A Rajk Szakkollégium idén olyan gondolkodót tüntetett ki az Andorka Rudolf Medállal, akinek munkássága mintha közvetlenül a jelenlegi világrend idegrendszerére lenne kötve. Nancy Fraser neve az elmúlt évtizedekben összeforrt azzal az ambiciózus vállalkozással, amely a társadalmi igazságosság kérdését nem egyetlen tengely mentén, hanem egymásba gabalyodó rendszerek hálózataként próbálja megérteni. Fraser szerint ugyanis a kapitalizmus nem pusztán gazdasági berendezkedés, hanem olyan, mindent átszövő struktúra, amely egyszerre termeli újra a nemi, az etnikai és a globális egyenlőtlenségeket – miközben saját működésének feltételeit is fokozatosan feléli. Ahogyan Fraser híres könyve, a 2022-ben megjelent Kannibál kapitalizmus címe is sugallja: a kapitalimus felzabálja a társadalmat.

A Budapesti Corvinus Egyetem Gellért Campusán kedden tartott előadás ennek a gondolatmenetnek egy különösen sűrű metszetét adta. Fraser a munka három arcáról beszélt: a kizsákmányolt, a kisajátított és a háziasított munkáról. Ez a három kategória elsőre talán elméleti finomkodásnak tűnik, valójában azonban elég pontos képet ad arról, hogyan kapcsolódik össze mindennapi életünk a globális hatalmi viszonyokkal. Az előadás tétje nem kevesebb volt, mint hogy megmutassa: a társadalmi igazságtalanságok nem egyszerűen egymás mellett léteznek, hanem ugyanannak a rendszernek különböző, egymást erősítő kifejeződései.

Az alkalom apropóját adó díj, az Andorka Rudolf Medál viszonylag friss, 2021-ben alapított elismerés, amellyel a Rajk a társadalomtudományok széles spektrumában – a szociológiától a politikatudományon át a nemzetközi kapcsolatokig – kiemelkedő, világszinten is meghatározó gondolkodókat díjaz. A kitüntetés mögötti szándék, hogy ne egy szűk diszciplína teljesítményét jutalmazza, hanem azokat a munkákat, amelyek képesek rendszerszinten értelmezni, hogyan is működik a társadalom. Fraser a díjat azért kapta meg, mert munkájában rámutat a kapitalizmus, a rendszerszintű elnyomás, a demokrácia hanyatlása és a társadalmi igazságtalanság közötti összefüggésekre.

A munka három arca

Fraser előadásában legújabb munkájáról, a jövőre megjelenő The Three Faces of Labor-ről, (A munka három arca). Ezzel arra a sokáig magától értetődőnek hitt elképzelésre mér csapást, hogy a munka önmagában szabaddá teszi az embert. A 20. század számos baloldali és liberális projektje abból indult ki, hogy ha valaki belép a fizetett munka világába, akkor kiléphet a rasszizmus, a nemi elnyomás vagy más hátrányos helyzetek struktúráiból. A jól kereső fekete bőrű amerikai, az értelmiségi roma magyar üzenete az, hogy nem a rendszerrel van baj, hanem azzal, aki nem tudja áttörni a korlátjait. Fraser azonban máshonnan közelít: szerinte a munka természetének mélyebb megértése mutatja meg, hogyan termeli újra a kapitalizmus ezeket az elnyomási formákat. A kérdés tehát nem az, hogyan férünk hozzá a munkához, hanem az, hogy mit nevezünk egyáltalán munkának.

Fraser újrafogalmazása három ideáltipikus munkakategóriára épül. Az első a klasszikus értelemben vett kizsákmányolt bérmunka, amelyet a marxista hagyomány is középpontba állít. A második az általa „kisajátított” (expropriated) munkának nevezett forma: ez jellemzően jogfosztott, gyakran rasszizált csoportokhoz kötődik, és történetileg a rabszolgaság, gyarmati kényszermunka vagy mai megfelelőik – például börtönmunka, migráns munkaerő – tartoznak ide. A harmadik pedig a „háziasított” vagy reproduktív munka, amit nagyrészt nők végeznek, fizetség nélkül vagy alulfizetve, és ami nélkül a kapitalista gazdaság egyáltalán nem lenne működőképes. Fraser tézise, hogy ez a három szféra nem különálló, hanem egymásra épülő rendszert képez.

Az ültevények és a gyáripar világa

Ez a gondolat szorosan kapcsolódik az amerikai polgári jogi aktivista, W. E. B. Du Bois klasszikus, 1935-ös elemzéséhez, a Black Reconstruction of Americához, ami már a 20. század elején rámutatott arra, hogy a modern kapitalizmus alapjai a feketék rabszolgamunkájára épültek. Fraser ezt a szálat továbbviszi, amikor azt állítja, hogy a kapitalizmus nem pusztán „szabad” bérmunkára épül, ahogy azt Karl Marx feltételezte, hanem folyamatosan újratermeli a nem szabad, kisajátított munkaformákat is. A rabszolgaság formális eltörlése nem számolta fel ezt a logikát: a globális gazdaság ma is rasszizált és jogfosztott csoportokra szervezi ki a legrosszabb, legveszélyesebb munkákat, a nyersanyag-kitermeléstől a mezőgazdaságon át a platformgazdaság pereméig (gondoljunk csak a ritkaföldfémek bányászatára, a hulladékkezelésre, a budapesti lomizásra vagy a különböző takarítási munkákra).

Fraser harmadik dimenziója a reproduktív munka vagy házimunka, ami a filozófus szerint láthatatlan, mégis strukturális jelentőségű. Ide tartozik minden, ami az élet újratermeléséhez szükséges, beleértve a gyereknevelést, az idősgondozás és a háztartási munkát, nem beszélve a gyakran magától értetődőnek vett érzelmi munkáról. Ezeket a tevékenységeket a kapitalizmus rendszerint nem ismeri el munkaként, mert nem közvetlenül termelnek profitot, miközben nélkülük nem létezne maga a munkaerő sem. Ha nincs, aki főzzön a gyerekekre, akkor nem lesz munkás a gyárban, de kreatív termelő sem a techcégeknél. Fraser ezért kritizálja a „care work”, azaz a gondoskodási munkák fogalmát is: a „gondoskodás” hangsúlya elfedi, hogy itt sokszor kényszerű, strukturálisan alulértékelt és érzelmileg is kizsákmányolt tevékenységről van szó.

Az előadás egyik visszatérő motívuma volt, hogy a három munkatípus hierarchiát alkot: a látható, formálisan elismert bérmunka csak a jéghegy csúcsa. Alatta húzódik a kisajátított, gyakran jogon kívüli „sötét munka”, és még mélyebben a háztartási, reproduktív szféra. Ezek együtt adják ki a kapitalista társadalom teljes működését. Innen nézve a klasszikus munkásmozgalom korlátai is érthetővé válnak: a szakszervezetek történetileg sokszor kizárták a nem fehér, női vagy nem standard munkaviszonyban, például az illegálisan dolgozó csoportokat, így nem tudtak valóban univerzális ellenhatalmat kiépíteni.

Új keret

Fraser mindebből politikai következtetéseket is levon. A „single issue” mozgalmak – legyen szó kizárólag nemi, etnikai vagy osztálykérdésekről – szerinte szükségszerűen zsákutcába futnak, mert nem a rendszer strukturális egészét kritizálják. Ehelyett szerinte egy, Antonio Gramsci nyomán megfogalmazott „ellenhegemón blokkra” lenne szükség: egy olyan széles, globális koalícióra, amely a kizsákmányolt, kisajátított és reproduktív munkát végző csoportokat egyaránt képviseli. Ez különösen nehéz egy olyan korban, amikor a prekárius munkások egymással versenyeznek a túlélésért, nem pedig kollektíven szerveződnek, márpedig sok helyen ma már az ilyen kiszorított, jogfosztott helyzetben élő emberek alkotják a munkásosztály többségét.

A Fraser-féle keret végső soron túlmutat a munka világán: segítségével újraértelmezhetők a globális problémák is a klímaválságtól a migrációig. Az interszekcionalitás, azaz a különböző csoportokat érintő, összeadódó hátrányok köre itt nem pusztán identitáspolitikai fogalom, hanem materialista diagnózis: a kapitalizmus maga termeli ki a rassz, a gender és az osztály összefonódását, és maga különböztet meg ilyen alapon, hogy a rendszer újratermelődéséhez szükséges munkaerő mindig rendelkezésre álljon. A kérdés így nem az, hogy ezek közül melyik „fontosabb”, hanem az, hogy képesek vagyunk-e olyan politikai nyelvet és intézményeket létrehozni, amelyek ezt az összefüggésrendszert egyszerre ragadják meg, és amelyekre egy valóban inkluzív, globális munkásmozgalom épülhet. Fraser egy kérdésre válaszolva azt mondta, hogy a szovjet rendszer sem tudott túllépni ezeken a rendszerbe kódolt igazságtalanságokon, de szerinte mindegy is, hogy milyen a alapú a gazdaság. Ha nincs a társadalomban rasszizmus, nincs egyenlőtlenség nők és férfiak között, és nincsenek jogfosztott állapotban élők, akkor szerinte a kapitalizmus is maradhat – bár az előadásból mégis inkább az derült ki, hogy szerinte pusztán piaci alapokon nagyon nehéz vagy talán lehetetlen egy ilyen igazságos világot működtetni.

Forrás