A nyugati populáris kultúra sokáig úgy kezelte a szexet, mint alapvetően férfiközpontú aktust. A női orgazmus opcionális; a fő esemény a penetráció és a férfi ejakulációja. A kelet-afrikai Nagy-tavak régiójában, Ruandától Ugandán és Tanzánián át a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részéig azonban léteznek olyan szexuális hagyományok, amelyek egészen más logikát követnek. Ezek közül a legismertebb a kunyaza, amelynek központi célja kifejezetten a női orgazmus elérése, illetve a női ejakuláció kiváltása. Ennek alapja a gukuna imishino, vagy röviden gukuna, ami a kisajkak mesterséges megnagyobbítását jelenti.

Ez a gyakorlat annyira fontos Ruandában, hogy a 13 éveseknek (S1 osztály, ami a magyar általános iskola 7. osztályának felel meg) szóló történelemkönyvben is helyet kapott:

„Szexuális beavatás lányok számára (gukuna): ez egy olyan gyakorlat volt, amely a kisajkak (a hüvelybemenetet védő bőrredők) megnyújtását jelentette. A cél az volt, hogy a kisajkak hossza elérje a körülbelül 5 centimétert. Ezt azért végezték, mert úgy tartották, hogy mindkét nem számára növeli a szexuális élvezetet. A gyakorlatot 12 éves lányoknál, a pubertás idején kezdték.”

A kisajaknyújtás folyamata általában női rokonok – anyák, nagynénik vagy idősebb testvérek – felügyelete mellett zajlott. A kisajkak megnagyobbításához finomított vajat használtak, amit néha ricinusolajjal és banánfa nedvével kevertek, és ezzel a krémmel napi kb. egy órán át masszírozták, húzták a kisajkakat. A személyes beszélgetésekben többen beszámoltak gyógynövények használatáról is, de ezt nem sikerült kutatásokkal megerősíteni.

Az olaszországi Roma Tre Egyetemen szakdolgozat is született a gukunáról, amelynek szerzői, Michela Fusaschi és Giovanna Cavatorta azt írják, hogy a nők véleménye megoszlik a gyakorlatról. Egyesek a hagyományos női identitás részeként tekintenek rá, mások modern szexuális önismereti eszköznek látják, míg megint mások – különösen egyházi vagy NGO-környezetben – elutasítják mint elavult vagy káros szokást. Előfordul az is, hogy nők nyilvánosan tagadják a gyakorlatot, miközben magánéletükben mégis végzik.

Röviden: ami egyeseknek a nővé válás, az intimitás és a szexuális kultúra része, az másoknak csonkítás. A gukunát a nemzetközi egészségügyi és nőjogi szervezetek – mindenekelőtt az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO – a női nemi szervek megcsonkításának (female genital mutilation, FGM) egyik formájaként tartotta számon. De míg korábban a csonkítás szót használták a gyakorlatra, jelenleg a szervezet az úgynevezett IV-es típusba sorolja az eljárást, amelybe minden olyan módosítás tartozik, amely nem jár szöveteltávolítással, de a női nemi szervek és a test természetes működésébe való, nem orvosi célú beavatkozásnak számít, potenciálisan sértheti a testi integritáshoz és önrendelkezéshez való jogot, és – még ha kevésbé invazív is, mint más FGM-típusok – a káros hagyományos gyakorlatok közé sorolandó.

Ugyanakkor fontos, hogy a besorolás nem egyezik meg a tudományos és helyi diskurzusban, hisz az eljárás nem jár szöveteltávolítással vagy maradandó sérüléssel, sok esetben nők által irányított, közösségi tanulási folyamat, és helyi értelmezésben inkább a szexualitás és nővé válás része, nem pedig „csonkítás”.

Amikor James Cook kapitány 1771-ben, első útja végén elérte Fokvárost, ezt írta naplójába: „Nagyon szerettük volna megválaszolni a természettudósok körében felmerült nagy kérdést, hogy ennek az országnak a női lakossága rendelkezik-e azzal a húsos redővel vagy előkével, amelyet Sinus pudoris néven emlegetnek”, vagyis a gyakorlat több mint 250 éve dokumentált a térségben.

A legenda szerint egy ősi ruandai uralkodó – a helyi terminológiában mwami – hosszabb időre elhagyta udvarát. Távollétében a királynő titokban rávette egy szolgáját, hogy tegyen a kedvére. A férfi annyira ideges volt a lebukás és az esetleges terhesség lehetőségétől, hogy nem akart hagyományos módon közösülni. Ehelyett a péniszével ritmikusan stimulálta a királynő külső nemi szerveit. A királynő ettől – a történet szerint – rendkívül intenzív orgazmust élt át, amelyet nagy mennyiségű folyadék kilövellése kísért. A mítosz szerint ez a folyadék patakokká, majd folyóvá gyűlt össze, amely végül megtöltötte a mai Kivu-tó medrét.

Nyilvánvalóan nem geológiai magyarázatról van szó – a történet inkább arról árulkodik, hogy a helyi kulturális képzeletben a női orgazmus teremtő erejű esemény, hisz a bőséges hüvelyváladék metaforikusan a víz megteremtése.

Kunyaza – szexuális technika a folklór mögött

A kunyaza gyakorlat lényege, hogy a férfi a péniszével finoman ütögetve, akár medencemozgással kiegészítve, stimulálja a csiklót. A gukuna ilyenkor egyfajta extra védelmet biztosít a csiklónak, de olyan személyes beszámolót is hallottam, amely szerint a gukuna eredményeként megnagyobbodott kisajkak jobban ingerlik a csiklót.

A kunyaza célja nem a gyors ejakuláció, hanem az, hogy a nő orgazmushoz jusson, ami gyakran női ejakulációval jár együtt, ami a „jó szex” egyik fontos jele.

Egy helyi szállástulajdonos azt mondta, hogy ha ruandai pár a vendégük, akkor mindenképpen tesznek gumilepedőt az ágyra, mert tapasztalatuk szerint a nők körében nagyon magas a jelentős folyadékkiáramlással járó ejakuláció. Ezt a személyes beszélgetések nem erősítették meg. Bár nők és férfiak is beszéltek az ejakuláló ruadai nőkről (a közhiedelem szerint szerint az európai nők 10 százaléka, míg a ruandai nők 80 százaléka ejakulál), mi nem találtunk olyat a nők között, aki képes lett volna rá, vagy bevallotta volna az ejakulációt. A helyi asszonyok ugyanakkor annyira meg vannak győződve a gukuna praktikus fontosságáról, hogy az európai nőknek is ajánlják a beavatkozást, ami szerintük nem csupán a szexuális örömöt fokozza, de ruhátlanul is öltözteti a nőt, hisz a megnyúlt kisajkak eltakarják a női nemi szervet. Ez nagy előny volt abban az időszakban, amikor még leginkább meztelenül jártak a helyiek, és a kunyaza egyfajta fogamzásgátló módszerként is funkcionált.

Egy magyar pszichológus szexuális felvilágosítást tartott 12-18 éves ruandai fiataloknak, akik nagyon sok kérdésre keresték a választ a kunyaza technikával kapcsolatban. Az egyértelmű volt, hogy a legenda és az abból fakadó gyakorlat nagy terhet jelent a szexualitásban járatlanoknak, hiszen mindkét nem számára olyan mércét állít fel, hogy a nőnek ejakulálnia kell, ami nem érhető el könnyen.

A királyi udvar mint normagyár, kontra koloniális prüdéria

A legenda azért is érdekes, mert a történet helyszíne a ruandai királyi udvar, márpedig a prekoloniális közép-afrikai királyságokban az udvar nemcsak politikai intézmény volt, hanem kulturális trendszetter is. Innen terjedtek a divatok, a rituálék és a viselkedési normák. A szexualitás sem volt kivétel.

A 20. századi gyarmati korszakban a térség szexuális hagyományainak jelentős részét az európai adminisztráció és a misszionáriusok is erkölcstelennek minősítették. Sok gyakorlat tabuvá vált, vagy legalábbis kiszorult a nyilvános beszédből. Az utóbbi két évtizedben azonban antropológusok, szexuális egészségkutatók és dokumentumfilmesek újra felfedezték a kunyazát. A jelenség különösen azért kelt érdeklődést, mert a nyugati országokban jól dokumentált az úgynevezett orgazmuskülönbség, ami azt jelenti, hogy a heteroszexuális aktus során a nők statisztikailag jóval ritkábban jutnak el orgazmushoz, mint a férfiak.

A régió más részein a szexualitásról való tanulás rituális formában történik. A szuahéli kultúrákban például az unyago nevű beavatási rítus során idősebb nők tanítják a fiatalokat a házasságra és a szexuális életre. A többnapos ceremóniákban tánccal és zenével kísért gyakorlati tanácsok hangzanak el. Az ilyen rítusok célja nem pusztán a „tisztességes viselkedés” megtanítása. A hagyományos narratívák szerint a nőknek tudniuk kell, hogyan érjék el és hogyan adják meg a szexuális örömöt – saját maguknak és partnerüknek is.

Feminista szerzők és szexuális egészségügyi szakemberek egy része úgy véli, hogy az ilyen kulturális gyakorlatok alternatívát kínálhatnak a nyugati „orgazmushiány” problémájára. A kunyaza és a gukuna máig aktív gyakorlat Ruandában, emellett a megkérdezettek mind ismerték azt az esküvői gyakorlatot, hogy a nászéjszakán a nászágy alá bújik egy idősebb, női családtag, akinek annyi a feladata, hogy meggyőződjön arról, hogy mindkét félnek kielégítő volt az első együttlét.

Fontos azonban ehhez hozzátenni, hogy a kelet-afrikai szexuális kultúra sem homogén vagy problémamentes. A kontinens különböző régióiban léteznek olyan gyakorlatok – például a női nemi szervek megcsonkítása –, amelyek éppen a női szexualitás kontrollját célozzák. A kunyaza és a hozzá kapcsolódó hagyományok tehát nem egy idealizált „afrikai szexuális paradicsomot” jelentenek, hanem azt mutatják meg, hogy a szexualitásról alkotott elképzelések kultúránként radikálisan különbözhetnek. A személyes beszélgetésekből az derült ki, hogy a férfi teljesítményének a mércéje, hogy a nő élvezi, vagy mennyire élvezi a szexet. Ennek mai megnyilvánulása, hogy a házasságnál a férfi meghatározza, hogy milyen orgazmust (hangos, halk, stb.) vár el a feleségétől. Ez az elvárás pedig növeli a színlelt orgazmus valószínűségét Ruandában is.

A kelet-afrikai példák egyik legérdekesebb tanulsága az, hogy a női orgazmus társadalmi jelentősége nem biológiai szükségszerűség, hanem kulturális döntés. A kérdés tehát nem az, hogy képes-e a nő orgazmusra, hanem az, hogy a kultúra mennyire tartja ezt fontosnak.

Forrás