vécsey szerint teljesen elképzelhetetlen, hogy gépi kreativitásról lehessen beszélni.

Öt előadás után a kreativitásról már kissé zúgott a fejem, így visszatértem az előtérbe egy kicsit játszani: miután megoldottam a világ legegyszerűbb ördöglakatját (egy csavarról leszedtem az anyát), még körülnéztem, és egy sor hímes tojásra lettem figyelmes. Meglepő, gondoltam, aztán kiderült, hogy a tojások Fekete Ildikó matematikus munkái, az egyiken pedig éppen az a minta szerepelt, amiről Domokos előadásában volt szó – mint kiderült, még csak nem is szándékosan, a művész fejében egy másik geometriai probléma járt, amikor megfestette. Na, ez a szép lecke a kreativitásról, nem az, hogy le tudok csavarni egy anyát, gondoltam magamban, és útnak indultam a Magyar Tudósok Körútján, természetesen a rossz irányba.

Forrás