A vidéki élet nem habostorta: a pozitívuma az, hogy az ember a természet közelében lehet, a negatívuma meg az, hogy az ember a természet közelében van. Jön a vaddisznó, megbontja a kerítést, jön a borz, felássa a kertet, jön a vakond, aztán az ember csákányozhatja ki a jégből a darabjait, miután széttépte a kutya. A madarak aranyosak, csak minden összeszarnak, aztán elviszi őket az erdei sikló. A mátyásmadarak egész addig szórakoztatóak, amíg nem döntenek úgy, hogy utánozni fogják a macskákat, és az ember szívbajt kap, amikor torz nyávogást hall az ablakból, ahova éjszaka baglyok járnak, hogy szintén ráhozzák a frászt az emberre. És ott a vízakna, amit az ember tavasszal már eleve szorongva nyit ki, egyrészt azért, mert lehet, hogy télen szétfagyott a csap, másrészt azért, mert néhány évnyi rutinnal a már pontosan tudni, hogy lesz benne valami.

Varangycsapda

Ez a valami az esetek többségében meztelencsiga, pók vagy giliszta, de jó eséllyel lehet varangy is. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szerint Magyarországon körülbelül 2,3 millió családi ház található, ami legalább ugyanennyi vízaknát is jelent, ahol ezek a jószágok csapdába eshetnek – nem is beszélve a barna ásóbékákról, illetve a bajszos- és barnabékákról. Ha a varangy csapdába esik, az nem jó se a vízakna tulajdonosának, se a békának: enni ugyan tud, de szaporodni már nem, ráadásul hiába eszi meg az itt található pókokat, rovarokat és csigaivadékokat, a kertben már nem irtja a kártevőket, ráadásul valószínűleg rossz és unalmas is neki hosszabb időn keresztül az aknában dekkolni. A vízakna csiga- és féregkészlete ráadásul hiába tűnik kimeríthetetlennek, előbb-utóbb kimerülhet, ezután pedig a boldogtalan békákra hosszas éhezés vár.

Ennek ellenére megteszik, már ha az ember ki nem szabadítja őket: egy 2013-as kutatás szerint a spanyol barnabékák (Rana iberica) nemcsak hogy időről időre barlangokba költöznek (ez a békáknál az állandó hőmérséklet keresése miatt nem számít szokatlannak), hanem szaporodni is képesek ott – ugyanez csak akkor lenne igaz egy vízaknára, ha az kellőképpen nagy lenne, és elegendő béka döntene úgy, hogy itt éli le az életét (és persze ha annyira szétfagyott volna a csap, hogy kellő mennyiségű víz álljon rendelkezésre a petézéshez és az ebihalak kifejlődéséhez). Az egyébként máig rejtély, hogy a spanyol barnabékák miért költöztek portugál barlangokba, ahol megfigyelték őket, de Gonçalo M. Rosa és Andreia Penado biológusok szerint elképzelhető, hogy a kétéltűek a klímaváltozás miatt felmelegedő portugál felszín helyett választották a bunkeréletet.

A csapdába esett varangyok viszont nem ilyen előrelátó prepperek: bemásznak az aknába, ahol tudnak, aztán ott is ragadnak, amíg ki nem menti őket valaki. A zöld levelibékák (Hyla arborea) az MME szerint akár egy üveglapon is képesek felmászni, de a többi faj már kevésbé szerencsés: lefelé még csak-csak lejutnak, hiszen a gravitáció is működik, az akna falán viszont már nem tudnak felmászni, ezért célszerű kimenteni őket az aknából. A varangyok és a Magyarországon honos békafajok a hiedelemmel ellentétben nem veszélyesek az emberre, és hiába hangzik egy bámulatos szuperképességnek, de a kloákájukkal sem céloznak direkt az őket kimentő szemére, hogy megvakítsák, ezért puszta kézzel vagy kesztyűvel is meg lehet őket fogni, és egy szimpatikus avarkupac környékén szabadon engedni. Aki a végletekig el akarja kényeztetni a mentett békáját, békagarázst vagy petézőhelyet is létrehozhat neki, erről az MME oldalán találhat további információkat.

A váratlan vendég

Igen ám, de a békáknak megvan az a helyzeti előnyük, hogy van lábuk. Amikor leemeltem az akna fedelét, az MME iránymutatása és a sok éves tapasztalat alapján az első dolgom volt, hogy egy zseblámpával felmérjem a helyi faunát. Meztelencsiga, százlábú és egy csomó elég visszataszító küllemű valami ugyan volt, de béka egy sem, az egyik csap mellett viszont S alakba görbülve egy bronzszínű kuszma (Anguis fragilis, avagy lábatlangyík) feküdt a földön, különösebb életjelet nem mutatva, viszont a jelenlétével határozottan gátolva a kerti csap megnyitását.

Mit lehet ilyenkor tenni? A kuszmák (avagy lábatlan gyíkok) annak ellenére, hogy hasonlítanak a kígyókhoz, valójában gyíkok, a tavasz vízaknalátogatás pedig azért is különösen fontos számukra, mert a téli hibernáció után márciusban-áprilisban párosodnak, ezt pedig elég nehéz véghez vinni egyedül, a kisház felé menő vízvezeték és a visszafolyó között, a sárban. A feladat egyértelmű: a kuszmát lehetőleg humánus módon a neki kedvező helyre kell átszállítani, a csapot pedig meg kell nyitni, de ezt gondolni könnyebb, mint megtenni: az MME a békákra ad iránymutatást, de mit csináljon az ember egy tetszhalott kuszmával?

Természetesen erre is vannak népi praktikák: a kuszmára a legnagyobb veszélyt az ember jelenti, mert sokan kígyónak nézik és agyonütik, annak ellenére, hogy teljesen ártalmatlan fajról van szó (ami ráadásul a többi Magyarországon honos hüllőhöz hasonlóan védett is, természetvédelmi értéke 25 ezer forint). A kuszmának (avagy lábatlangyíknak) ráadásul a varangyhoz hasonlóan elég rossz híre van: a hiedelem szerint képes a farkának egyetlen szúrásával megölni egy embert, ami azért is különös, mert nincs különösebben hegyes farka, cserébe viszont elég törékeny, erre utal az egyik magyar neve, a törékeny gyík is.

A kuszma a többi gyíkhoz hasonlóan képes ledobni a farkát, ha veszélyben érzi magát: a farok ezután visszanő, de csak egyszer, utána az akár 30 éves kort is megélő állatok csonkán maradnak, ami azért is rossz hír, mert az összesen 40-50 centis állatok testhosszának a felét-kétharmadát a farok teszi ki. Ezért sem szerettem volna kockáztatni: víz kell, kuszma kell, de azt nem szerettem volna, hogy egy farkatlan kuszma száradjon a lelkemen. Mellékszál, de a kuszmákat egyébként elég egyszerű megkülönböztetni a kígyóktól: pislognak, gyíkfejük van, lekerekített a farkuk, ráadásul lassabbak is, mint a kígyók, emiatt pedig leginkább csigákkal táplálkoznak – annyira azért nem lassúak, hogy egy csiga is kifogjon rajtuk. Nálam pedig nyilvánvalóan sokkal gyorsabbak: ha létezne kuszmafogó verseny, biztosan nem indulnék el rajta.

Szerencsére ez a példány nem volt túl gyors: amikor megfogtam, lustán megemelte a fejét, de a teste teljesen meg volt még merevedve, hiába volt kinn 17 fok, a vízakna alján még hideg volt, így az S alakú lábatlangyíkot baleset nélkül sikerült áttelepíteni egy rózsaszínű szemétlapátra (az volt kéznél), majd egy avarkupacba, ahová gyorsan (lassan) be is túrta magát. Miután nem tudtam, hogy jót tettem-e ezzel a jószággal, írtam egy e-mailt Wenner Bálint biológusnak, az Ökológiai Kutatóközpont munkatársának, hogy igazítson el a kuszmafogás rejtelmeiben, hiszen ha valaki, hát ő már fogott elég kuszmát az életében: hogy kell hozzányúlni egy lábatlangyíkhoz, hogy ne sérüljön meg?

A kutató a kérdésre tömör, de informatív választ adott: „Általában a testük első felét fogjuk meg, a farkukkal vigyázni kell, mert letörik és nagyon lassan nő csak vissza. Határozottan meg lehet fogni, mert hajlamosak kivergődni magukat a kézből. Harapni nem szoktak, de a béltartalmukat lelkesen kieresztik az emberre”. Tehát babona ide vagy oda, környezetvédelem ide vagy oda, arra azért nem árt felkészülni, hogy ha nem is öl meg egyetlen szúrással a kuszma, lefosni azért le fog.

Engem mondjuk szerencsére nem fosott le, túl álmos volt hozzá.

Forrás